Latinca Sándor is végigszolgálta a nagy háborút. Az olasz, majd a keleti fronton harcolt, sok szenvedést átélt, és még többet látott. A harctérről írt leveleinek hangneme egyre komorabb, a megpróbáltatások eleinte még vallásos illúziókkal telt leírását fokozatosan a fennálló rend elleni indulat váltotta fel.

Latinca Sándor rövid és tragikus életutat járt be 1919. szeptember 16-ig, amikor 33 éves korában a Prónay-különítmény elhurcolta a kaposvári fogházból és kivégezte.¹
1886-ban, Aradon született görögkeleti vallású családban, lakatosnak állt, de ennél többre vágyott. Előbb a lippai állami felsőkereskedelmi iskolát végezte el, majd a németországi Mitterweidában műszaki főiskolán tanult nyolc hónapot.² Közben utazott is. Tizenkilenc évesen még kelet felé vette az irányt, Romániába és az Oszmán Birodalomba, öt évvel később már Németországban és Franciaországban járt, ahol a szocializmussal is megismerkedett.
Hazatérve, 1910-ben lett a szociáldemokrata párt tagja és belépett a Vas- és Fémmunkások Szakszervezetébe is. Ekkor már újságírással foglalkozott, egy ideig még a Sebők Gyula vezette fővárosi sajtóiroda parlamenti tudósítója is volt.
Érettségizett, tehát úriembernek számított, aki az egyéves önkéntesi tanfolyam elvégzését követően potenciális katonatiszt lett. A világháború kitörésekor az aradi 33. közös gyalogezredhez vonult be, de hamarosan egy műszaki (vasúti) ezredhez vezényelték, az alsó-ausztriai Korneuburgba. Frontszolgálatra aztán ismét a 33. gyalogezred kötelékében indult 1915 novemberében. Környezete ezt már akkor is tragikus hírnek érezhette, pedig egy évvel korábban még arról cikkezett a sajtó, hogy az aradi rekruták, akiknek többsége román nemzetiségű volt, lelkesen jelentkeztek a kárpáti frontra induló menetszázadokba. Húga levelezőlapot írt Latinca jegyesének, Manz Erzsébetnek³: „Édes Erzsikém! Fájó szívvel tudatom, hogy szerető Sanyi bátyám ma délután 2 órakor az olasz harctérre ment. Az Isten segítse, csókol szeretettel: Elza”. ⁴

Az Isonzó-front a háború legszörnyűbb hadszínterei közé tartozott. A természeti nehézségek, az olykor kétezer méter magasság felett húzódó, puszta sziklába vájt frontvonal, az ellátás nehézségei, a napokig tartó ágyútűz, a melegben pillanatok alatt oszlásnak induló, döglégyrajokat vonzó hullák messze a lövészárkokon és az ütközeteken túl is kiterjesztették a háborús nyomorúságot. A tél sem volt jobb, a hideg, a vízhiány, a lehetetlen körülmények közt emberi erővel mozgatott felszerelés is része volt annak a megpróbáltatásnak, amit az olykor csupán néhány száz méteres területnyereségért feláldozott ezrek halála jelképez.

Latinca 1918-ig maradt az Isonzó menti fronton, utána Ukrajnába helyezték. 1918 október végén sebesülése miatt szabadságra küldték, de az októberi forradalom és a háború vége miatt már nem tért vissza alakulatához. Helyette az időközben megszervezett katonatanács tagja és a földmunkásmozgalom szervezője lett. A Tanácsköztársaság idején a Somogy megyei direktórium tagja, a földbirtokok szocializálásának és Budapest élelmiszerellátásának szervezője. 1919 augusztusában letartóztatják, ennek „vet véget” a különítményesek bosszúja.

Az alábbi levelezőlapokat a frontról írta jegyesének.¹ Katonai szolgálata idején keletkezett levelei alapján a szociáldemokrata Latinca katonaságról alkotott képe, úgy tűnik, megfelelt a jövendő csapattiszt szerepének. A háborúra nem panaszkodik, első levelei szerelme hiányával vannak tele és a soha meg nem érkezett levelezőlapokat hiányolja, csak itt-ott tűnnek fel benne a garnizonélet praktikus nehézségei.

Az első frontközeli élmények is pozitívak, szinte elvarázsolt állapotról szólnak, a táj hihetetlen szépségét, a hatalmas hegyek magasztos jellegét ecsetelik. A szinte poétikus hangnem azonban a következő évben lassan megváltozik és Latinca közlései egyre inkább indulattal telnek meg. Kezdetben csak a közvetlen gyötrelmek, a monotónia, a fizikai kínok jelennek meg leveleiben, ezeket azonban még ellensúlyozza az olasz háborús felelősség kiemelése, az érezhető büszkeség, hogy a túlerőben lévő ellenség hullik halomra. A hangnem azonban egyre komorabb lesz, tisztiszolgája elvesztése után egyre inkább a háború elutasítása és vele együtt a háború legfőbb okának látott társadalmi rend teljes megsemmisítésének vágya is feltűnik. Leveleinek, melyek furcsa mód átjutottak a katonai cenzúrán, éppen ez a legfontosabb sajátossága. Nem csupán a szörnyűségeket, a front szenvedéseit villantják fel, méghozzá éles kontrasztban az első hetek idillikus élményeivel, hanem azt is, hogyan dolgozta fel a történteket és miként alakította azt politikai meggyőződéssé. A háborús szenvedés eleinte még vallásos illúziókkal telt leírása (a katonák szenvedő Krisztusok) hogyan válik a fennálló rend elleni indulattá. A válogatás célja illusztrálni azt a mentális változást, amit átélt, és ami nem csupán a forradalomhoz, hanem a Tanácsköztársasághoz, a régi rend teljes megtagadásához is elvezette. A háború előtt még szociáldemokrata Latinca már kommunista volt, amikor az ellenforradalmi különítményesek kivégezték, de levelei tükrében nem ok nélkül lett azzá.

Közli: Egry Gábor

1.

1915. november 9.

[olasz front]

Egyetlen boldogságom!

Fenséges vidéken járunk. E vadregényes tájat a hóval födött hegyek óriása ékesíti. Ma egy kastélyba[n] lakunk, de holnap? Ki tudja mi lesz holnap? Vigasztalódj, vigyázok magamra, csak te szeress. Vigyáz[z] te is magadra. Csókolok mindenkit.

Milliószor csókol a te kis

Sanyid

PIL 686. f. 1/37. ő. e. 36. l. Eredeti, kézzel írt levél, tábori postai levelezőlapon.

2.

1915. november 21.

[olasz front]

Édes Erzsikém!

Gyönyörű vasárnap reggelre ébredtem fel. Mintha menyegzőre indulnának ezek az óriási hegyek, olyan tiszta hófehér a ruhájuk. Csak a messziről morajló ágyúszó zavarja meg ezt a fenséges szép tájat; talán csak ünnepi mozsarak, hiszen ilyen szép vasárnapi reggelen talán nem lehet háború?!

Jól vagyok, csak szeresd te kis

Sanyidat.

PIL 686. f. 1/37. ő. e. 39. l. Eredeti, kézzel írt levél, tábori postai levelezőlapon.

3.

1915. december 11.

[olasz front]

Édes kis Erzsikém!

12 óra felé jár az idő, legalább az én órám egy számmutatója, de ki tudja, hány óra van arra, felétek. Kik olyan csendesen alusztok most, s te, drága Cicám, talán éppen rólam álmodol? Hárman vagyunk a sziklába vájt fedezékben, hol e sorokat írom. A másik kettő, akik alszik: a kapitányom 2 szál deszkán alussza álmait, egy kadett a deszkák alatt a földön. 1 órakor én készülök a deszkák alá, mert a kadett fölvált. Ma így intéztük el, tekintettel erre a borzalmas időjárásra, mely az olaszok támadását is megakadályozza. Az olasz gépfegyver azonban 5 percenként le-lead egy pár lövést, amire természetesen nekünk is van válaszunk. Leírhatatlan, ami itt véghez megy. Nincs az a szenvedés, ami az itten átéltekhez hasonlítana. Nem csak a háború egész szenvedésével, hanem az éghajlat összes borzalmával kell itt megküzdenie az embernek. Ha látnád ezeket a katonákat, ezeket az igaz Krisztusokat, ha látnál engem piszkosan, hetek óta mosdatlanul, mint ahogy itt járok-kelek és buzdítom a katonáimat, ha látnád azokat a gránátokat és lövedékeket, melyek megremegtetik az egész hegyet, mondom, ha látnád és látnák, akkor… Ne is beszéljünk erről, előttem a völgyben most hullákat hoznak fel, nappal nem lehet, mert az olaszok nem engedik, hogy elszállítsuk. Éjjel a katonák leereszkednek, kezét-lábát egy karóhoz kötik, a karóhoz kötél van kötve és így felhúzzák.

Rémes dolog itt élni, de mi itt igazán csak védekezünk, hiszen csak a bitang olaszok támadtak meg és támadnak ma és mindig. Minden erőlködésük azonban meddő dolog, 10-szeres erővel állunk szemben, de ahányszor csak támadnak véresen, fizetik meg. A mi veszteségeink csekélyek, de ők halomszámra hullanak.

Tudja ördög, már megszoktam a golyók muzsikáját. Úgy fütyülnek mellettem a golyók, s becsületemre mondom, csak gránátoknál szoktam a fejemet elkapkodni, mert már ismerem, hogy merről jön és merre megy. Képzeld el, picinyke Cicám, ez a hely, amit mi védünk, illetve ahol az állásaink vannak, tele és tele van gránát srapnellel és nehézágyúból kilőtt golyó- és vasdarabokkal. 10 és 10 ezer ágyúgolyót menesztettek már ide, de kimenni innen nem tudnak.

Ezt a vidéket természetesen békében érdemes megnézni. Gyönyörű szép, innen magasból az Isonzó völgyébe betekinteni.

Nekünk és a legénységnek is kitűnő az élelmezése és mondhatom, édes Erzsikém, hogy a kedélyem is a legjobb. Reád gondolok mindig, hiszen itt lehet gondolkozni, és hinni akarom én is, hogy visszatérek mielőbb még hozzád, amint már meg is írtam, visszasegít hozzád a te hűséged és szerelmed. […]⁶

PIL 686. f. 1/37. ő. e. 48–51. l. Eredeti, kézzel írt levél.

4.

1917. január 2.

[olasz front]

Drága kis Cicám!

Könnyel írom ezt a levelet. Öt perccel ezelőtt fejlövést kapott a legényem, Gábor és meghalt.⁷ Borzalmas tragédiája ez az emberi sorsnak. Még néhány perce vígan dúdolta nótáját, s örömmel gondolt arra, hogy három hónap múltán ismételten meglátjuk kedveseinket, most halott, meghalt, mert így kívánta néhány gazember gazdasági érdeke. E pillanat a bosszúállás minden fegyverét a kezembe adja. Nem tudok megalkudni azzal a sorssal, melyet néhány bitang szabott ki részünkre.

Tőlem tízlépésnyire kapta a lövést, elbukott és jajszó nélkül meghalt. Ráztam, ordítottam rá, fölemeltem, de mindhiába; kiapadt a patak, mely a szívet hajtja.

Szerettem ezt a fiút, mert oly becsületes, odaadó és ragaszkodó volt hozzám és igazi fájdalommal érint halála.

Ne haragudj, édes Cicám, hogy nemigen tudok írni, de annyira fájdalmasan érint a fiú halála, hogy igazán síni tudnék. Sok halottat láttam, de ez a fiú közelebb állott hozzám s ezért érint a fájdalom.

Egészséges vagyok, de ez az eset nagyon megrendített. 4 db. sorsjegyet küldök, nem nyertem. A jövő húzásra már kifizettem.

Már két napja egy sort sem kapok tőled. Nagyon rossz a postai közlekedés.

Nagyon fáj a fejem, befejezem a soraimat.

Mindennap pusztulnak az emberek. Mikor lesz vége ennek a mészárlásnak?

Légy jó, Cica:

Csókol most a te Sanyid

PIL 686. f. 1/37. ő. e. 64–65. l. Eredeti, kézzel írt levél.

5.

1917. május 30.

[olasz front]

Egyetlen boldogságom, picinyke Cicám!

Ez a tömegmészárlás, melyet a háború harmadik esztendejében néhány agyalágyult katona még mindig tudománynak, stratégiának és taktikának nevez, borzalommal tölti el a lelket s kinek a blúza alatt még melegen dobban a szíve. Haragot érzünk azok ellen, akik lehetővé tették milliók meggyilkoltatását. Ha módomban állana, minden háborús uszítónak, diplomatának, tábornoknak, miniszternek és újságírónak asztalára küldenék egy-egy emberi húsdarabot, hadd lássák munkájuk eredményét, micsoda termelésnek adminisztrátorai ők! – De hagyjuk a borzalmakat.

Ez a mesterséges földrengés és fergeteg megviselt és idegessé tett. – Sok volt már nekem a vérengzésből s iparkodom befejezni „harctéri pályámat.” – Minden percben hozzád érkezhetek, s ezért készülj el mindennel, mert Aradra vagy Balassagyarmatra fogok a pótzászlóaljhoz bevonulni.

Egyelőre nincs szükségem semmire, pihenésre vágyom, ezt azonban úgysem tudod hozzám elküldeni, picinyke Cicám.

A címtáblácskát tartsd meg magadnál. Majd ottlétemkor elintézem sorsát.

Sose aggódj, ha nagy késéssel érkeznek leveleim. Jelenleg csak tehervonatok közlekednek, nagy muníciópótlások vannak és így a posta óriási késéssel érkezik. És azután nekem nincs sok időm a hosszú levélíráshoz. Képzeld el magadnak, hogy nemcsak a zászlóalj utásztiszti teendőit végzem el e nehéz napokban, hanem a zászlóalj adjutantja⁸ is vagyok és ez borzasztó feladatot ró rám.

Légy jó, aranyos Cicám. Jó lesz, ha másra fordítod az idődet és nem arra a kis leányra, aki lehet, nagyon kedves, de semmi közöd hozzá. Ha a mamád odahozta, gondozza őt. Ne adjál okot arra, hogy megharagudjak rád. Sok mindennel nem vagyok megelégedve, ami nálad történik.

Csókol […]⁹ a te jó

Sanyid

PIL 686. f. 1/37. ő. e. 62–63. l. Eredeti, kézzel írt levél.