Születés, házasság, gyász, vasárnapi mise vagy déli krónika: a harangszó része mindennapjainknak. Évszázadokon át – telefon híján – vész esetén a harangot kongatták meg: futott is a falu népe, ki merre látott, áldozatul hagyva az ellennek a harangkötélre nehezéknek felkötött birkát. A harangok napi szolgálatuk alól csak húsvétkor kapnak felmentést, amikor „Rómába mennek”. A háború alatt a hazafias szolgálatból is kivették részüket: a fémhiánynak köszönhetően a harangokat is bevonultatták: a megszentelt tárgyakat hadi célokra beöntötték.  A harangok rekvirálását már 1915-ben előkészítették: ekkor körrendeletben szólították fel az egyházközségeket, írják össze a „nélkülözhető” harangokat. Ezek összegyűjtésére került sor 1916-ban, de az így összeszedett fém kevésnek bizonyult. 1917-ben újabb összeírás készült, a háborús kötelezettség teljesítése alól ekkor már csak az 1700 előtt öntött harangok kaphattak felmentést – vagyis akik anno Rákóczi győzelmét ünnepelték, most a labancok oldalán harcoltak a lövészárokban.

Felhasznált irodalom:
Harangok búcsúztatása = Pesti Hírlap, 1916. április 2.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1916. április 2.
Harangok búcsúztatása

Debrecenből jelenti tudósítónk: Dr. Baltazár Dezső, a tiszántúli egyházkerület püspöke sürgős köriratban felhívta a kerület lelkészeit, hogy a harangokat a mai történelmi időket méltató egyházi beszéddel búcsúztassák, társadalmi téren pedig jótékony célú ünnepségeket rendezzenek.