„Minél kisebb az ország, annál hosszabb a himnusza. Angliáé a legrövidebb, San Marinóé a leghosszabb” – írta Ady Endre a párizsi noteszében. Bár egy himnusz valóban sokat elárul egy nép kultúrájáról, karakteréről és komplexusairól, a Magyarország 1916. november 15-i számában közölt rövid hír talán még inkább árulkodik arról, hogy a németek miként gondolkodtak az általuk „felszabadított” lengyelek szabadságáról. Miután 1914 őszén csúfos kudarchoz vezettek a kelet-poroszországi orosz inváziós törekvések, az ellentámadó Németország az egykori – 1772–1795 között háromszor is felosztott – Lengyelország jelentős területeit hasította ki a cári Oroszországból. 1916-ban úgy döntött a német vezetés – bízva abban, hogy ezzel a németek mellé állíthatók a lengyelek –, hogy látszólag visszaadják keleti szomszédjaik szabadságát és függetlenségét azzal, hogy Lengyel Királyság néven egy bábállamot hoznak létre. A Lengyel Királyság november 5-i kikiáltása azonban „igazi lengyel himnusz nélkül találta a lengyeleket, mert azok a nemzeti dalok, amelyek eddig nemzeti himnusz gyanánt szerepeltek, nem megfelelők”. Pedig már 1797 óta létezett Józef Wybicki dala, amelyet 1926-ban hivatalosan is Lengyelország himnuszának fogadtak el, csak hát a németeknek nyilván nem tetszett, hogy Wybicki dalszövege a megszállók elleni harcra buzdított.

Felhasznált irodalom:
Pályázat az új lengyel himnuszra = Magyarország, 1916. november 15.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1916. november 15.
Pályázat az új lengyel himnuszra

Varsóból jelentik, hogy az ottani filharmóniai társulat köriratot intézett Lengyelország összes zenét mívelő köreihez, amelyben fölszólítja őket egy új lengyel himnusz–pályázat kiírására. A köriratban sajnálkozva említik fel, hogy az emlékezetes november 5-e igazi lengyel himnusz nélkül találta a lengyeleket, mert azok a nemzeti dalok, amelyek eddig nemzeti himnusz gyanánt szerepeltek, nem megfelelők.