A házasság szentségét a háború idején meglehetősen tágan értelmezték – a fronton harcolók nemi igényeit a tábori bordélyok prostituáltjai elégítették ki, de az otthon maradt asszonyokat sem kellett félteni: a házasságon kívül született gyermekek (és az abortuszok) száma jelentősen megnőtt ezekben az években. A népszaporulat ennek ellenére sem volt kielégítő – az összes élveszületés száma minden hadviselő országban drasztikusan csökkent –, ezért a német hatóságok 1917 nyarán úgy döntöttek, hivatali kötelességük beavatkozni ebbe a folyamatba. Elvetve a szabadon köthető szerelmi házasság gondolatát, Sachsen tartomány hadigondozó bizottsága úgy határozott, hogy az alapesetben segélyeket biztosító hadigondozási rendszer hatáskörét a házasságszerzésre is kiterjeszti. Célcsoportként a hadiözvegyeket jelölte meg, akik „életük virágában” nem érhetik be azzal, hogy „életük végéig a háborús segélyezés sovány kenyerén tengődjenek”, férjet kell keresni nekik! A hivatali elképzelések szerint ezt először házasságközvetítő irodák segítségével oldották volna meg, majd lazítottak ezen a túl merev állásponton és a hagyományosabb ismerkedőesteken boronálták volna össze a párocskákat. Persze szigorúan csak akkor jöhetett volna létre az ismeretség, mikor a potenciális jelöltről egy gondosan vezetett hatósági házasságközvetítő főkönyv segítségével kiderül: minden tekintetben megfelel az elvárásoknak.
Az elképzelésnek a gazdasági okok – a hadiözvegynek, amennyiben újból férjhez megy, nem jár a segély – mellett nyilvánvaló reprodukciós okai is voltak. Mindkettő érthető, bár a tálalás meglehetősen bizarr. A hírt közlő Pesti Hírlap szkeptikusan meg is jegyezte: a jegyrendszer is Németországból indult ki.

Felhasznált irodalom:
Hatósági házasságközvetítés = Pesti Hírlap, 1917. július 24.

Készítette: Kaba Eszter