„Magyarországnak a nemzetiségi térképek szerint való fölosztása, ami e román támadás sikere estén kikerülhetetlen volna, egy kicsi és legfontosabb közlekedési útjaitól, bányáitól, erdőitől, városaitól és embereitől megfosztott országot hagyna itt, amelynek életrevalósága és életre való rátermettsége igen-igen kétséges volna. Erdély megtámadása és veszedelembe jutása erős nemzeti szenvedelmeket fog fölébreszteni Magyarországon s a román támadással szemben valóban csak oly ország maradhatna közömbös, amelyből kiveszett az államként és országként való létezés akarása. (…) A háború oly fordulóponthoz jutott el Magyarország számára, amikor valóban a lét vagy nemlét kérdésévé válik az államra nézve. Komor és küzdelemmel teli napok következnek…”
A fenti, száz éve leírt sorok nem valamelyik polgári, hazafias lapban jelentek meg, hanem az internacionalista, szociáldemokrata Népszavában. Igaz, háborús-cenzúrás időben, miután Románia hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának és hadserege betört Erdélybe 1916. augusztus 27-én. Az események ilyetén alakulása már régóta lehetséges volt – a Népszava képével „ez a fekete felhő… háború kezdete óta ült az ország keleti határán s hol eloszlott, hol viharnak nekisűrűsödött” –, mégis meglepetést és zavart okozott. Az Erdély védelmére vezényelt, nem túl jelentős osztrák-magyar haderő kezdetben nem is tudott ellenállni a románoknak, így jelentős terület került megszállás alá.
Természetesen a Népszava is vezércikkben foglalkozott a román támadással, és ebben jól érzékelhető a baloldali napilapnak a háború alatti sajátos álláspontja: az általános humanista, háborúellenes és a magyar nemzeti érdek melletti kiállás kettőssége. Így az újság elítélt minden hadüzenetet, de főleg a „hódítás és területrablás vágyából” születetteket, amilyennek a románt is tartotta. (E gondolatmenetnél azonban a korabeli cenzor valószínűleg nem volt elég figyelmes, mert a cikk ugyanilyen „rút” hadüzenetként értékelte azokat, amelyek „megkezdik a háborúk förgeteges sorozatát” – itt pedig rögtön beugorhat a világháború első hadüzenete, amit a Monarchia intézett Szerbia ellen.)
A lap érthetetlennek tartotta, hogy a szörnyű háború huszonhatodik hónapjában egy addig semleges ország népe miért hagyja, hogy lelkiismeretlen politikusai „a nyomort, szenvedést és halottat meg nyomorékot teremtő nagyüzemet: a modern háborút” szabadítsák rá. Ugyanakkor a román támadással szemben egyértelmű, erős és hatalmas nemzeti összefogást vetített előre Magyarországon. A rákövetkező napok eseményei után a Népszava-vezércikkek ezt majd annyiban „pontosítják”, hogy a magyar nemzet ereje csak azután teljesedhet ki, ha a teljes társadalmi összefogás egyik legfőbb akadálya, az alkalmatlan Tisza István távozik a miniszterelnöki székből.

Felhasznált irodalom:
Románia = Népszava, 1916. augusztus 28.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. augusztus 28.
Románia

„Mi hátra volt még, elkövetkezék” – Vajda Jánosnak, a nagy és tragikus hangulatú magyar költőnek szavai zengettek föl lelkünkben a román hadüzenet hírére. Ez a fekete felhő, amely a háború kezdete óta ült az ország keleti határán s hol eloszlott, hol viharnak nekisűrűsödött s amelyről mindenki tudta, hogy méhe förgeteggel terhes: most kiáradt és megszülte ocsmány magzatát, a hadüzenetet. Hadüzenetek között nehéz válogatni. Mindegyik mondhatatlan gyász és pusztulás hüvelye. Mindegyik ellensége az emberi nemnek. Mindegyik romlásba dönti nemcsak azt a népet, amely ellen szól, hanem azt is, amely gyöngeségből, hatalomhijasságból, tudatlanságból és szolgaságból rátámolyog vagy rátaszíttatik erre a pokolbeli útra. De különös politikai es erkölcsi rútság bélyege van azokon a hadüzeneteken, amelyek vagy megkezdik a háborúk förgeteges sorozatát, vagy pedig szemérmetlenül, nyílt és kendőzetlen rabló szándékból, a hódításnak, vagyis a rablásnak vágyából születnek meg. Románia hadüzenete Ausztria-Magyarország ellen a hadüzeneteknek ebből a második fajtájából való. Támadó hadjárat, amely a hódítás és területrablás vágyából született meg, amelynek annexió a célja s amelyet még súlyosabbnak mutat az a csak most napvilágra jövő valóság, hogy Románia épp úgy szövetségese volt az osztrák-magyar monarchiának, mint például Olaszország. Ha igaz Voltaire szava: „Dans toutes les guerres il ne s’agit que de voler”, „Minden háborúban csak lopásról van szó”, akkor ennél igazabb jellemzését Románia háborújának aligha lehetne találni. Ha erkölcs uralkodnék a politikában, ha csak szavazata is volna a politikában és különösen a nemzetközi politikában: akkor háborút kezdő államokat, különösen pedig úgy háborút kezdő államokat, mint amilyen most Románia: a nemzetközi megvetés pellengérjére állítanák és az erkölcs parancsszavait tisztelő államok kiközösítenek maguk közül. Ámde erkölcs és politika – ez még oly terület, amelynek kapcsolatát csak a jövendő fogja megalkotni.
[…]
Bármennyire leköti most mindenkinek figyelmét a ma és holnap eseményforgataga, amelyekben valóban sorsdöntő kérdésekről lesz szó: lehetetlen a szövetségi viszonyok ilyen elértéktelenedése közepette kissé nem gondolni a holnaputánra is, arra a holnaputánra, amelyben majd az egész vérző Európa hozzá fog a romba döntött világ fölépítéséhez, főképen pedig igazi és hathatós békebiztosítékok megszervezéséhez. Mik lesznek ezek a biztosítékok: ma nehéz és tilos világosan beszélni róluk. De két dolog teljesen kétségtelen a háború eddigi tapasztalatai alapján: ezeket a biztosítékokat nem lehet a fegyverkezésben és a kormányok szövetségeiben keresni. Egész Európa fegyverkezett – úgy mondta mindenki – a béke biztosítására: egész Európa háborút folytat immár a harmadik esztendeje. S azok után, amiket az osztrák-magyar monarchia a kormányok és diplomaták szövetségeinek békebiztosító erejéről tapasztalt: aligha juthat majd épelméjű embernek eszébe szövetségekben keresni a béke biztosítékait. S minő jellemzése a diplomáciai munka mai módszereinek az, hogy a világ – és nyilván a román nép is – csak akkor tudja meg, hogy szövetségben állott Románia Ausztria-Magyarországgal, amikor már a határon megdördülnek mind a két „szövetséges” ágyúi.
Azok, akiknek minden reménységük a világ és emberiség jövendőjében arra van alapítva, hogy a háború borzalmaiból megszületik majd a világ háború nélkül való rendjének megteremtésére törekvő akarat: csalódva, sőt kétségbeesve állanak ama tény láttára, hogy a háború huszonhatodik hónapjában is megvan még a könnyelmű és lelkiismeretlen politikusokban az a hatalom, hogy új népet sodorjanak a tusába. Az ember azt képzelné, hogy azok a szerencsés népek, amelyek nem keverődtek bele a mérkőzésbe, látva a háborúval járó szörnyűségeket, a pusztulást és kárt, amely emberekre háramlik belőle, a gyászt és szenvedést, amelynek szülője: e látványból mentenek arra erőt, hogy megóvják a békét. Hiszen Románia határai körül csapdosnak most már két év óta a háború vérhullámai, küszöbe előtt tornyosulnak a hullahegyek, szélein viszi át a szél haldoklók hörgését, özvegyek siralmát, árvák jajveszékelését, mankók kopogó zörejét és bevilágít hajlékaiba a fölgyújtott falvak, fölpörzsölt városok pirosló zsarátnokának fénye. Hát ez a látvány és ezek a hallomások sem tették a román népet annyira békeszeretővé, hogy lett volna hatalma, akarata, értelmessége elegendő arra, hogy megakassza a rajta uralkodók gonosz akaratát, amely most Romániába is el fogja juttatni a nyomort, szenvedést és halottat meg nyomorékot teremtő nagyüzemet: a modern háborút?
[…]
Bizonyára a „kárpátokontúli román testvéreik” fölszabadítása lesz az a hazug jelszó, amellyel saját országuk népét a vágóhídra hajtják. Mi bizonyára nem tartozunk azok közé, akik a magyarországi politikai, gazdasági vagy szociális állapotokat kielégítőknek tartottuk volna, vagy akik ne támadtuk volna mindig a legélesebben a magyar kormányrendszer általános és nemzetiségi politikáját. De a román bojáruralomnak még ehhez az uralomhoz viszonyítva sincsen jogcíme arra, hogy a fölszabadító mezében lépjen föl. A földjét rosszul mívelő, írástudatlan, jogfosztott és középkori babonákban hívő romániai földmíves semmiesetre sem jelent irigylésre méltó állapotot még a magyarországi román földmíves szemében sem. És nagyon rosszul illik a „fölszabadító” álarca annak az osztálynak, amely ellen 1907-ben saját népe föllázadt: a romániai parasztlázadást csak nagy haderő felvonultatásával tudta a román oligarchia leverni. Oly államnak, amelyben a tűrhetetlen közállapotok forradalmat vagy legalább lázadást nemzettek, nincsen jussa a más szemében sem meglátni a gerendát.
De még ha ez nem is volna így: a románoknak Erdély meghódítására indított
háborúja mindenképen a legélesebb ellenállást támasztaná Magyarországon. Az ország főldarabolására törekvő ellenséges politika testet ölt és szemléletessé válik mindenki számára ebben a román támadásban, amelyet nem lehet jogos vagy jogtalan nemzeti sérelmek orvoslásának, hanem csak rablásra irányuló támadásnak tekinteni. Bizonyos, hogy senki számára sem lehet közömbös, aki Magyarországon élni és dolgozni akar, mi történik Erdéllyel és a délvidékkel. Magyarországnak a nemzetiségi térképek szerint való fölosztása, ami e román támadás sikere estén kikerülhetetlen volna, egy kicsi és legfontosabb közlekedési útjaitól, bányáitól, erdőitől, városaitól és embereitől megfosztott országot hagyna itt, amelynek életrevalósága és életre való rátermettsége igen-igen kétséges volna. Erdély megtámadása és veszedelembe jutása erős nemzeti szenvedelmeket fog fölébreszteni Magyarországon s a román támadással szemben valóban csak oly ország maradhatna közömbös, amelyből kiveszett az államként és országként való létezés akarása. Magyarország nem tartozik ezek közé az államok közé s a románok a hadseregükön keresztül megtudják majd, hogy ez az akarat nagyon erős és nagyon hatalmas a magyar államban és társadalomban.
Ma arról beszélni, miért jöttek így az események, így kellett-e jönniök, ki vagy mi a hibás? –: céltalannak látszik. A háború oly fordulóponthoz jutott el Magyarország számára, amikor valóban a lét vagy nemlét kérdésévé válik az államra nézve. Komor és küzdelemmel teli napok következnek, amelyek mintha megismétlődései volnának azoknak a tragikus időknek, amelyekben Petőfi „Élet vagy halál” című nagyszerű riadójának szavai megszülettek:
A Kárpátoktul le az Aldunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.

[A költeményből valószínűleg még egy versszakot idézett volna az újság, de azt a cenzúra törölte.]