A központi hatalmak seregei az 1915 októberében indított balkáni hadjáratukkal elfoglalták Szerbiát, majd 1916 elején Montenegró ellen fordultak. A reménytelen helyzetbe került kis ország januárban békét kért és csakhamar feltétel nélkül megadta magát. A Népszava a háborúból kiszálló első ország – az újság megfogalmazásában „az első fecske” – kapcsán egy egyértelműen békepárti vezércikket jelentett meg. Ebben a szociáldemokraták azt javasolták a Monarchia vezetőinek, hogy méltányos különbékét adjanak Montenegrónak, és egy bibliai hasonlattal abbéli reményüket fejezték ki, hogy ez már az általános béke első hírnöke lesz és a háború mielőbbi befejezéséhez vezet.
Az események azonban egyáltalán nem a Népszavában megfogalmazott remények szerint alakultak. Különbéke nem jött létre, mert bár a magyar kormányzat hajlott volna valamilyen megállapodásra (legfőképpen azért, hogy a bécsi annexiós törekvéseket fékezze), de végül a közös hadvezetés terveinek megfelelően Montenegró ugyanúgy katonai megszállás alá került, mint Szerbia. Miklós montenegrói király Franciaországba menekült, ott ideiglenes kormányt hozott létre és a harc folytatására szólított fel. A vereség után Montenegróban partizánharc indult a megszállókkal szemben, ahogy az Szerbiában is történt.

Felhasznált irodalom:
Az első fecske = Népszava, 1916. január 18.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. január 18.
Az első fecske

A hadviselő államok szörnyű láncából kiesett az első szem: Montenegró békét kért. Az osztrák–magyar hadvezetőség a béketárgyalás első föltételéül a teljes fegyverletételt jelölte meg. A montenegrói kormány ezt a föltételt elfogadta és Montenegró hadserege leteszi a fegyvert. Ahova a hír eljutott, a béke első hírnökének tekintették az első állam kidőlését a véres munkából. Sokan azt is gondolják, hogy amint a Biblia elbeszélése szerint Keresztelő János azt mondotta magáról, hogy ő csak hírnöke annak a nagyobbnak, aki utána lesz eljövendő és akinek ő nem méltó saruja szíját megoldani: azonképpen a montenegrói béke is csak hírnöke annak a Megváltónak, akinek eljöttét szomjúhozza az egész világ. De bármiképpen lészen is ez: a léleknek öröm, megkönnyebbülés és fölszabadulás arra gondolni, hogy íme, van már darab föld, amely fölébred lidérces álmából, [A cenzúra itt törölt több sort.] Montenegró királya nyilván belátta, hogy többet remélhet állama és a nép számára a békétől, mint a háború folytatásától. Ráeszmélt, ha későn is, arra, hogy a háború folytatása oly áldozatokkal jár, amelyekkel semmiféle igazi vagy vélt állami érdek nem ér föl, megpróbál tehát visszatérni a békének és munkának arra az útjára, amelyet vajha sohase hagyott volna el, gondolja most nyilván ő is, népe is, amelynek megmaradt romjai visszatérőben vannak arról a vágóhídról, ahova idegen célok érdekében hajtották őket!
[…]
Mivel pedig minden újabb állam beavatkozása a háborúba a háború elnyújtását eredményezné: remélhető, hogy Montenegró fegyverletétele megindítja azt az oly kívánatos eseménysort, amely a háború megkurtításához, minél előbb való befejezéséhez és így a békéhez vezet.
De még más szempontból is meg lehet ez a mindenekfölött kívánni való hatása Montenegró fegyverletételének. Bizonyos, hogy az antant-államokban a politikusok azzal tudják a közvélemény támogatását megnyerni a háború továbbfolytatására, hogy azt állítják, hogy a központi hatalmak elfogadhatatlan békeföltételek mellett hajlandók csak befejezni a háborút. Soha államférfiak politikai felelőssége még nem volt nagyobb, mint azoké, akik a Montenegróval való béke föltételeit fogják megállapítani. E pillanatban semmit sem kívánunk forróbban – noha ezek az államférfiak a mi politikai ellenfeleink –, mint azt, hogy oly bölcsek, előrelátók, lelkiismeretesek és mértéktartók legyenek, amennyire emberek egyáltalán lehetnek. Ebben a pillanatban kezükben van az a lehetőség, hogy az antant-államok népeinek szemét kinyissák és fölszabadítsák őket háborúra uszító politikusok és militaristák igézete alól. Ha Montenegró méltányos békét kap, ha jogos állami, nemzeti és gazdasági érdekeit kímélik, ha a népek azt fogják látni, hogy jogos és természetes életérdekeiknek érvényesítése nem a háború további folytatása útján, hanem béketárgyalás útján, nem a csatatereken, hanem a tárgyalószobákon, nem hullahegyeken, hanem érveken keresztül visz: akkor a békeakarat és békehajlandóság elképzelhetetlen módon meg fog erősödni. És mivel, az antant nyugati államaiban a demokratikus, politikai intézmények lehetőbbé teszik a nép igazi akaratának érvényesülését vagy legalább kifejezésre juttatását: ebben a pillanatban a nyugati államok demokráciája szövetségesévé lenne a béke ügyének. Montenegrónak olyan békét kell adni, amely azt az akaratot keltse a még harcoló államok népében, hogy kár és szükségtelen tovább folytatni a világot elpusztító és elszegényítő szörnyű öldöklést.
Ha vannak most a közép-európai hatalmak államaiban igazi államférfiak: akkor ennek a meggondolásnak és ennek a felelősségnek az érzése vezeti majd őket. Persze a szocializmus és demokrácia politikai eszményének nem az felel meg, hogy a békeszerződés a kormányok, diplomaták, dinasztiák munkája legyen. A szocializmus és demokrácia eszményei és törekvései arra irányulnak, hogy a nemzetek és népek között való békeszerződések tartalmát maguk az érdekelt népek kössék meg. De botorság volna nem számolni a ma meglevő és a háború által csak még jobban megerősített hatalmi viszonyokkal, amelyek eme követelés megvalósulásának útjában állanak. De még így is azt gondoljuk, hogy a közép-európai hatalmaknak és elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchiának vezető politikusait figyelmeztetnünk kell azokra az alapelvekre, amelyekkel nézetünk szerint nemcsak az állam és nép sorsát, hanem a szemükben ezekkel egyenlő értékű egyéb érdekeket is a legjobban biztosíthatják. A tartós és biztos béke gondolata lebegjen a Montenegróval folytatandó béketárgyalások fölött. Tartós és biztos csak az a béke lehet, amely az államok és népek életérdekeivel nem ellentétes. Tartós és biztos csak az a béke lehet,
amely kizárja az erőszakos hódításokat,
amely nem gázolja le a népek életérdekeit,
amely a népek gazdasági érvényesülését a békés szabad verseny útján akarja biztosítani,
amely a jövendő vitás kérdések fölmerülése esetén nem fegyverekhez, hanem a kölcsönös megértés eszközeihez nyúl és
amely a fegyverkezés egyöntetű és fokozatos csökkenését biztosítja. Azt hisszük: hogy minél inkább érvényesülnek ezek a szempontok az első békeszerződésben, amely az emberiség legvéresebb tragédiájából kifelé vezet, annál nagyobb szolgálatot tesznek e szerződés megteremtői a saját népük és államuk, de az egész emberiség ügyének is. Vajha remélni lehetne, hogy a világtörténelmi pillanat nagysága megteremtené azt a nagy lelket is, amellyel az emberiségnek ehhez a legsorsdöntőbb kérdéséhez közeledni kell!