Az állami alkalmazottakat nem kevesen irigyelték az első világháború előtt. A rendszeres fizetés, nyugdíj, a kapcsolati tőke és befolyás tűnt a közszolgálat legfőbb vonzerejének, amikor mindez sokak számára elérhetetlen maradt.

Bár nyilván nem lehetett azonos mércével mérni egy megyeházi altisztet és a minisztériumi főtanácsost, egy dolog biztosan igaz volt az állami tisztviselőkre: a kiszámítható előmeneteli rendszer és a viszonylag nagyvonalú fizetés. Igaz, ezt éppen nem sokkal az első világháború előtt terjesztették ki az összes tisztviselőre. Hosszú ideig elkülönültek ugyanis egymástól a minisztériumok, állami hivatalok, megyei és városi közigazgatás. Ez azt is jelentette, hogy a megyei és városi tisztviselők javadalmazása és előléptetése mindenhol különböző lehetett, akár igen jelentős eltérésekkel. Csak 1912-ben terjesztették ki az egységes előmeneteli és fizetési rendszert mindenkire, természetesen a központi kormányzat anyagi támogatásával.

Ettől kezdve viszont minden állami tisztviselőre kiszámítható juttatások és előléptetés várt. A rendszer beosztásának, végzettségének és szolgálati idejének megfelelően mindenkit fizetési osztályokba, ezen belül fizetési fokozatokba sorolt. A magasabb presztízsű pozíciók a IX. osztálytól kezdődtek lefele: egy vármegyei főlevéltáros például a IX. osztályban kezdett (de végzettség alapján a VIII. osztályba is kerülhetett), egy főszámvevő a VII. osztályba tartozott, egy törvényhatósági jogú város polgármestere a VI., rendőrkapitánya a VII., míg a járási orvos csak a X. osztályba. Az előléptetéshez teljesíteni kellett a szolgálati időt, cserébe az egyes osztályokhoz és fokozatokhoz törvényileg rögzített juttatások jártak, éves fizetés, lakáspénz, amit aztán persze különböző pótlékok térítettek el felfelé – így például az első világháború idején hamar bevezetett drágasági pótlék, amely azonban hamar el is értéktelenedett.

A fenti rendszer ugyan valóban biztosította a stabilitást és az egyéni kiszámíthatóságot, továbbá költségvetési szempontból is jól tervezhető volt, hiszen a pénzügyminiszternek elég volt meghatároznia az egyes fizetési osztályokba eső állások számát és megszoroznia a fizetés mértékével, hogy kiderüljön mekkora ráfordítás szükséges abban az évben. Cserébe azonban rugalmatlannak bizonyult a váratlan sokkokkal szemben. A háború először a mozgósítás miatt terhelte meg az állami tisztviselőket, majd a drágulással újabb probléma jelentkezett. A drágasági pótlékhoz jogszabályra volt szükség, utána pedig finanszírozni kellett volna. A megemelkedő kiadások mellett viszont arra már nem nagyon akadt keret, hogy a soros előléptetésekre sor kerüljön, és különösen arra nem, hogy a megüresedő helyekre új alkalmazottakat vegyenek fel. A tisztviselők előbb azt érzékelték, hogy a fizetésük még a pótlékokkal sem elegendő a megszokott életszínvonaluk fenntartására, aztán azzal szembesültek, hogy fizetésemelésre nem számíthatnak. Végül pedig kiderült számukra, hogy előléptetésre és az azzal járó fizetésemelésre sem számíthatnak.

 
1915 nyarán az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete mozgalmat indított a problémák megoldására. A minisztertől azt kérték, hogy az állam szerezzen be nagybani áron megfelelő élelmiszerkészletet, és ezt jutányosan adja át az alkalmazottainak, lehetőleg a mindenkori németországi árakon. Emellett vezessék be a mindenkire kiterjedő drágasági pótlékot, és a fizetetlen túlóra helyett külön díjazással honorálják a hivatali órákon kívüli munkát. Végül pedig töltsék be a megüresedett állásokat munkaerő felvételével és főként előléptetéssel. A pénzügyminiszter, Teleszky János látszatra rugalmasnak mutatkozott. Egyenesen az egyesület segítségét kérte az élelmiszerek beszerzéséhez, először az igények összeírásával kezdve. Az előléptetések befagyasztását ideiglenesnek nevezte, mondván, ha megfelelő számú üres állás lesz, megteszik a szükséges lépéseket. Nem sok jóval kecsegtetett viszont a túlórák vonatkozásában, mondván nem a külön díjazás, hanem a jutalmazás híve. Végül – sokat mondóan – hallgatott az általános drágasági pótlékról.

 
Felhasznált irodalom:
1912. évi LVII. tc.
Állami tisztviselők mozgalma = Pesti Napló, 1915. július 1.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, 2008.
Kahler Frigyes: A közalkalmazottak helyzetének alakulása Debrecenben (1916–1919) = Hajdú-Bihar Megyei Levéltér Évkönyve 2., h.n., 1975.

 
Készítette: Egry Gábor