A háború nyomában

Nemzeti hadszíntér internacionalista szemmel

Bombatölcsérek robbanását, frontkórházak véres valóságát, orosz csizmák lába nyomát vitték el a haditudósítók a hátországi olvasókhoz. Legalábbis azon lapok olvasóihoz, amelyek újságíróit befogadta a Monarchia sajtó-főhadiszállása.   
A Népszava csak bizonyos kompromisszumok árán tudta saját haditudósítóját, Göndör Ferencet lajstromba vétetni, aki 1914 végén csatlakozhatott a haditudósítókhoz. „Keresem a Te puritán, szép magyar szavaidat, drága Zuboly, hogy azzal az egyszerűségében gazdag és tisztaságában szent hanggal hódoljak Tenéked, aki itt hagytál minket és lihegő sietséggel – ahogy sétálni szoktál – elmentél meghalni a Kárpátokba.” Így kezdődött Göndör Ferenc1 háborús tudósításainak 1916-ban A szenvedések országútján címmel kiadott gyűjteménye. Az első – 1916 májusából való –, Levél egy halott magyar katonához címet viselő írásában Zubolynak, azaz Bányai Elemérnek, a polgári radikálisok köréhez tartozó, nagy műveltségű szerkesztő-újságírónak állított emléket, aki 1915 áprilisában elesett az Uzsoki–hágónál. Levelében később így folytatta: „Amit veled csináltak a Kárpátokban, azt már majdnem két esztendő óta csinálják Európában az emberekkel, más szóval, folyik a világháború, drága jó Zuboly, és ahogy elvitt tégedet, elvitt még néhány embert és különösképpen elvitt még néhány magyart. Mivelhogy Te a világon mindent megértettél, nyilván megérted azt is, hogy bizony elfogódottan rezeg és olykor sírásba is csuklik a hangom, amikor erről a dologról beszélek. Viszont hangosan szomorkodni mostanában se nem illik, se nem szabad, tehát minek akkor éppen a háborúról beszélni? De hiszen én nem is igen beszélek a háborúról: azt nyomban látja, aki ezt a háborús könyvet végiglapozza. Ezt a háborús könyvet, amelynek megrendült és szomorkodó vallomástétele olyasmi, hogy: addig is, amíg erről az irtózatos háborúról őszintén beszélgethetünk, beszéljünk valamiről. Valami másról…

A fenti szavak némi betekintést adnak abba, amit enélkül is sejthetünk: egy szociáldemokrata lap újságírója másképp tekintett a háborúra, még akkor is, ha az egyes európai nemzetek szociáldemokratái, köztük az MSZDP – korábbi fogadkozásaik ellenére –, 1914 nyarán felsorakoztak a nemzeti ügy mellett. Magyarországon ehhez szükség volt a Tisza István és Garami Ernő közti megbeszélésre is, amelyen Tisza betiltással fenyegette meg a Népszavát, amennyiben nem változtat hangnemén.2 A miniszterelnöki intéshez alkalmazkodó Népszava hamarosan visszanyerte a lap utcai terjesztésének másfél évvel korábban megvont jogát is, ezzel együtt a Népszava továbbra is sajátos színt képviselt a magyar sajtóban.„Bocsáss meg, hogy még nem szoktam le arról, hogy ha valami baj van, tehozzád forduljak. Most baj van…” – zárta Zubolyhoz írt sorait Göndör, és pontosan ez volt az, amit egy haditudósító nem mondhatott ki. Hiszen a háborús cenzúra egész gépezete (a maga szempontjából teljesen logikusan) azt szolgálta, hogy a hátország – és a katonák – abban a hitben hozzák meg saját áldozatvállalásukat a mind távolabb sodródó háborús győzelem érdekében, hogy annak értelme van, hogy a kormányzat és a vezérkar a fronton és otthon is ura a helyzetnek.

A kormányzat már 1912-ben, amikor a Monarchia déli határainál zajlott az első Balkán-háború, előkészítette a jogszabályi hátterét annak, hogyan kezelje a nyilvánosságot egy esetleges háború idején. 1914. július végén a miniszterelnök e törvény alapján az 1914. évi 12.001/I. sz. rendeletével bevezette a háborús cenzúrát. Mindez legszigorúbban a hadi eseményekkel kapcsolatos híradásokat érintette: a frontról érkező hivatalos híreket a köznyelv csak Höfernek nevezte, Franz Höfer von Feldsturm, a bécsi Kriegsministerium hírszolgáltatásért felelős osztályvezetője után. A hadügyminisztérium szervezte a front-tudósításokat is, mégpedig úgy, hogy a hátország közönsége is beleszagolhasson a hadszíntér légkörébe, és még inkább a nagy nemzeti ügy részesének érezze magát. Mindezt rendkívül precízen: a Teschenben3 létrehozott sajtóhadiszállásra akkreditálni kellett a média minden képviselőjét. Ez nem csupán újságírókat jelentett, sőt a háború során a sajtóhadiszállás mintegy 550 tagja között a háborús festők és rajzolók voltak többségben (majdnem 350-en), és már 1914-től a mozikban is találkozni lehetett háborús felvételekkel.

A szűk keresztmetszetek miatt a sajtóhadiszállásra állandó volt a túljelentkezés. Mikor 1914 nyarán kijelölték a stábot, augusztus 6-án a következő magyarországi lapok munkatársai kelhettek útra: Landauer Béla (Alkotmány), Herceg Géza (A Nap), Kéri Pál és Molnár Ferenc (Az Est), Szomory Emil (Az Újság), Füzesséry Fabinyi István (Budapest), Bethlen Pál (Esti Újság), Gonda Henrik (Magyar Hírlap), Schröder Béla (Magyarország), Magyar Lajos (Neues Pester Journal és Világ), Bíró Lajos (Pester Lloyd), Simon Vilmos (Pesti Hírlap) és Lázár Miklós (Pesti Napló).

A Bihar megyéből származó Göndör Ferenc, aki nagyváradi és kaposvári újságíróévei után 27 évesen, 1912-ben lett a Népszava munkatársa a fővárosban, nem lehetett közöttük. Ez egyrészt a Népszava és a kormányzat viszonyát is tükrözte, másrészt jelentős versenyhátrányt jelentett az olyan lapokkal szemben, amelyek rendszeresen egyoldalas tudósításokkal, sorozatokkal szolgáltak olvasóiknak, és eljuthattak oda – katonai jóváhagyással és kísérettel –, ahol a fegyverek ropogtak. A haditudósítók bemutathatták a lövészárkok világát, hogyan készül fel a hadsereg a Száván való átkelésre, miképp méri be a tüzérség az ellenséges állásokat, mit tapasztalt és szenvedett a kárpátaljai lakosság az orosz betörés idején. Kéri Pál, Az Est tudósítója például Przemyśl ostromát a védők közé bezárva élte végig.

A Népszavának mindeközben meg kellett elégednie a hivatalosan kiadott jelentésekkel és azzal, amit tudósítói Budapesten tapasztaltak a háborúból. Az alábbi levelezés a Népszava szerkesztősége és Gonda Henrik, a Magyar Hírlap sajtóhadiszálláson működő tudósítója közt folyt le 1914 novemberének végén. A Népszava> érthetően minden csatornát igyekezett felhasználni arra, hogy kieszközölje saját haditudósítójának lajstromba vételét.

Göndör Ferenc karácsony után csatlakozhatott a tescheni sajtóhadiszálláshoz, és 1915 januárjában öt másik újságíróval együtt bejárhatta Lengyelországnak az orosz cár fennhatósága alá tartozó, de a Monarchia csapatai által megszállt területeit. Minderről hatrészes riportban számolt be, amelynek egyik részét szintén közöljük. Jóllehet ez a cikk is a katonai sajtószervek engedélyével jelent meg, nem a dicsőséget zengi, nem a hősi helytállást foglalja pátoszos körmondatokba, hanem a háború okozta pusztulásról, halálról és a civil lakosság szenvedéseiről mereng hosszasan, és együtt érez a ki- és bevonuló seregektől rettegő kisemberrel. Sőt, egészen odáig elvezeti az olvasót, hogy ugyan a német, magyar és orosz közkatona sírja közös, így sorsa is közös, de talán nemcsak a halálban…

Közli: Takács Róbert

Rippl-Rónai József: Alföldi temető c. festménye Göndör könyvének borítóján
Rippl-Rónai József: Alföldi temető c. festménye Göndör könyvének borítóján

1.

Gonda Henrik levele Garami Ernőhöz
a Népszava haditudósítójának kiküldéséről
1914. november 27.

Hotel Brauner Hirsch
In Teschen
Teschen, 1914. nov. 27-én

Kedves Garami úr!

Göndör úr felkérésére ma érdeklődtem ügyében a parancsnokságnál, és azt a választ kaptam, hogy az elutasító elintézésről már értesítették az érdekelt lapokat. Ti. több lap jelentett be újabb haditudósítót és „helyszűke miatt” mindegyiket elutasították kérésével. Úgy látom, hogy ez az újabb felterjesztés, amelyről Göndör úr említést tett előttem, még nem érkezett meg ide. Mihelyt megérkezik, újból eljárok, és az eredményről értesítem. Mindenesetre ajánlatos annak igazolása, hogy Göndör úr sohasem volt katona. Elfelejtettem Göndör úr keresztnevét, és ezért Önt kérem, hogy válaszomat közölje vele.
Egyébként üdvözlöm abból az alkalomból, hogy a Népszava megindította esti lapját.4 Igen jó gondolatnak tartom, mivel ilyen viszonyok között mindenki este is akar lapot olvasni, és ha nem jelenik meg este a saját lapja, úgy olvas mást, amelynek esetleg megvan a reggeli lapja is. Megjegyzem, hogy addig, amíg az egyesület5 útján sikerül a haditudósító kérdését elintézni, a legnagyobb készséggel rendelkezésére állok, és sürgönyköltségem megtérítése mellett szívesen küldök távirati tudósításokat. Hangsúlyozom, hogy semmiféle honoráriumot ezért az ideiglenes munkáért el nem fogadok, és örülök, ha Önnek és lapjának szívességet tehetek vele. Csak kérem értesítését, hogy mikor zár a lap, és akkor az ezredestől6 is azonnal kieszközlöm az engedélyt, hogy a Népszavának is sürgönyözhessek. Ehhez nincs szükségem az egyesület közbenjárására.
Igen lekötelezne, ha néhány szóval értesítene, hol és hogyan van Bresztovszky7.

Szívélyes üdvözlettel
kész híve
Dr. Gonda Henrik
Címem: Dr. G. A. tart. hadnagy Feldpostamt
No. 39. Kriegspressequartier

PIL 659. f. 37 ő. e. 3. l. Eredeti, kézzel írt levél.

2.
Révész Mihály levele Gonda Henrikhez a Népszava haditudósítójának kinevezéséről
1914. november 29.

Népszava
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt Központi Közlönye
Szerkesztőség
Budapest, 1914. november 29.
VIII. Conti utca 4.

Igen tisztelt Doktor Úr!

Nagyon köszönjük, hogy volt szíves Göndör Ferenc munkatársunk haditudósítói ügye iránt támogató módon érdeklődni, és kérjük, hogy legyen szíves ezt továbbra is megtenni. Az Újságíró Egyesület újabb előterjesztésére a sajtóhadiszállás8 parancsnokságától az a válasz érkezett, hogy ebben a pillanatban nincsen ugyan hely, de a Népszava tudósító-küldői igényét számon tartják, és a legelső megüresedő helyet nekünk juttatják. Azóta a Miniszterelnökség is fölterjesztést intézett a hadügyminisztériumhoz, amelyben nyomatékosan kéri, hogy Göndör Ferencet vegyék föl a sajtóhadiszállás tagjai sorába. A most már naponként kétszer megjelenő Népszavának rendkívül fontos érdeke, hogy saját tudósító minél előbb megjelenhessék a sajtóhadiszálláson, és ezért Önt, kedves Doktor úr, arra kérjük, hogy szíveskedjék a parancsnokságnál ismételten eljárni, hogy a lehető legrövidebb időn belül eljuthasson Göndör Ferenc kollégánk a sajtóhadiszállásra. Addig is a legnagyobb köszönettel fogadjuk szíves ajánlatát, hogy fontosabb eseményekről hajlandó a Népszavát tudósítani.9 A délutáni lapnál 4 óráig, a reggeli lapnál pedig éjfél utáni 2 óráig lehet táviratot beküldeni, akkor van lapzárta. Kérjük, szíveskedjék megírni, hogy a táviratköltségekre nézve számlát méltóztatik-e utólag beküldeni hozzánk vagy pedig küldjünk-e előre költséget.
Mindenestre nagyon kérjük, szíveskedjék félreértések elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyozni a parancsnokságnál, hogy ez csak ideiglenes állapot, a Népszava továbbra is igényt tart arra, hogy saját tudósítóját a főhadiszállásra küldhesse és Doktor Úr szíves készsége csak arra a pár napra szól, amíg Göndör odaérkezhetik; nehogy esetleg arra az álláspontra helyezkedjék a parancsnokság, hogy a Népszavát már úgyis tudósítják, tehát nem fontos és nem sürgős a mi eredeti kérésünk elintézése.10 Ismételjük és kérjük ezt illetékes helyen félreérthetetlenül hangsúlyozni, hogy nekünk nagyon fontos és mindenek fölött nagyon sürgős ügyünk a haditudósítói kérésünk kedvező elintézése.

Bresztovszky Ernőt a katonai felülvizsgáló bizottság először alkalmasnak találta a szolgálatra, de később tüdővérzése támadt és ezzel természetesen szabadságolták. Most egy szanatóriumban van és javul az állapota.11
Igen tisztelt Doktor minden irányú szíves készségét megköszönve, a Göndör-ügyben értesítését, egyebekben pedig táviratait várva, vagyunk

szívélyes üdvözlettel
Révész Mihály12
Népszava szerkesztősége
Budapest

PIL 659. f. 37. ő. e. 4. l. Eredeti, gépelt levél.

3.
A háború nyomában. A Népszava haditudósítójának első írása a frontról
1915. január 21.

A Népszava haditudósítójától.

Sajtóhadiszállás, január 21.

Tíz napon keresztül kergettem loholva a történelem tovarobogó viharát, tíz napon át vitt a vonat, vonszolt a parasztszekér, röpített az autó, üldözött és üldöző hadseregek világot rengető és mindenre rátaposó lépteinek nyomában és most, amikor számot kellene adnom róla, hogy mit láttam: összefut minden ámuló szemeim előtt és elakad a szavam. Én nem tudom, hogy mit láttam; egyetlen megrázó képbe folyik össze az egész, nincsen kezdete és nincsen vége: a háború szagát, ízét éreztem, eget-földet megreszkettető hangját hallottam és alig bírom elviselni a benyomásaim súlyát és lesújtva érzem, hogy szánalmas dadogás minden kísérlet, amely valamit meg akar rögzíteni abból, ami most a világon végbemegy. Orosz-Lengyelország13 meghódított területein jártam és részeg vagyok az impresszióktól, amelyek rám szakadtak. Könny, verejték és vér áztatta az országutakat, amerre elhaladtam, a mezőt, amelynek árva füvét tapostam, az erdőt, amelynek szomorú, megtépett fái között bolyongtam. Azokhoz tartozom és azokkal érzek, akik ezeken a kietlen mezőkön előrementek, akik átvágták magukat ezeknek a vadonoknak tépő bozótjain és azért szorítja össze a szívemet az, amit erre látok.

Romok között.

A fehér cár birodalmának nagy darabját hasították le már az egyesült magyar–osztrák–német fegyverek.14 Orosz-Lengyelország túlnyomó részében magyar, osztrák és német katonák parancsolnak. Elkeseredett, véres, vad és áldozatokkal teljes harcoknak az eredménye ez. Az út, amerre jártam, beszédes nyomait hordozza ezeknek a tusáknak. Házak, amelyekben néhány hónappal ezelőtt még békés családok éltek, rommá lőve, szénné égve az úttesten. Falvak helyét néhol csak romhalmaz jelzi, házsorokat söpört le a föld színéről a háború egy-egy rándulása. A vasúti állomások helyén egy-egy düledező kormos kémény tátong. Fölrobbantott hidak, fölszaggatott sínek, föltépett töltések, levegőbe röpített víztornyok jelzik, hogy erre hónapokon keresztül nehéz csaták dúltak. És különös, de a pusztítások nagyobbrészt a vert orosz seregek kezétől származnak, akik mielőtt valahonnan menekülniük kellett, igyekeztek mindent a földdel egyenlővé tenni.

A békés lakosság sorsa.

Úgyszólván egész Orosz-Lengyelország egyetlen nagy csatatér. Az osztrák–magyar és a német seregeknek lépésről-lépésre kellett haladniok és szörnyű harcok dúltak minden darab földterületért. Az oroszok makacsul ellenálltak és többször visszafoglaltak már elhódított területeket. Egyes városok és falvak háromszor is gazdát cseréltek: a németek elfoglalták, az oroszok visszafoglalták és az osztrák-magyar csapatok újra elfoglalták. Ezekben az egyre ismétlődő harcokban legtöbbet a lakosság szenvedett, amely egyképpen rettegett minden újabb hódítástól és minden újabb visszafoglalástól. A lakosság sorsa a háborútól sújtott területen valóban vigasztalan. Szegények! A katona, az vagy meghal, vagy győzelmesen bevonul. A lakosság, ha éppen véletlen szerencse folytán a fejére nem gyújtják a házat, végigszenvedi a győzelmes bevonulást és a kivonulást egyformán. Akár azzal tart, aki győz, akár azzal, aki szalad. Nagyon lehet sajnálni ezeket a szegény, zaklatott, hajléktalanná lett embereket, a szakállukat lengető, szomorú szemű lengyel-zsidókat, a hálószobájukból kiűzött, ijedező asszonyaikat, rongyos, maszatos, utcára lökött gyermekeiket.15 Ezeknek a szegény, megtépett lengyel-zsidóknak hangos, jajgató sóhajaitól felleges most Orosz-Lengyelország ege. Ott állnak a hosszú kaftánjukban, bélyeges sapkájukban, férges hajukat tépve, a házak kapuja előtt összebújva, az országúton hosszú sorokban és imádkoznak és rémületet kifejező tekintetük a határt kémleli: – Jaj, vajon nem jönnek-e vissza az oroszok!…

Közkatonák sírjánál.

Törpe fenyők szegélyezik a sík területeket, amelyeket összemarcangolt a harc. Elhagyott csatatér egész Orosz-Lengyelország. A földet mindenütt fölszaggatta a háború. Futóárkok és lövőárkok kígyóznak és kergetik egymást. Egymás mellett, egymás után, szemközt, keresztbe, lépésnyi távolságokra tátonganak a megviselt árkok: mi mehetett itt végbe, milyen kétségbeesett, milyen végső tusát vívhattak itt a közkatonák, hogy téphették, marhatták, hogy ölhették egymást. A közkatonák mit művelhettek itt, mielőtt győztek vagy meghaltak. A névtelen, bátor közkatonák, akik otthagyták a hűséges feleségüket, a kedves gyermekeiket, kisfiukat, a kékszemű kislányukat és elmentek Magyarországból Orosz-Lengyelországba. Sokan meghaltak ám, hiszen győzelmet kivívni áldozatok nélkül, hős, elvérző mártírok nélkül nem lehet. A lövőárkok mentén itt is, ott is kiütközik a földből egy-egy kereszt: elesett katonák egyszerű fejfája. Katonasírokkal van telehintve Orosz-Lengyelország vérrel, verítékkel és könnyel öntözött földje, magyar katonák, német katonák, osztrák katonák, orosz katonák pihennek ott békés közelségben egymás mellett; most nem bántják egymást…

A magyar katona fejfáján magyar fölirat, a németén német, az oroszén orosz; egyiknek a sírján fenyődísz, a másikén csákó, a harmadikén sisak, a negyedikén olvasó, az ötödikén srapnelhüvely, az, amelyik kitépte a szívét, a hatodikén, a századikén, az ezredikén; nincsen is vége, olyan sokan szunnyadnak békében, egymás mellett, lehanyatlott a kezük, már nem tudnak szúrni, döfni, megölték egymást, ellenségek voltak, de már nem haragusznak egymásra. A közkatonák, a magyarok, a németek, az osztrákok, az oroszok, akiknek sírja ott domborul egymás mellett a végtelen orosz mezőkön. Tiszteljétek a közkatonákat.

A front felé.

Oderbergnél [Bohumin]16 elhagytam a határt és kis darab gyönyörű német területen át érkeztem meg az első orosz–lengyel állomásra, Losnowicébe [Sosnowice]. Itt kezdődött a pusztulás képe. Bendzin [Będzin], Dombrowa [Dąbrowa Górnicza], Zawiercie, Myskowo [Myszków] állomások után elértem a németektől megszállott Cestochowába,17 álltam a hírneves „Fekete Madonna”18 előtt, ahol áhítatos lengyel hívők könyörögtek békéért. Novoradomsk [Radomsko] szennyes piacai után Pietrkow [Piotrków Trybunalski] zavaros, furcsa, lármás zugutcái következtek és utána a front, a tűzvonal, a lövőárokkal. A képek sebes iramát nem tudtam követni, ámuló szemem még a tova-tűnő ábra után bámult csodálkozva és már libegett, rohanva úszott felém a másik. És én, mégis megpróbálom az egymást elmosó képek sápadt vázát odavetíteni az olvasó elé. Rendszer nélkül, izgatottan, ahogy énelőttem víziószerűen megjelennek.

Göndör Ferenc

Népszava, 1915. január 25. A háború nyomában

1 Göndör Ferenc (1885–1954) újságíró. A nagyváradi Szabadságnál és a kaposvári Somogyi Naplónál kezdte újságírói pályafutását, 1912-ben lett a Népszava munkatársa. 1918 márciusában az ő vezetésével alakult meg a Budapesti Újságírók Szabadszervezete, amely határozottabb érdekképviseletet ígért a fogyatkozó munkahelyek és névlegessé váló kollektív szerződések miatt nehéz helyzetbe került újságíróknak. 1918 őszén Az Ember címmel új lapot alapított, és november elején az Írók és Hírlapírók Otthon Köre egyik alelnökévé választották. 1919 márciusa után is funkciót vállalt mint a sajtódirektórium elnöke, ugyanakkor szembekerült a Tanácsköztársaság vezetésével, időleges lapját is betiltották. 1919 augusztusát követően előbb bécsi, majd New York-i emigrációban élt.

3 Teschen észak-cseh város, amely az Olza folyó két partján feküdt. Az I. világháború után az Olza folyó mentén jelölték ki a cseh–lengyel határt, így a békerendezés a várost kettészakította a cseh Český Těšín és a lengyel Cieszynre.

4 A Népszava 1914. november 23-án jelentette meg első ízben esti számát. A két fillérért árult lap hadi híreket közölt.

5 Budapesti Újságírók Egyesülete.

6 A sajtóhadiszállást Maximilian von Hoen lovag (1867-1940) irányította 1914 és 1917 között. Von Hoen nemzetközi hírű hadtörténész, 1916-tól 1925-ig a bécsi hadilevéltár igazgatója.

7 Bresztovszky Ernő (1882–1922) újságíró, író, a Népszava munkatársa.

8 A tescheni sajtóhadiszálláson (Kriegspressequartier) az újságírók katonai irányítás mellett dolgoztak. A Maximilien von Hoen vezette stáb határozott arról, hogy az újságírók milyen katonai akciókban vehetnek részt, mely frontszakaszról számolhatnak be a riportokban, illetve itt hagyták jóvá a tudósításokat.

9 Gonda Henriknek végül nem jelent meg haditudósítása a Népszavában.

10 A Népszava 1914. december 25-i száma jelentette be – egy rövid hírben –, hogy a haditudósító ügye megoldódott, és karácsony után Göndör Ferenc jelentkezhet a sajtóhadiszálláson.

11 Bresztovszky Ernő népfelkelőként a 37. honvéd gyalogoshadosztály tagja volt. Rövidlátása és tüdőbetegsége miatt írnoknak osztották be. Ugyanakkor 1914. november vége és 1915 áprilisa, majd 1915 novembere és 1916 nyara közt a budapesti Erzsébet királyné szanatóriumban kezelték, majd később Svájcban, ahonnan betegsége ellenére a Népszavát is tudósította. „Beteg ember levelei érkeznek majd a Népszavához – ki-kimaradva, kullogva az események után, mint a visszhang: mint a világháború vad zűrzavarának olyan csöndes helyről érkező visszhangja, amelynél csak a temető csöndesebb. Ágyúdörgés, gépfegyver-kattogás és irtózatos »hajrá!«, ami szanatórium falán visszaverődve ekhózik, – nem maradhat harsány hangzavar, meghalkul, összehangolódik, mint a tüdőbetegek suttogó beszéde.” – írta Bresztovszky 1914. december 13-án a szanatóriumból Gonda Henrik levele utáni első, Népszavában megjelent írásában.

12 Révész Mihály (1884-1977) 1906-tól 1948-ig dolgozott a Népszava szerkesztőségében, 1914-ben a lap szerkesztőségi titkára és az esti, ún. Kis Népszava szerkesztője.

13 Orosz-Lengyelország a Lengyel Királyság 1772 és 1795 közötti felosztása során az Orosz Birodalomhoz került része. 1867-ben formális különállását is felszámolták, és tartományként olvadt be a cári impériumba.

14 Az egyesült magyar–osztrák–német fegyverek szó szerint értendő: miután a Monarchia hadserege Galíciában sorozatos vereségeket szenvedett és az oroszok a Kárpátokig nyomultak. Az egész keleti frontot német vezénylet alá helyezték és egy háromfős parancsnokság (Erich Luddendorff, Paul von Hindenburg és Max Hoffmann) irányította a hadműveleteket.

15 Az I. világháború kelet-európai hadszínterén mintegy négymillió zsidó állampolgár élt. A központi hatalmak előrenyomulása révén az Orosz Birodalom pogromok által fenyegetett zsidó lakosságának mintegy 40 százaléka került német fennhatóság alá 1915 végéig.

16 Kelet-csehországi határváros az Odera és az Olza folyók találkozásánál.

17 Częstochowa 1914-ben Oroszországhoz tartozó sziléziai lengyel város volt. Az I. világháború kitörésekor jelentős ipari – kohászati és textilipari – központ volt. A felsorolt helységnevek mai megfelelőjét kapcsos zárójelben közöljük.

18 A „Fekete Madonna” Európa egyik leghíresebb Szűz Mária-ábrázolása, amelyet a Częstochowához tartozó Jasna Góra-i pálos kolostorban őriznek 1382 óta, és amely jelentős zarándokhellyé tette a lengyel várost.