A világháború kitörésével sok ezer idegen állampolgár rekedt hosszú évekre az ellenséges államok területén – olyanok, akik korábban kereskedőként, művészként, hivatalnokként tevékenykedve évekig élvezték az adott ország feltétlen bizalmát és megbecsülését. Most ellenségként tekintettek rájuk és a hadiállapot beálltával legtöbbjüket internálták: lakóhelyükről kiszakítva olyan elzárt táborokba szállították őket, ahol biztosan nem léphettek kapcsolatba egykori anyaországukkal. Nyizsinszkij, akit minden idők legnagyobb balett-táncosának tartanak, Budapesten, Márkus Emíliának, a korszak egyik ünnepelt színésznőjének hűvösvölgyi villájában vészelte át ezt az időszakot – házi őrizetben tartották. De mit keresett az orosz balett ünnepelt csillaga Magyarországon?

1912-ben az orosz balett magyarországi vendégjátékáról a lapok lelkes beszámolókban tudósítottak. A pétervári Operaház művészei európai körútjuk során Budapesten is felléptek, négyszer láthatta az érdeklődő közönség Rimszkij-Korszakov Seherezádé című darabját.

„Nizsinszki Vaclav légies efebasz [efebosz: tágabb értelemben a gyerekkorból kilépő ifjú – K.E.] alakja” hároméves külföldi turné, Párizs, Berlin és Bécs színpadai után érkezett a magyar fővárosba. Érdekesség, hogy az előadásról szóló beszámoló mellett a Vasárnapi Újság cikkében egy rövid balett-történeti ismertetőt is közöl: a régi balettet mint „üres, értéktelen straffázst [staffázs: mellékes részlet, itt a balettkar súlytalanságát jelzi – K.E.] jellemzi”, ahol a prímabalerina által eltáncolt figurák sorrendjén túl más nem számított; míg ebben a most jelentkező új irányzatban az egész együttes közös munkája dominál és a táncos a „mozdulataival, mimikájával épp olyan illúziót akar kelteni, mint egy színész, így a zenés némajátékhoz, a színjátszáshoz viszi közelebb a balettet”. Az orosz balett újjászületését és a balettművészetben betöltött vezető szerepét már nem lehet elvitatni – jegyezte meg a cikk írója, Szini Gyula, és lássuk be: ebben tökéletesen igaza lett. Nyizsinszkijt sztárrá avatta ez a turné: „akit az orosz Vestrisnek [Vestris családnéven négy francia balett-táncos is működött, ezért nem egyértelmű, kire gondol Szini – K.E.] neveznek a franciák, egy tüneményes táncos, akinek minden porcikája táncra, ritmusra született és a ki karcsú férfitermetével a súlytalanság, a lebegés illúzióját tudja kelteni”.

A balett összes előadását egy ragyogó tekintetű szempár kísérte a Népopera bal erkélyének második számú páholyából: Pulszky Romola (1891–1978), Márkus Emília első házasságából származó leánya 21 éves volt és a legenda szerint már ekkor eldöntötte: Nyizsinszkij lesz a férje. Romola korábban színészi ambíciókat táplált, és hogy túlszárnyaljon mindenkit, nem is magyar, hanem francia színésznő akart lenni. Hogy eme törekvéseit a tehetség hiánya vagy Nyizsinszkij feltűnése akasztotta-e meg, nem tudni, mindenesetre a fiatal lány szédületes tempójú tánctanulásba kezdett és csakhamar már az orosz balett tagjaként utazott a társulattal annak amerikai turnéjára. Senki nem hitt Romola sikerében. Nyizsinszkij csak oroszul beszélt, ráadásul úgy vélték: szexuális irányultsága nem a nők, hanem a férfiak felé irányul.

 
Ennek a szóbeszédnek megvolt az alapja: Szergej Gyagilev, a Cári Orosz Balett nyíltan homoszexuális igazgatója egy ideig Nyizsinszkij szeretője volt – és nem ő volt az első a táncos homoszexuális kapcsolatainak sorában. Gyagilev őrjítő féltékenységgel csüggött fiatal szeretőjén. Párizsban, ahol Nyizsinszkij az Egy faun délutánját játszotta – az előadás erotikus tartalma miatt (a kilencperces (!) balett végén Nyizsinszkij egy sállal közösült) óriási volt a botrány, de művészi körökben hatalmas a siker –, maga Rodin akart szobrot készíteni a balett sztárjáról. A szobor azonban sosem készült el – Gyagilev olyan féltékeny volt Nyizsinszkijre, hogy nem engedte el az ülésekre.

1913-ban Pulszky Romolának az volt az óriási szerencséje, hogy Gyagilev rosszul bírta a hajózást, állandó tengeribetegségben szenvedett. Így amikor a társulat – már Romolával együtt – dél-amerikai körútra indult, az igazgató nem tartott a társulattal. A tengeren töltött 21 nap elég volt Romolának, hogy meggyőzze Nyizsinszkijt: vegye őt feleségül. Az esküvőre 1913. szeptember 10-én Buenos Aires-ben került sor. Gyagilev őrjöngött: azonnal kirúgta a társulatából Nyizsinszkijt és megtiltotta, hogy részt vegyen a próbákon. Pályája ekkor lényegében kettétört. Feleségével együtt visszatért Magyarországra, az évek során egyre inkább elhatalmasodott rajta skizofréniája. Pulszky Romola nem adta fel, a kor legjobb orvosaival, pszichiátereivel, például Junggal kezeltette, azonban a balett egyre kisebb szerepet játszott Nyizsinszkij életében. Felesége 1936-ban írt regényt férje életéről, akit ekkor már évek óta egy svájci elmegyógyintézetben kezeltek. A könyv nagy visszhangot váltott ki, kritikusai közül sokan emlékeztek arra a pillanatra, mikor 1912-ben látták Budapesten táncolni az ereje teljében lévő fiatal Nyizsinszkijt.

 
Felhasznált irodalom:
Az orosz balett vendégjátékai a Népoperában = Népszava, 1912. március 1.
Az orosz balett Budapesten = Vasárnapi Újság, 1912. március 10.
Lengyel Menyhért: Nizsinszkij = Nyugat, 1935. 11. szám
Török Sophie: Nyizsinszkij = Nyugat, 1935. 12. szám
Kassák Lajos: Nyizsinszkij tragédiája = Nyugat, 1936. 1. szám
Emberek – sorsok = Népszava, 1936. február 2.
Anatolij Gagyiljev: Nizsinszkij – A faun játék. 2. rész

 
Készítette: Kaba Eszter