Az egyik történet egy fiatal tengerészé, aki az I. világháború kitörésétől a Monarchia kapitulációjáig időnként szemtanúja, de többnyire résztvevője volt az Adriai-tengeren zajló tengeri ütközeteknek. A másik történet annak a levélnek a története, amelyet ez a fiatalember, 1927-ben, az óceánon átkelve, valahol Argentína és Európa között írt. A harmadik történet pedig a levél címzettjéé.
A levél írójáról, Bugyi Béla egykori matrózról szinte semmit sem tudunk. Feltételezhetően Aradról vonult be sorkatonai szolgálatra 1910-ben, s már csak 42 napja volt hátra, amikor a háború kitörése megakadályozta leszerelését. Nem kis szerencséjére túlélte a megpróbáltatásokat és még 30 éves sem volt, amikor újra hazatérhetett. Nincsenek adataink arra vonatkozóan, hogyan alakult ezután az élete, mivel kereste a kenyerét, s mi késztette arra, hogy Argentínába utazzon. Annyi bizonyos, hogy Erdélyből a ’20-as évek elején sokan mentek a világ túlsó felére, hogy szerencsét próbáljanak, nehéz gazdasági helyzetükből kiutat keressenek. Bugyi Béla 1927 tavaszán hazatért Aradra.[1] További sorsa ismeretlen.
Ezzel szemben a levél címzettjéről és megőrzőjéről, Trukli János argentínai magyar emigránsról viszonylag sok információval rendelkezünk. 1871. augusztus 21-én született Mohácson. Miután kitanulta a lakatos-műkovács szakmát, a kor szokásai szerint külföldi vándorútra indult. Visszatérve Magyarországra 1894-ben megalakította a Magyarországi Szociáldemokrata Párt mohácsi szervezetét, amelynek elnöke lett. A rendőrség azonban folyamatosan zaklatta, ezért 1896-ban Münchenbe, majd Párizsba ment, innen küldte tudósításait a Népszavának.[2] 1902-ben már Argentínában élt. Azt is tudjuk, hogy a Buenos Aireshez tartozó Chilavert városrészben telepedett le, nevéhez fűződik több helyi palota kovácsoltvas díszkapujának és balkon korlátjának elkészítése.
Nem tudjuk, hogy a levelezőpartnerek között milyen kapcsolat lehetett, de tény, hogy Bugyi Béla személyesen is találkozott Truklival és családjával. Nemcsak az otthoni, hazai hírekről mesélt vendéglátóinak, hanem a háborúról is. Valószínű, hogy ekkor kérte Trukli János, hogy a hazaút során írja le háborús élményeit.
A háborút megjárt tengerész kilenc év távlatából már nem emlékezett a pontos dátumokra, de viszonylag időrendben és hitelesen írta le a vele történteket. Eredetileg a Gäa tengeralattjáró bázishajóra volt behajózva. 1914. június 25-én ez a hajó is a polai kikötőben felsorakozott hajók között volt, amelyek köszöntötték Ferenc Ferdinánd trónörököst és kíséretét. Bugyi Béla ugyanannál a díszlövést leadó ágyúnál volt beosztva egy héttel később is, amikor a szarajevói merénylet áldozatait Triesztbe szállították. Később más hajókon is szolgált.[3] A Huszár rombolón teljesített járőrszolgálatot a montenegrói partok előtt, amikor a Zenta elsüllyedt. Ott volt a Csepel rombolón, amikor a Lika és a Triglav I. az 1. otrantói ütközetben aknára futott. 1916-ban az ágyúmestert helyettesítette – szintén a Csepelen –, mikor egy francia tengeralattjáró torpedója a tatrészéből 12 métert leszakított. Tagja volt annak a szárazföldi felderítő egységnek is, amelyet a Monarch és a Gäa bázishajó személyi állományából állítottak össze. Ekkor egy őrjárat során megsérült, de azért a vállán hozta haza fejlövést kapott, halott bajtársát. Ugyancsak a Gäán szolgált, amikor 1918. február 1-jén kitört a cattarói matrózlázadás. Mint „bokai lázadó” erős szubjektivizmussal és indulatosan ír Horthy Miklós személyéről, s ez az ellenszenv nem enyhült a háborút követő években sem.
Bugyi Béla 1927. március 28-án már Aradon lehetett, de a levelet csak április 15-én adta postára. Az érkezés és a levélfeladás között eltelt két hétben feltehetően letisztázta, mert igen kevés javítás, illetve tévesztés van benne.[4] A küldemény 1927. május 11-én meg is érkezett Argentínába Trukli Jánoshoz, aki 1956. augusztus 1-jén bekövetkezett haláláig megőrizte azt.
Bugyi Béla levelének története azonban itt nem ért véget, mert 1961-ben a 17 oldalas háborús emlékezés ismét útnak indult és Trukli János többi iratával együtt újra átkelt az óceánon.
Végrendeletének megfelelően nemcsak iratai, de hamvai is hazakerültek.[5] Végső nyughelye a mohácsi temető, de emlékét Argentínában is őrzik. Akaratának megfelelően egykori lakhelyén, a Buenos Aires-i Pacífico Rodrígez utcai házban és az ahhoz tartozó telken az Argentínai Magyar Segélyegylet otthont épített az elöregedett, elszegényedett emigráns magyaroknak.[6]
Trukli János azonban nemcsak a saját, de Bugyi Béla „hallhatatlanságáról” is gondoskodott azáltal, hogy megőrizte az egykori tengerész háborús visszaemlékezését, amelyet itt közreadunk.
Közli: Horváth Julianna
Igen tisztelt Trukli [János] úr!
Önnek megígértem, hogy az utazás alatt le fogom írni az élményeimet a háborúról, habár nem szeretek még rá se gondolni, de most a tizenkettedik napja hogy utazom, és már kezdtem unatkozni. Most, [1927.] március 17-én érünk először európai partot, Portugáliának egy szigetét, Madeirát. Ez a cikk[7] már csak azért is beleillik ezen pár soraimba, mivel a háborúnak egy szereplője, IV. Károly volt osztrák császár és magyar apostoli király szerencsétlen teteme itt nyugszik. Igaz, hogy a felesége szenvedélyei tették a sírba, ugyanis a felesége unszolására a fehér horthyak egyik csoportja a kommün leverése után magyar trónra akarta ültetni, de az antant közbelépett és elfogta, száműzte ide, Madeirába, ahol aztán a sok gond és bánat megölte, legalábbis azt írták róla.[8]
Kezdem elölről, az 1914. augusztus derekán[9] a flottánknak egyik divíziója[10] éppen Porta Rosában állomásozott, mi legények kint voltunk délután szabadságon, mivel Porta Rosa egy előkelő fürdőhely volt abban az időben, mi tengerészek nem jól éreztük magunkat benne, és ezért átgyalogoltunk Dignanóba.[11] Ez egy közeli falu és jobban megfelelt egy viharedzett tengerésznek, mint a finnyás és előkelő fürdőtelep, szóval itt lehetett igazán tengerész módra mulatni, mert az ember, ha egyszer leszabadult a hajóról és szárazföldön taposott, örömében megfeledkezett minden emberi mivoltáról. Szóval, itt voltunk Dignanóban ekkor is, hazajövet látjuk, hogy a zászló félárbocra van eresztve. Először nem tulajdonítottunk semmi különöst, de amikor megérkeztünk Porta Rosába látjuk, [hogy] az egyik szálloda előtt sok nép áll, hát sietünk oda, hogy hátha lehet valakinek segíteni, úgy gondoltuk, tengerészek verekszenek, ami gyakran előfordult nálunk, de legnagyobb meglepetésünkre látjuk, hogy az ablakra egy távirat van kifüggesztve és tudtára adja mindenkinek, hogy a trónörököst és a feleségéit Szarajevóban a szerb összeesküvők meggyilkolták.
Ekkor mindjárt arra gondoltam, hogy 42 napom van még a 4 évből és itt a háború a nyakamon és így lett valóban, a négy évből nyolc év lett.
Szintén augusztus elején, már nem emlékszem a dátumra, parancsot kaptunk, hogy az összes hajók sorfalat álljunk [a] Pola előtt lévő Fasanai-öbölben[12], mert a trónörökös jön Triesztből a Viribus Unitis csatahajón, megy a szarajevói szárazföldi hadgyakorlatot megtekinteni, ami Bosznia-Hercegovinában folyt. Szóval mi annak rendje-módja szerint fölsorakoztunk és vártunk. Már jól meg is éheztünk, amikor feltűnt a Viribus és jött és jött a gyönyörű kolosszus, hozta a várva várt trónörököst a feleségével együtt, meg is hurráztuk istenesen és lőttünk 21-et a tiszteletére. Én éppen annál az ágyúnál voltam, amelyikkel a tiszteletet adtuk, én is lőttem 21-t, de nem gondoltam arra, hogy egy hét múlva ugyanott ugyanavval az ágyúval egy halott trónörökösnek lövök 21-et a tiszteletére. Ugyanis a Viribus elvitte egész Spalatóba, ott egy torpedóból átvette és fölvitte egy folyón Metkovičba, onnét vonaton Szarajevóba utazott, mi pedig végeztük a hadgyakorlatokat nyugodtan tovább addig, míg már említettem, hogy a Porta Rosában ért a hír, hogy a trónörököst és feleségét Szarajevóban a szerb összeesküvők meggyilkolták. Ettől a naptól megszűnt minden, a gyakorlatot lefújták és vártuk a további parancsot Porta Rosában, harmadnap bementünk Polába és rá három napra hozta a Viribus gyászba borulva a holtakat vissza Triesztbe.Közbe az említett tisztelgést megadtuk neki megint és Triesztből Bécsbe vagy hová szállították, ez már engem igazán nem érdekelt.
Közben megkezdődött Ausztria-Magyarország [és Szerbia] között a diplomáciai váltások, ultimátum ultimátum után következett, mi pedig a polai kikötőben lázasan készültünk a leszámolásra a gyilkos szerbekkel, mert akkor így nevezték őket, igaz, hogy nekem már akkor sem tetszett az egész dolog, mert azt gondoltam, hogy milyen borzasztó lehet egy emberért egy egész országot, föláldozza magát és számtalan özvegy és árva maradjon értük.[13] Természetes én is elítélem Szerbiát, hogy olyan szamárságot követett [el] és még a fő bűnösöket sem hajlandó kiszolgáltatni. Ekkor következett az utolsó és végzetes ultimátum, mi már harcra készen álltunk és parancsot kaptunk, hogy még az ultimátum lejárta előtt lemenjünk a második divízióval az úgynevezett Boka-di Kataróba.[14]
Így is történt, este 8 óra tájban már ott voltunk és elhelyezkedtünk, minden pillanatra készen vártuk az éjfélt, mert akkor járt le az utolsó terminus és meg is jött, melyre mindnyájan nagyot sóhajtottunk, mint egy nyomástól megszabadulva. Akik szolgálatban voltunk, reggelig virrasztottunk, de semmi különös azonban nálunk nem történt, csak a szárazföldiek nyomultak Szerbia felé. Kaptuk a hírt, hogy a szerbek a Száván a hidat fölrobbantották, eközben Montenegró is hadat üzent és megkezdték nálunk is a haláltáncot.[15] A montenegróiak lövöldöztek a váraikból, de mi nem léptünk közbe, mert a mi vártüzéreink megfeleltek nekik becsületesen, csak amikor a franciák megérkeztek Montenegróba és elhelyezkedtek a Lovćen csúcsán 3500 méter magasban.[16] Ez volt a kapuja Montenegrónak. A Lovćen egy magas hegy, ez őrizte meg Montenegrót már háromszáz év óta minden betöréstől. A francia tüzérség ennek a hegynek a csúcsán ásta be magát és innét kényelmesen háborgatta a mi tüzérségünket anélkül, hogy ezek csak oda tudtak volna lőni.
Ezért kellett nekünk is aztán beavatkozni, mert a vártüzérség ágyúi csak a montenegrói várakra voltak irányíthatók, a Lovćenre nem, mert egykor, mikor a várakat építették, nem számítottak arra, hogy a hegytetőről is fogják őket lőni, és ennél fogva nem bírták ágyúikat olyan magasan irányítani.
Ekkor kellett nekünk közbelépni, de időközben a második divíziót visszahívták Polába és helyébe a 4. divíziót küldték le a Bokába az úgynevezett Monarch, Wien és Budapest hajókat,[17] már ezek nem voltak olyan modernek és erősek, mint a második divízió, természetes nem is felelt meg a célnak. Hogy ki ne hagyjam, ezen a 4. divízión volt behajózva divízióparancsnoknak az áruló Bari nevű admirál.[18] Ez az admirális, hogy elfogassa magát, kijárt az egész hajókkal sajbát lőni[19], de a franciák valószínű nem hittek neki, mert valami cselt láttak a háta mögött, nem merték megkísérelni az elfogást. Hogy bebizonyítsa hűségét, kiküldte este éjjeli szolgálatba a Szigetvár nevű kis öreg cirkálót csalétkül, de mivel sötét volt, szerencsésen rávirradt és a letelt szolgálat után bejött szerencsésen. Ekkor került a sor a szegény kis Zenta hajóra, amit oszt a sorsa ott ért a tengeren, ugyanis amikor a Szigetvár az említett reggelen bejött, a Zentának parancsot adott a parancsnok admirál Bari, hogy négy rombolóval menjen Antivarit bombázni. Ez az Antivari a montenegrói kikötő volt. Ki is mentünk, mert én is az egyik rombolón voltam, az úgynevezett Huszáron. Szépen rendesen oda is értünk, kezdtük is a bombázást, amikor egyszerre a szél minden irányából óriási füstfellegeket láttunk, jött a francia flotta teljes erejével és teljes gőzzel. Láttuk, hogy veszve vagyunk, el vagyunk árulva, más mód nincs, mint menekülni, igen ám, de a Zenta már gyengének bizonyult a menekülésre, biztos volt a veszte, tehát fölvette a harcot az egész flottával, ami állt 60 egységből, a későbbi megállapítás szerint minket fedezett, hogy menekülni bírjunk. Ő szegény hősiesen küzdött és el is süllyedt, de célját elérte, mert minket megmentett. Oly erővel és ügyesen küzdött a túlerővel, hogy nem maradt a franciáknak idejük, hogy bennünket kedvük szerint üldözhessenek, föltartotta őket addig, míg a parti ütegeink védelmébe kerültünk. Természetes folytonos lövöldözések közt szerencsésen beérkeztünk. A Zenta lövést kapott a kazánba és kazánrobbanás miatt megbénult és az ellenség ágyúinak egy álló célpontnak kitéve harcolt, míg az ágyúit teljesen el nem nyelték a habok. Amikor teljesen elsüllyedt, a híres és hős franciák még a vízben úszkáló tehetetlen, teljesen harcképtelen legénységre srapnel[20] záport adott, és mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és elvitorlázott Málta felé, sorsukra hagyta szegény tengerészeinket, kik 9 mérföldre a partoktól küzdöttek a hullámokkal és a 350 ember közül 72 bírt csak 9 mérföldre kiúszni, a többi pedig a halak martalékául esett, a 72 pedig a montenegrói partra úszott és ott fogságba kerültek.[21]
Ezek után történt aztán, hogy a polai kikötőbe be akart menni egy tengeralattjáró, de nem sikerült, mert a kikötő partvédői észrevették és megfogták, vagyis lelőtték és megadta magát.[22] És ekkor derült ki a disznóság, mert a francia tengeralattjáró parancsnoka a mi flottánk admiráljának a fia volt, aki egykor osztrák-magyar tengerésztiszt volt, de rosszul járt az apa a fiával együtt, mert mind a kettő eltűnt, hogy senki sem tud róluk.[23]
Elég az hozzá, hogy a 4. divízió nem felelt meg a rá váró dolgoknak, a franciák pedig napról napra jobban háborgattak, így aztán az új divízióparancsnok segítséget kért és leküldtek egy hajót a 2. divízióból az úgynevezett Radeczki hajót,[24] mely az ő dupla harminc és feleseivel szépen egy nap alatt kipiszkálta őket a hegycsúcsról, úgyhogy mindörökre elnémultak.[25]
A Radeczki jól végezte dolgát és visszahívták Polába, de helyibe leküldték a legmodernebb krájcerflotillát,[26] melynek parancsnoka Horthy Miklós fiatal sifkapitány volt a Novarán behajózva.[27] A Novara volt a három hajó közt az első és mindegyik 28 mérfölddel szaladt, no és itt dolgozott a Horthy úr nem valami nagy sikerrel, mert minden esetben, amikor valamit csinált. nagy áldozatokba került. Így például egyszer, szintén kiküldték Durazzót bombázni és ugyanúgy, mint a Zentát, megint megtámadtak a franciák, angolok és olaszok, azok megállapíthatatlan sokan voltak, mi pedig 4 torpedóromboló és a három cirkáló, mely egyikén, a Novarán volt vezető a Horthy.[28] Természetes, ahogy észrevettük, nem bírtunk mindjárt menekülni, mert két rombolót beküldött a Horthy egész az öbölbe, ami alá volt aknázva. Bemenni bementek, de a kijövés már nem ment, mert meg lettek zavarva és a zavar közben az egyik, a Triglauf [29] aknára futott és a levegőbe röpült. Ezen nyomástól egy másik akna is fölrobbant, mely a másik romboló mellett volt és megbénította úgy, hogy teljesen harcképtelen lett, minekünk kellett bemenni a Csepellel menteni. Addig Horthy fölvette a harcot az angolokkal és föltartotta őket, úgyhogy nekünk sikerült a vízben úszkáló embereket összeszedni, de kevesen maradtak életben, mert amikor a robbanás történt, a nafta kaszonok[30] is fölrobbantak és az egész víz égett és a szegény emberek az égő vízben úszkáltak és oly súlyos égési sebeket kaptak, hogy nagyobb része belehalt. Ez volt a Triglauf, a másik szintén kapott léket, de nem süllyedt el, hanem magunk mellé kötöttük és megpróbáltunk vele [meg]lógni, de nem ment sehogy, mert a kettős teherrel lassabban haladtunk, mint a többi és így ki voltunk téve a veszélynek, tehát nem volt más, mint elereszteni és elsüllyeszteni. Így is történt, a legénységet átvettük és a drótköteleket eloldtuk, víz alá eresztettük, de közben megint baj ért, mert az egyik drótkötélt fölcsavarta a propeller és meg kellett az egyik gépet állítani. Tehát megint nem haladtunk, már veszve láttunk mindent, amikor a parancsnokunk letelefonált, hogy a gépet indítsák meg teljes erővel: vagy a gép szakad, vagy pedig a kötél, és szerencsére a kötél szakadt, a propeller megszabadult a kötéltől és bírtunk szabadon mozogni. Így utolértük a többieket és együtt harcoltunk egész nap, mert egész nap üldöztek, sehova bemenni nem bírtunk, és ha még két órával hosszabb lett volna a nap, akkor veszve vagyunk, mert elfogyott a tűzrevalónk, mire ránk sötétedett és a sötétség leple alatt be bírtunk szökni a Szebenikai-öbölbe, itt egész éjjel szeneltünk, és másnap a halottakat kiszállítottuk a szárazra és eltemettük.
Közben megint visszajöttünk a régi kikötőbe, Kataróba de két szép modern rombolónkkal és legalább 160 tengerésszel kevesebb lett a számunk, mert Horthy úgy akarta, mert ha Horthy nem küldi be az öbölbe a két rombolót, akkor idejébe meglóghatunk anélkül, hogy az ellenség utunkat állta volna.
Közben megint visszahajóztak a régi hajómra, a Geära[31] és ott voltam, amíg az oroszok betörtek a Kárpátokba. Ekkor történt, hogy a gyalogságot visszavonták a montenegrói határról és mi tengerészek lettünk a helyükbe kiküldve. Itt voltam három hónapig, amikor egy barátom egy őrjárat alkalmával fejlövést kapott és meghalt.[32] Én mint barátomat nem akartam otthagyni, gyorsan a vállamra vettem és menekültem vele, menekülés közben én is megsebesültem, a bal kezemen két ujjam ellőtték és a bal lábam, de azért szerencsésen hazahoztam a halottat. Másnap eltemették, én pedig a zelenikai kórházba kerültem kezelés alá, 3 hónap után meggyógyulva újból visszakerültem az én hajómra, a Geära.
Ez az idő lehetett már [19]16-ban, amikor a Csepelen az ágyúmestert kellett helyettesítenem, mert szabadságra ment. Egy este parancsot kaptunk, hogy éjjelre ki kell mennünk őrjáratra, úgy is volt, szépen kimentünk, eljutottunk minden baj nélkül egész az olasz partokig, ott csavarogtunk a koromsötét éjben, semmit a világon észre nem vettünk, pedig a szemünk kidagadt az óriási erőltetéstől, mégis egy alattomos olasz tengeralattjáró észrevett és megtorpedózott úgy, hogy a hajónkból 12 métert hátulról leszakított. Teljesen megbénultunk, de még szerencsénk volt, hogy a gépek épek maradtak, mert a páncélajtó zárva volt és a víz nem bírt tovább hatolni. Nem volt más segítség, mint drótnélkülin[33] segítséget kérni, ami meg is érkezett hajnal három óra felé és behúztak Polába és mindjárt hozzáfogtak a kito[l]dásához.[34] A legénység[et], ami megmaradt, mind hazaküldték 20 nap szabadságra, engem pedig megint visszaküldtek Bakade Kataróba, a Geära. Itt voltam megint és egyik hajóról a másikra kerültem, de ezen idő alatt nem történt egyéb, minthogy Szerbia kapitulált,[35] nálunk is megkezdte Köves Herman[n] tábornok Montenegró ellen a végső támadást, melyből mi, tengerészek is kivettük a részünket alaposan. 10 nap alatt készen volt minden, csak vártuk a napot, hogy mikor támadunk. A szárazföldiek rengeteg ágyút odahurcoltak kicsitől egész a harminc és felesig. Egy szép nap reggel eldördültek az ágyúk úgy a szárazon, mint a hajókon, olyan koncertet rendeztünk, hogy az ember azt gondolta, hogy a pokolnak minden ördöge dörömböl. Ez tartott úgy egy óra hosszáig, ekkor megtörtek a montenegróiak és fej nélkül kezdtek menekülni. A mi gyalogságunk, akik már előző nap estéjén előre lettek tolva egész a montenegrói állásokig, kezdtek előre nyomulni óriási hóviharban, mert az ágyúzás után hirtelen beborult és kegyetlenül esett a hó.
Az óriási hóvihar tartott még másnap éjjel is, úgyhogy a szárazföldi csapatokból vagy 30 ember akkor éjjel megfagyott és ez azért történt, mert amikor masíroztak, nagyon melegük volt és nehezükre esett a menetelés és minden pokrócot és meleg ruhát eldobáltak, azt hitték, hogy mindig olyan meleg lesz, bezzeg fönt a hegyen kegyetlen szél uralkodott. [36]
Harmadnap Montenegró kapitulált és nálunk megint megszűntek a hadműveletek, megint csak tovább unatkoztunk, néha hetenként 3-4-szer a repülők háborgattak minden eredmény nélkül, míg mi ráértünk egy kicsit a politikával is foglalkozni. Már annyira jutottunk, hogy megengedték, hogy egy tengerész-egyesület alakuljon, melyen minden tengerész akadály nélkül részt vehet, így alakult a matróz komüté,[37] melynek én is tagja voltam, sőt még tisztek is, de inkább olasz és horvát származású tisztek. Elég az hozzá, hogy figyeltek bennünket, mert gyűlést nyilvánosan tartottunk, szóval odáig jutottunk, hogy elhatározta a közgyűlés, hogy [1918.] február 1-jére általános demonstrációt rendezünk, mely úgy Polában, mint Kataróban el lett fogadva.[38] Eljött február első déli 12 óra, melyre ki volt tűzve óriási izgatottság közepett[e], hogy egy falatot senki egy ember sem evett, pedig igen jó ebédünk volt, hanem fönt a fedélzeten lestük a vezérhajót, hogy mikor húzza föl a vörös zászlót, mert ez volt a jel az általános demonstrációra. Az utolsó pillanat már annyira fölcsigázott bennünket, hogy reszkettünk az izgatottságtól. Eljött végre az a várt pillanat, amit az életemben sohasem felejtek el, mint egy vad orkán, úgy tört ki minden emberből a keserűség, hogy ha lehet, lerázza magáról az igát, de nem sikerült úgy, ahogy terveztük, mert a polaiak nem tartottak velünk, holott a flottának a zöme ott volt, és Horthy Miklósnak így sikerült közbelépni és leszerelni minket. Hogy a polaiak miért nem tartottak velünk, nem sikerült megtudnom, mert szigorú tilalom volt egy bokai bolseviknek, mert minket azután így hívtak, hogy a polai tengerésszel [ne] találkozzon és elég jól vigyáztak, hogy nem bírtunk találkozni.[39]
Február 1-jén óriási robajjal tört ki a forradalom, mindenütt csak a piros zászló lengett, a tisztek látták, hogy fele se tréfa, meghúzták magukat, várták sorsukat, de még mindenki ki nem tombolta magát, addig senki sem gondolt rájuk, csak amikor már minden lecsendesült, akkor ők jöttek legelőször a sorba. Mind egytől-egyig egy, az úgynevezett tiszti meszébe[40] lettek zárva és a legelszántabb emberekre lettek bízva addig, amíg mi gyűlést tartottunk önnönmagunkról, hogy mitévők legyünk és mit tegyünk a tisztekkel. Először vezetőket választottunk, mindent elkövettünk egy rögtönítélő törvényt állítottunk elő, az orvosoknak teljes szabadságot adtunk. Már éjfél elmúlt, amikor a tisztek kerültek sorra, szegények igen erős próbára voltak kitéve, még beszélgetniük sem volt szabad, mert két ember állandóan figyelt rájuk és kijelentették előttük, ha nem fogadnak szót, minden további nélkül lelőheti őket a rájuk vigyázó őr. Már rém türelmetlenek voltak. Úgy 3 óra után, amikor ítéltünk fölöttük és külön a parancsnok fölött, ők szegények az orosz forradalomra gondoltak és biztosra vették, hogy le lesznek lőve. Csak nagyot néztek, amikor megtudták, hogy az életük nincs veszélyben addig, amíg ellen nem szegülnek, sőt, a családosok még a családjukat is meglátogathatják fölügyelet mellett, szóval egy nagyobb szobában, ahol az őr is jelen volt, családi ügyről beszélhettek úgy, ahogy az őr is beszélt, de más tiltva volt. Mikor ezt meghallották, nem akartak hinni a fülüknek, különösen a parancsnok, akinek nagy családja volt, természetes ő el lett különítve a többi tisztektől, különben is nagyon jó ember volt. Ez így történt minden hajón. Az egyik hajón egy kis epizód is történ[t], a parancsnok, egy osztrák nemes nem akart belenyugodni, hogy elzárják és azt mondta, ha egy fél óra múlva ki nem eresztik, öngyilkos lesz, persze erre adtak neki be egy kötelet, hogy legyen mivel fölkötni magát, de meggondolta a dolgot és megmaradt. A vezérhajón pedig az egyik tiszt karddal és pisztollyal a kezében nekiment a tömegnek, szegényt szétdarabolták[41] és több ilyen dolgok történtek, míg végre meg nem érkezett a polai hóhér Horthy, szépen beeresztettü[k] és megkezdődött a tárgyalás.[42] Igaz, előbb szóba sem akart velünk állni, de ekkor fölszólítottuk, hogy rögtön hagyja el a kikötőt, különben rögtön megkezdjük vele szemben a hadműveletet, ekkor begyulladt és köpenyt fordított. Természetes a tárgyalás csak úgy folyt, egyik hajóról a másikra szignáltunk, látta, hogy így erőszakkal nem boldogul velünk, mert nem volt tisztában, hogy mi hogy állunk, mert nem volt szabad elhagyni egy léleknek sem a hajóját, halálbüntetés mellett ezt be is tartották. Ekkor Horthy cselhez folyamodott, amit szégyen egy utolsó cigánynak is hazudott, azt ígérte, hogy senkinek egy haja szála sem görbül, ha mindent visszahelyezünk úgy, ahogy előbb volt. Természetes mivel mi nem lázadni, hanem demonstrációt akartunk, belementünk szépen a csa[p]dába, mivel Horthy, mint magyar ember tiszti becsületét [adta] és kieszközli a király kegyelmét is, szóval Horthy azóta egy hazug csaló, tiszti becsületét bemocskolta a szájával, mert ahogy a tisztek átvették a parancsot, titokban orozva, amikor mindenki mélyen aludt, egy egész fegyveres csapattal a hajóra rontott és elbújtatta a csapatot. Minket pedig a dudással összehívatott, az összes legénységet, egyáltalán nem tudtuk, miről van szó, de erre mégsem gondoltunk, hogy egy magyar szószegő legyen azért, hogy a többi tiszttársain túltaposson. Ez pedig megtörtént, mert 350 embert [a] Katarói várba záratott és február 5-től egész november 1-[jé]ig ott sínylődtek. 12-őt a matrózkomitéből fejbe lövetett és azután kihirdette, hogy a király a 12 embernek kegyelmet adott, de a kegyelem megkésett és sajnálatát fejezi ki a 12 emberért.[43] Közben a király 9 admirálist és 14 hajóparancsnokot nyugdíjazott minden megokolás nélkül, ezeknek legnagyobb meglepetésükre Hort[h]yt kinevezte az összes tengerészek nagy admirálissá.[44] Ezek a tisztek pedig azé[rt] lettek nyugdíjazva, mert mind Horthy előtt voltak, és Horthyt nem lehetett addig fölemelni, míg ezeket le nem emelték, szóval Horthy nem kímél senkit, ha ő előre akar törni, hazudik és tiszti és becsületszavát összepiszkolja, gyilkol, börtönöz, mint Tisza [István],[45] de ő is számíthat ugyanarra, amire Tisza, ezt én jósolom neki. Még utoljára egy hőstettet akart tenni, hogy minél nagyobb legyen a világ előtt, de nem sikerül[t], a jó jó Isten nem nézhette, hogy egy szerencsétlen annyira magasan álljon. Ugyanis úgy határozott Horthy, hogy rendez egy ütközetet,[46] de nem sikerült a terve, mert az olaszok eléggé résen voltak és mielőtt ő még csinálhatott [volna] valamit, egy olasz tengeralattjáró a vezérhajót, melyen Horthy rendezte a színjátékot, a Szent István nevű magyar hajó[47] egy hatalmas robbanás után, mely az olasz tengeralattjáró torpedójától származott, oldalra dőlt és elsüllyedt. Ezzel bezárultak az ütközetek, mert közben kiütött az általános forradalom, a katonák otthagyták a frontot, puskájukat eldobálták és mindegyik vonult vissza, ahogy tudott, természetes a legnagyobb rendetlenségben.
Amikor hazaértünk, a legnagyobb meglepetésünkre a csőcselék, ahol csak hozzáfért, mindenütt rabolt, és az asszonyok a községi jegyzőt adjusztálták, amiért segélyért mentek hozzá és legelni küldte őket. Közbe jöttek a románok, megint bevonultam a vörös gárdába, de a vörösök, vagyis a kommün olyan gyorsan kapta a nyomást a külföldtől, hogy nem volt ideje még rendezkedni sem. Itt is Horthy keze dolgozott, mert összepaklizott a románokkal és közös erővel két oldalról támadott bennünket, míg végre Horthy és a románok Pesten találkoztak és ekkor Oroszország mentette meg nagyon sok kommunistának az életét azzal, hogy megijesztette Horthyékat azzal, hogy ugyanannyi magyar tisztet végeztet ki, ahány magyar kommunista halálra lesz ítélve. Így megegyeztek, hogy kicserélték őket, magyart a magyarért, de fehéret a vörösért.[48]
Ezzel most már be is fejezem a leírásomat, mert a többi nem fontos, ami akkor történt különben ön is tudja a legnagyobb részét az újságokból.
Most még írok az utazásomról egy pár szót. Idáig elég jól utaztam, szép időnk volt, de mióta az Egyenlítőt elhagytuk, mindig hidegebb van, úgyhogy már csak három nap van még hátra, de már itt, Spanyolországban a télikabát is fölillik, különösen ma, mert elég goromba idő van, ugyancsak hánykolódik a tenger, csak az a jó, hogy a vihart hátulról kapja a hajó, nem tart vissza utunkban. Ha a jó Isten megsegít [1927. március] 25-én Brémában leszünk és rá 3 napra pedig odahaza a családomnál.
Kívánok önöknek is minden jót, őnagyságának kézcsókomat küldöm a legőszintébb tisztelőjük
Bugyi Béla
Str. Dorobantilor No. 47.
Arad
Románia
PIL 686. f. 1/128. ő. e. 20–29. l. Eredeti, kézzel írt levél.
[1] Az utazás kezdete 1927. március 5., befejezésének feltételezett időpontja március 28. volt, tehát a levél március 17. és 22. között keletkezett.
[2] Munkásmozgalmunk harcosai (Baranya megyei biográfia). Szerk.: Mitzki Ervin, Szabados Mihályné, Szinkovich Márta. 1968. 74.
[3] A Monarchia hadiflottájáról lásd Veperdi András monumentális összeállítását, amely többek között a szolgálatba állított hajók részletes adatait és a haditengerészet csoportosítását tartalmazza. Veperdi András: Az osztrák-magyar hadiflotta az első világháborúban = Hajózástörténeti Közlemények. http://www.kriegsmarine.hu
[4] A levél mellett fennmaradt borítékon: „Arad, 1927. április 15., Buenos Aires, 1927. május 11.” postabélyegzők szerepelnek.
[5] Hamvait a Magyarok Világszövetsége 1956 októberében hazahozatta.
[6]A Magyar Segélyegylet Szent István Öregotthon hivatalos alapkőletételére 1964. november 29-én került sor. Az otthon ma is működik. Bonczos Zsuzsa: Megelevenedik a Történelem… = Argentínai Magyar Hírlap, 2008. szeptember. 3.
[7] Értsd: ez a rész.
[8] IV. Károly 1922. április 1-jén hunyt el Madeira szigetén, spanyolnáthában.
[9] Pontosan 1914 júniusában.
[10] Hadosztály, hajóosztály.
[11] Portorose (ma: Portorož) és Dignano (ma: Vodnjan) az Isztriai-félszigeten fekszik. A települések közötti távolság legalább 60 km.
[12] Pola (ma: Pula) kikötőváros az Isztriai-félsziget délnyugati felében. Az I. világháború alatt a Monarchia hajóhadának fő, egyben központi haditengerészeti támaszpontja és hajógyártó központja volt.
[13] Helyesen: „milyen borzasztó lehet egy emberért egy egész országot feláldozni és miattuk számtalan özvegyet és árvát hagyni.
[14] Bocche di Cattaro, Cattarói-, (ma: Kotori-öböl, Boka Kotorska) az Adriai-tenger délkeleti partján, az I. világháború alatt osztrák-magyar haditengerészeti támaszpont volt.
[15] 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. A hadüzenet éjszakáján a Dunai Flotilla hajói, a Temes, a Bodrog és a Szamos monitorok 2 óra 20 perckor kezdték el bombázni Belgrádot. Július 29-én a szerbek felrobbantották a Belgrád-Zimony közötti vasúti Duna-hidat. Augusztus 6-án beállt a hadiállapot Montenegróval is.
[16] A Lovćen hegy 1749 méter magas. I. Miklós, Montenegró uralkodója lehetővé tette a francia tüzérségnek, hogy a hegyről lője a cattarói osztrák-magyar haditengerészeti támaszpontot.
[17] Az említett hajók az 5. nehéz hadosztályhoz tartoztak.
[18] Richard Ritter von Barry osztrák-magyar ellentengernagyról van szó.
[19] Jelentése: hibázni, rosszul csinálni valamit.
[20] A srapnel lövedékről lásd: Pintér Tamás: A zenélő és virágzó srapnel. http://nagyhaboru.blog.hu/2010/08/03/a_zenelo_es_viragzo_srapnel_2
[21] 1914. augusztus 16-án a montenegrói partok előtt blokádszolgálatot teljesítő Zenta és Ulan harcba keveredett a tengeri zár áttörésére induló, 11 egységből álló francia és 8 egységből álló angol hajóhaddal. Pachner Pál a Zenta kapitánya részletes jelentést írt az összecsapásról. Közli Molnár Tibor: „Elrendeltem a harc folytatását”. A Zenta cirkáló 1914-es pusztulásának történetéhez. http://nagyhaboru.blog.hu/2013/08/16/_elrendeltem_a_harc_folytatasat
[22] 1914. december 20-án az O’Byme francia sorhajóhadnagy parancsnokságával hajózó Curie tengeralattjáró az aknamezőkön keresztül a polai hadikikötő bejáratáig hatolt, ahol beakadt egy acél védőhálóba. A Satellit torpedóhajó és a Turul észrevette és elsüllyesztette.
[23] Nem tudjuk, melyik admirálisról van szó.
[24] Helyesen Radetzky.
[25] 1914. augusztus 9. és október 22. között a Kaiser Karl VI, a Kaiser Franz Joseph, a Szigetvár és a Radetzky bombázta a Lovćen hegyen elhelyezkedő francia ütegeket.
[26] Értsd: cirkálókból álló hajórajt.
[27] Horthy Miklóst 1915. január 10-én nevezték ki az akkor szolgálatba állított korszerű Novara gyorscirkáló parancsnokának. Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Budapest, 2011. 44.
[28] 1915. december 28-án lezajlott I. otrantói, illetve durazzói csatában osztrák-magyar részről a Helgoland cirkáló, valamint a Balaton, Csepel, Lika, Tátra, Triglav I. torpedórombolók vettek részt. A Novara cirkálónak nem volt szerepe a hadműveletben.
[29] Helyesen Triglav I. torpedóromboló.
[30] Üzemanyagtartályok.
[31] Helyesen Gäa tengeralattjáró bázishajó.
[32] A Monarch és a Gäa hajók személyi állományából összeállított felderítő osztag 1915. augusztus 25-i szárazföldi akciójában két tengerész meghalt, egyikük a magyar származású Hangya János tengerész volt. A császári és királyi haditengerészet magyar hősi halottainak emlékére 1914-1918. http://www.mateinfo.hu/emlekkonyv.pdf
[33] Távírón.
[34] 1916. május 5-én a Csepelt a Brindisi elleni légitámadás biztosítása közben San Remótól délre a francia Bernouilli tengeralattjáró megtorpedózta. A tatrész tönkrement, de a hajó úszóképes maradt. 13 fő elesett, 3 súlyosan, 6 könnyebben megsérült.
[35] A központi hatalmak a bolgárokkal közös hadjáratban 1915. november 28-án Rigómezőn megtörték a szerb hadsereg ellenállását. 1915 végétől 1918-ig Szerbiát német, osztrák és bolgár csapatok szállták meg.
[36] A Monarchia vezérkara Kövess Hermann gyalogsági tábornokot Szarajevóba vezényelte és kijelölte a montenegrói Lovćen elleni támadás egyik parancsnokául. 1916. január 11-ére az osztrák-magyar csapatok rohammal elfoglalták a Lovćent. Magyarország az első világháborúban. Lexikon A-Zs. Főszerk.: Szijj Jolán. Szerk.: Ravasz István. Budapest, 2000. 435., 477.
[37] Helyesen komité.
[38] Az osztrák-magyar hadiflotta Cattarói-öbölben állomásozó egységeinél 1918. február 1-jén zendülés tört ki. A felkelés szervezésére és irányítására a nagyobb hajókon matróztanácsok, a Sankt Georg páncélos cirkálón, a vezérhajón Központi Matróztanács alakult a cseh származású Franz Rasch címzetes hajómester vezetésével. Amit akarunk című 17 pontban összefoglalt politikai és szociális követeléseiket átadták Hansa Sándor ellentengernagynak a Cattaróban állomásozó cirkálóraj parancsnokának.
[39] Értsd: megakadályozták a találkozást.
[40] Tiszti étkezde.
[41] Az eset a Sankt Georg páncélos cirkálón történt, a parancsnokot meglőtték, a fegyverraktárt feltörték és a tiszteket kabinjaikba zárták.
[42] A történeti feldolgozások szerint Horthy a felkelés idején nem lehetett Cattaróban, mivel 1917 őszén a Polában állomásozó Prinz Eugen parancsnokává nevezték ki. Sem hatáskörébe, sem illetékességébe nem tartozhatott a lázadás leverése. Horthy az emlékirataiban csak annyit jegyzett meg, hogy „…a Bécsben és más városokban kitört általános sztrájkkal kapcsolatban a hajókra felhúzták a vörös zászlót, és sokat fáradtunk, amíg a felkelésen úrrá lettünk.” Horthy Miklós: Emlékirataim. Jegyz.: Sipos Péter. Budapest, 1990. 108. Ugyanakkor az is tény, hogy a felkelést követő hadbírósági eljárások egyik szorgalmazója volt. Sipos Péter: Horthy Miklós az I. világháborúban. = Történelmi Szemle. 1993/1-2. 90., Turbucz Dávid: i. m. 55.
[43] A hadbírósági eljárások eredményeként 1918. február 11-én 4 szervezőt kivégeztek, 392 matrózt szabadságvesztésre ítéltek. Utóbbiak közül 384 főt IV. Károly október 19-én kegyelemben részesített. Turbucz Dávid: i. m. 55.
[44] IV. Károly 1918. február 27-én „saját kérésére” nyugdíjaztatta a defenzív hadviselést előtérbe helyező Maximilian Njegovan tengernagyot. Az új vezetési koncepciót kialakító Károly István főherceg javaslatára a 49 éves Horthy Miklóst az osztrák-magyar hadiflotta parancsnokává, illetve soron kívül ellentengernaggyá nevezte ki. Rangidejük alapján 23 sorhajókapitány jogosultabb lett volna e kinevezésre, de Horthy 15 tengernagyot is megelőzött. Uo. 56-57.
[45] Gróf Tisza István neve sokak számára a háborús politika jelképe volt.1918. október 31-én merénylet áldozata lett.
[46] 1918 első felében az antant hajók elzárták az Otrantói-szorost. Horthy ellentengernagy elhatározta, hogy az összes rendelkezésre álló tengeri erővel és 25 vízi repülővel feltöri a blokádot. A támadást 1918. június 10-re időzítették, de a várt eredményt nem sikerült elérni.
[47] A Szent István csatahajóról lásd Veperdi András: Az osztrák-magyar hadiflotta az első világháborúban I. = Hajózástörténeti Közlemények. http://www.kriegsmarine.hu/hk/csatahajok.pdf., továbbá dr. Mezey Nándor Lajos: SMS Szent István. Haditechnikai Kerekasztal. http://htka.hu/2008/10/02/sms-szent-istvan/
[48] Szovjet-Oroszország 1920 júliusában a magyarországi népbiztos-per (július 5. – november 24.) miatt leállította a magyar hadifoglyok hazaszállítását. A szovjet-orosz kormány védelme alá helyezte a perbe fogott 10 népbiztost, ezzel egyidejűleg elrendelte ezer magyar hadifogoly tiszt internálását, akik közül tízet tússzá nyilvánított, s javaslatot tett a kicserélésükre. A két ország között 1921. július 28-án megkötött rigai egyezményben a magyar kormány vállalta a népbiztosok és további 329 magyarországi kommunista kiadását a hadifogoly tisztekért cserébe. Petrák Katalin: Magyarok a Szovjetunióban 1922-1945. Budapest, 2000. 29-38.
