– szól a jogos kérdés 1915 tavaszán a Népszava vezércikkének címében és többször ismétlődően a szövegében is. A határozott békevágyról mint európai tömegérzületről szóló írást meglepő módon kihúzások nélkül átengedte a cenzúra. Magának az írásnak egyedi jelleget ad a vezércikktől szokatlan irodalmi stílus, az erős költői szóképek. A „friss tavasz” által megnövelt életerőt állítja szembe a halállal, a „szervezett tömeggyilkossággal”, a nemzeti érzések jegyében indult háborút a kibontakozó új, nemzeteken átívelő érzésekkel és jelenségekkel. A háború ugyanis mindenütt csak halottakat és nyomorékokat hagyott maga után, a fekete gyászruha közös európai viseletté vált. Miért kellene a 2,6 milliónál is több embernek meghalnia, nem elég már ennyi is? – szólt a költői kérdés.
Amihez az utólagos tudás birtokában csak annyit tehetünk hozzá: bizony még sokáig nem volt elég. A háború még több tavaszon át is tartott, és a halottak száma többszöröse lett annak, ami már 1915 tavaszán se tűnt elfogadhatónak.

Készítette: Ignácz Károly

Meddig még? = Népszava, 1915. április 13.

Franciaországból hírek jönnek, hogy már a 17 éveseket is sorozzák és harctérre küldik. Németországban a védkötelezettség eddig is a 45 évig terjedt. Most Magyarországon azokra kerül a sor, akik 50 felé járnak. A gyermekkor és az öregkor találkozik így össze a harcmezőkön: három nemzedék harcol maholnap egymás mellett és egymás ellen. Fiú, apa, nagyapa állanak fegyverben, öntözik vérükkel a csatateret, anya, feleség, nagyanya öntözik könnyükkel az álmot nem adó párnát és átkozzák a világnak azt a rendjét, amely egyszerre kaszál le három életre való nemzedéket. Ha így megy tovább, világszerte kiesik egy rend az emberiségből: aggok és gyermekek maradnak csak meg majd a világon. Csoda-e, ha e véres körben járva, amelynek szörnyű kerülete egyre nagyobb lesz, amely úgy növekszik, hogy alig van család, amely valakijének egészségét vagy életét ne gyászolná: csoda-e, ha az emberi lélek mélyéről ellenállhatatlan erővel szakad föl és tör elő az a kérdés: Meddig még? Nem volt még elég?

Minden országban elmondhatják a költővel: „Levágva népünk ezrei, Halomban, mint kereszt, Hogy sírva tallóz, aki él…”. A gyász és siralom nagy internacionáléját teremtette meg ez a háború, amelyről azt mondották, hogy a nemzeti érzések jegyében indult meg. A nemzeti színek ma már csak a csatatéren lengenek: Európa nagy államaiban kezd egy fajta nemzeti viselet kialakulni: a fekete gyászruha, a férjüket, gyermeküket elveszített és gyászoló asszonyok nagy fekete fátyola vagy kis gyászkendője. Angol, német, orosz, magyar, szerb, francia, török anyáknak és feleségeknek ez a fekete zászló az igazi lobogója.

A gyász internacionáléja mellett még egy másik is mutatkozik már és egyformán festődik bele tragikus, megrendítő színeivel az utca képébe: a féllábúak és félkezűek másik nagy internacionáléja kikerült a kórházakból és szanatóriumokból az utcára. Ez a rettenetes háború – ipar, amely nyomorékokat gyárt, amely gyászos termékeivel elárasztja a londoni, bécsi, berlini, párizsi és budapesti utcát, szörnyű kalapácsütésekkel ébresztgeti az emberekben mindenütt – nemzeti és faji különbség nélkül – ezt a kérdést: Meddig még? Nem volt még elég?

Olvassuk a jelentéseket, amiket a hadvezetőség kiad: 100000 orosz katona esett el a kárpáti harcokban. Pénteken azt jelentette Höfer, hogy az elesett orosz katonák holttestei valósággal dombokat alkottak az osztrák-magyar hadállások előtt. Ha egy pillanatra elfeledkezünk a háborúról, ha egy percre szívni próbáljuk a friss tavaszi levegőt, ha örülünk a napsütésnek és szemünk megpihen a frissen pattogzó rügyeken és hajtásokon: ijedten és riadtan kapjuk föl fejünket, mert azt kell gondolnunk, hogy talán ebben a pillanatban forgatja meg emberi kéz más ember szívében a szuronyt vagy kaszálja le a gépfegyver a mi oldalunkon vagy a másikon sudár, munkára termett, egészséges és életrevaló emberek tömött sorait. A rémület és kétségbeesés szorongatja torkunkat, ha arra gondolunk, mi történik a világon. S erre nem lehet nem gondolni, bármit tegyünk is. Négyszázmilliónál több ember él ma egész Európában és aligha van közöttük száz, akinek lelkében ne élne állandóan, nyíltan vagy lappangva ez a kérdés: Meddig még? Nem volt még elég?

A háború vasmarokkal fogja be a hadviselő országok lakosainak száját: csak a Kitchenerek és Churchillek, akik a háborút nagy játszmának vagy üzletnek tekintik, elég lelkiismeretlenek és gonoszok ahhoz, hogy hároméves vagy húszéves háborúról beszéljenek. Ha a halottak megszólalnának, ha az angol halottak is meg tudnának szólalni, ha az anyák, özvegyek, árvák, bénák, betegek, kifosztottak, tönkrementek, a lelki életükben földúltak meg tudnának szólalni, hajh, de furcsa dolgokat hallanának ezek a Kitchenerek mindenütt!

Ha a lelki jelek nem csalnak, a tavasz minden országban megnövelte az élet erőit. Ezek pedig a halálnak és főképen a szervezett tömeggyilkolásnak, a háborúnak ellenségei. Miért e szörnyű vérengzés? Miért kell minden népnek elveszítenie színe-virágát, ifjúságát és férfiait? Nem látják még most sem be azok, akiknek a világ mai rendje és szervezete mellett a döntő szót ki kell mondaniok, hogy a világ valamennyi népében van annyi erő, hogy az élethez való jogát fönntartsa, hogy egyik nép sem elég erős arra, hogy megfojtsa, kiirtsa, élni ne hagyja a többieket? Nem látják még mindig, hogy éppen a háború mutatta ki annak képtelenségét, hogy egy nemzetet kiirtsanak, hogy egy népet megsemmisítsenek? A háború előtt még hihette valaki, hogy igazság van az ördögi tudománynak abban a tanításában, hogy a világon nincsen minden nép számára hely a boldogulásra. De fönnállásának, vélt igazi életfeltételeinek védelmezésére minden nép annyi erővel, elszántsággal, áldozatkészséggel indult harcba, hogy éppen ez az erő fönnmaradására való leghatalmasabb jogcíme.

Mit akarnak még egymástól! A vége mégiscsak az lesz, hogy meg kell férniük egymás mellett, be kell rendezkednie minden népnek, minden államnak, minden országnak arra, hogy más nép, más állam, más ország is van a világon rajta kívül, akit el kell tűrnie és jobb vele együtt dolgozni és együtt versenyezni a munka és művelődés piacán, mint a gyilkolásban és egymás kölcsönös elpusztításában. Miért volna lehetetlenség ezt már ma belátni, amikor a genfi Vöröskereszt-iroda kimutatása szerint még „csak” 2,6 millió halott van és miért lesz lehetséges ezt belátni majd akkor, ha az elesettek száma Európában eléri a 3 vagy 4 milliót? Miért? – kérdezi ma otthon gondolatban, csöndesen száz- és százmillió ember.

Az államok nagy és sokszor jogos politikai háborús érdekei mellett kezd ma egyformán megmozdulni világszerte, hadviselő és semleges államokban egy másik nagy, nemzetközi és emberközi hatalmasság: az emberi lelkiismeret, amelynek az emberi élet kímélése és értéke a legfőbb szabályozó elve. Ez a fegyverek, hajók, repülőgépek nélkül való hatalmasság a művelt világ minden nyelvén ma csak egy kérdéssel fordul istenhez, emberhez, ördöghöz, természethez vagy nem bánom és nem tudom, kihez vagy mihez: Meddig még? Nem volt még elég?