Beneš, Masaryk, Štefánik

Az emigráns politikus – a Cseh Külföldi Bizottság példája

Címkék
Beneš, cseh, Masaryk

Az emigráns politikus a 19. század ismerős figurája volt, a francia forradalom elől menekülő arisztokratáktól kezdve az 1830-as lengyel felkelés bukása után Európa fővárosait behálózó lengyel emigránsokon és az 1848-as forradalmi hullám hazájukat elhagyni kényszerülő figuráin át a századelő oroszországi emigrációjáig. Némelyikük nem is sikertelenül ügyködött céljai előmozdítása érdekében, sőt, még diadalmas hazatérő is akadt közöttük, például a későbbi III. Napóleon, de többségük végül kénytelen volt lemondani arról, hogy lássa álmai beteljesülését.

Az első világháború – nem meglepő módon – újabb lökést adott az emigráns politikusok típusának. Elsősorban a soknemzetiségű birodalmak alattvalói körében volt gyakori, hogy a háborúban a nagy változás lehetőségét meglátó, ezzel azonban akár az állam létét is megkérdőjelező szereplők számára csak az emigráció maradt, ha nyíltan akarták képviselni programjukat. A központi hatalmak országaiba természetesen elsősorban a cár alattvalói érkeztek, bár akadtak írek is, míg a Monarchia népeinek elszakadását sürgetők az antant vendégszeretetében reménykedhettek.

Bár a helyzet látszólag egyértelmű volt – az elszakadási törekvések az ellenséget gyengítették, ezért felkarolásuk kívánatos volt –, az emigránsok korántsem számíthattak olyan hathatós támogatásra, mint azt remélték. A hadicélok sokkal kevésbé voltak kidolgozottak, mint azt ma gondolnánk, egy nagyhatalom teljes felosztása precedens nélküli volt. A politikusok sokszor visszarettentek a lehetőségtől, nem is szólva arról, hogy sokak még a huszadik század elején is elítélték az alattvalói hűség látványos megtagadását. A rendszerint nemzeti bizottságokat (például jugoszláv) szervező emigránsok egyik legfontosabb feladata ebből következően nem is az volt, hogy felszereljék a légiókat az antant által nagyvonalúan biztosított támogatásból (hiszen ilyen nem volt), hanem az, hogy egyáltalán meggyőzzék a döntéshozókat, vegyék őket számításba a békekötésnél. Csak ezt követően kerülhetett egyáltalán szóba, hol, pontosan melyik területen is hoznák létre új országukat.

Az 1915. november 14-én Tomáš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš vezetésével megalakult Cseh Külföldi Bizottság előtt is ez a feladat tornyosult. A Franciaországban doktorált Beneš és a brit körökben kapcsolatokat építő Masaryk célja az volt, hogy a véleményformáló, de nem feltétlenül politikai körökkel elfogadtassák elképzeléseiket a háború utáni rendezésről. Szemben azzal, amit a háború előtti cseh nemzeti politika képviselt, ők nem a cseh tartományok (Csehország, Morvaország, Osztrák-Szilézia) közjogi állásának megváltozatását, vagy a cseh és a német nyelv egyenrangúvá tételét, esetleg nemzeti alapú személyi autonómiákat akartak, hanem egy önálló államot. Ráadásul nem is csupán a csehek önálló államát, hanem a csehszlovák nemzetét.

Ezzel kapcsolatban arra hivatkoztak, és ebben támogatták őket a Hlas című lap körül tömörülő, Masarykkal szoros kapcsolatot ápoló szlovák értelmiségiek is, hogy a szlovákok és a csehek ugyanannak a nemzetnek a két ága. Bár a csehek fejlettebbek, éppen fejlettségük miatt emelhetik fel a magyar elnyomás miatt elmaradott szlovákokat. Ennek megfelelően a jövendő Csehszlovákiának ki kell terjednie a dualista Magyarország északi, szlovákok lakta régióira is.

Masaryk, Beneš, Štefánik
Masaryk, Beneš, Štefánik

 
A Masaryk és Beneš előtt álló feladat ekkor még szinte lehetetlennek tűnt. A következő évek folyamán nem volt sikertelen az a felvilágosító és propagandamunka, amit végeztek, és Milan Rastislav štefánik karizmatikus csillagász és (repülős) katonatiszt személyében egy szlovák nemzetiségű társuk vezetésével annak is tanúbizonyságát adták, hogy a csehszlovákok akár fegyveres harcra is vállalkoznak az antant oldalán (sőt, štefánik szerteágazó francia kapcsolatai nélkül talán a politikusokat sem sikerült volna jobb belátásra bírni). Mindez a sikerhez, Csehszlovákia megalapításához azonban nem lett volna elég. Hiába publikálták cikkek és pamfletek sokaságát, tartottak előadásokat, találkoztak parlamenti képviselőkkel, diplomatákkal, miniszterekkel, befolyásos bankárokkal és iparmágnásokkal, hiába szerveztek külön csehszlovák haderőt – a csehszlovák légiókat –, mindez könnyen elégtelennek bizonyulhatott volna. Tárgyalásos béke esetén, vagy ha az antant végül nem nyugszik bele a Monarchia felosztásának elképzelésébe, a csehek és szlovákok függetlensége, pláne közös államuk nehezen valósulhatott volna meg.

Masaryk és Beneš számára ráadásul a háború nem jelentett egzisztenciális veszélyt. Polgári foglalkozásuk biztosította a megélhetést, ha politikailag nem exponálják magukat, nyugodtan otthon maradhattak volna, és könnyen lehet, hogy az események kedvező alakulása miatt akkor is fontos szerephez jutnak a háború után. Szemben a forradalmak menekültjeivel vagy a cári uralom által üldözöttekkel, maguk választották a távozást. Emigrációjuk tehát kétszeresen is ugrás volt a sötétbe, de hazardírozásuk végül hatalmas hasznot hozott számukra.

 
Felhasznált irodalom:
Masaryk, Tomáš G.: A világforradalom 1914–1918. Szerk. Szarka László. Budapest, 1990.
Szarka László: Masaryk és Beneš. = Párhuzamos politikusportrék a XX. századi Kelet-Közép-Európából. Szerk. Szabolcs Ottó. Budapest, 1994, 9–27.
Romsics Ignác: Az I. világháború alatti cseh–szlovák határelképzelések és a békekonferencia vitái a csehszlovák–magyar határról. „…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében.  Szerk. Pásztor Cecília. Balassagyarmat, 2002, 154–170.

 
Készítette: Egry Gábor