Érdekes riportot közölt Az Est című lap 1918. március 14-én Vészi Margittól, aki a Monarchia csapatainak Podóliába történt bevonulásáról írt. Vészinek nem ez volt az első haditudósítása: 1914-ben vakmerő riportot küldött a montenegróiak támadásáról, míg a háború előtti hetekben éppen Németország marokkói gazdasági terjeszkedéséről írt. Vészi – beszámolója szerint – a határon ukrajnai (lengyel) földbirtokosokkal is találkozott, akik kastélyaik visszaszerzésére számítottak. („Az egyik hatvan lóval jött, de útközben rajtaütöttek a bolsevikiek, és mindenét elszedték.”) Később Podólia „fővárosáról” írta le élményeit, miután a Monarchia csapataival együtt vonult be Kamenyec-Podolszkijba.
Kamenyec-Podolszkij Ázsia és Európa határán volt, és ahogy Vészi leírta: a sár ázsiai volt, az ívlámpák nyugat-európaiak. A bevonulás napján azonnal emelkedni kezdtek az árak, de a polgárok kezdték előszedni elrejtett készleteiket, amelyeket a „bolsevik rablóbandák” elől rejtettek el.
A rubel volt a használatos pénznem – pontosabban „rubelek”, hiszen az egymást váltó orosz kormányok újabb és újabb változatokat adtak ki.
A legfurcsább Vészi számára a Kerenszkij idején kiadott 50 kopejkás volt, amely „kétszer akkora, mint a mi kétkoronásunk”, de a tízszer annyit érő 40 rubeles „éppen félakkora, mint a mi egykoronásunk”. A Monarchia egyik tisztjét össze is zavarta a bankó nagysága, emiatt „hétszáz koronát ajándékozott széjjel koldusoknak és borravalókban”, míg észrevette, hogy a kisebbik pénz ér többet.
Vészi Stepurával, az új kormányzóval is találkozott, akit egy osztrák-magyar tábornok nevezett ki tisztségére.  Azt kérdezte tőle, hogy honfitársai fenntartják-e „a nagy-ukránok követeléseit hazánk északkeleti részét illetőleg?”. A válasz szerint „a magyarországi rutének jól érzik magukat az állam kötelékében és hallani sem akarnak elszakadástól”.
A rutének azonban hamarosan elszakadtak Magyarországtól, de Trianonban nem Ukrajnához, hanem Csehszlovákiához kerültek.
A tudósítás nincs pontosan keltezve, és csak március 14-én jelent meg, az újságírónő március első napjaiban juthatott el a katonákkal együtt Ukrajnába, mivel a breszt-litovszki békét kikényszerítő februári német támadáshoz az Osztrák-Magyar Monarchia február 28-án csatlakozott, és másnap léptek Podólia területére a csapatai.

Felhasznált irodalom:
Vészi Margit: Ágyútűzben a cattarói országúton = Az Est, 1914. december 18.
Vészi Margit: Bevonuló csapatainkkal Ukrániában = Az Est, 1918. március 14.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Az Est, 1918. március 14.
Bevonuló csapatainkkal Ukrániában

Kamenyec-Podolszkij, március elején (Az Est kiküldött tudósítójától)

Tegnap este a határszéli faluban vártam, hogy seregeink átlépjék az ukrán határt. A kis mocskos kocsmában a hektikás képű háziasszony egyre-másra hordta a teát egy furcsa társaságnak: magas, mogorva öreg urak, vérszegény, félénk gyerekek, nagybajuszú fiatalemberek, derékig testhezálló, onnan szoknyaszerűen húzott prémes kabátban és mereven egyenes derékkal ülő gőgös hölgyek, kik fájdalmas és szégyenkező mosollyal zavartan sétáltatják végig tekintetüket a gyalulatlan deszkaasztalokon és a barna sártengeren odakünn a főutcán. Ukrániai lengyel földbirtokos-családok ezek, kettejük Potocki gróf, az ott Trubeckoj hercegnő, kik a bolseviki rémuralom elől hozzánk menekültek és várják, hogy bevonuló csapataink helyreállítsák a rendet kirabolt kastélyaik táján. Tele van velük a határszél minden faluja. Az egyik hatvan lóval jött, de útközben rajtaütöttek a bolsevikiek és mindenét elszedték. Azért sokuknak sikerült a pénzét átmenteni és a helybeli gazdag zsidó kereskedőknél sok millió rubelt váltottak át koronákra.
Ma – akár haza is jöhetnének. Tegnap délelőtt bevonuló kis előőrsünket még elég barátságtalanul fogadta a bolsevikiek házakban rejtőző sok ezre, de mire ma parancsnokságunk bevonult ide, csend volt és a Gott erhalte hangjaira a lakosság levett kalappal hangosan tüntetett. És ez nem a bevonulások rendes külsősége; itt mindenki igazán boldog, hogy bejöttünk és magunkkal hoztuk a rendet és törvényt.

Szétugrasztjuk a bolseviki rablóbandákat

Mi lett a bolsevikiekkel? Rendezetlen rajokban észak és kelet felé elvonult egy részük, az itt rekedtek százainak vonuló csapataival már idejövet találkoztam a határ felé vezető úton, a többi eldobálta fegyvereit és békésen sétál az utcán, mint nyugodt lelkiismeretű ukrán katona. Mert ezek a »bolsevikiek« nagyrészt hírét sem hallották Trockij vagy Lenin elveinek és ideáljainak. Egyszerűen zavarosban halászó gyanús alakok, kiket az itteni rengeteg élelmiszerkészletek ellenére sem tápláltak, és akik így egészen önállóan szervezkedtek apróbb-nagyobb csapatokba és raboltak. Egységes vezetésről, tervszerű előrenyomulásról vagy visszavonulásról szó sincsen, az oroszországi vezetőséggel semmiféle kapcsolatuk nincs. Ezek egyszerűen rablóbandák, melyeket most a pandúrok körülkerítenek, vagy maguk előtt hajtanak.
Csupán ez a szervezetlenség magyarázza meg, hogy nem képesek védekezni, holott sok száz ágyújok, temérdek muníciójuk, pompás páncélos autójuk volt s francia szanitécautóik és repülőgépeik is bőven voltak.

Nyüzsgő élet Podólia fővárosában

Délben érkeztünk ide Kamenyec-Podolszkijba, Podólia fővárosába és most este már valósággal vásári élénkség tolong a szűk utcákon: fejünk fölött nyugat-európai ívlámpák, lábunk alatt cuppogó, mély ázsiai sár, nyüzsög az emberboly a városban, melynek fekvése, a kanyargó kis folyó meredek partjai fölött, nagyon hasonlít Bernre.
De már az utca képe egészen, tősgyökeresen orosz: a sárgásbarna egyenruha dominál, a mi kétes szürkéink szinte elvesznek benne, — elegáns lengyel légionáriusok narancssárga hajtókával, — az oroszok lengyel légiójából valók, kik rögtön szolgálatra jelentkeztek nálunk. A sáros öreg fiákerek előtt vágtatnak a kövér kis lovak, bennük négy-öt tiszt kurjongat és énekel, fejükön aránytalanul magas prémkucsma, korbácsukat vadul suhogtatják. Selyemharisnyás, kivágott lakkcipős »szosztricák«, azaz ápolónők, émelyítő pacsuliszagot árasztóak, elvetemült képűek, fejükön madonnásan szelíd fátyol, — korzóznak a katonákkal. Sok száz ilyen szaladgált itt, nagyrészük ma reggel menekült gyalog vagy szekéren. A bennszülött hölgyek lilára vannak mázolva és a kamenyeci legújabb divat, úgy látszik, határozottan azt követeli, hogy modern kosztümjeikhez tulipiros vagy méregzöld pamut harisnyát viseljenek.

 Az új kormányzó Magyarország barátja

Néha-néha felvillan az égen egy-egy piros vagy zöld rakéta: bujkáló bolsevikiek adnak le fényjeleket az elhagyott parkokból, ki a pusztába, ki tudja, kinek? De nemsokára összefogdossák majd valamennyit: az utcákon szüntelenül hajtják végig feltűzött szuronyú bakák sápadt és fáradt, elszánt képű vagy állatian bután bámuló csapataikat. A padlásokról és pincékből húzzák elő őket, de nagyrészük mégis szentül tagadja, hogy valaha is a bolsevikekhez tartozott. Kétes esetekben szakértőhöz fordulunk: a kormányzói palotában székel az új kormányzó, doktor Stepura, kit generálisunk ma nevezett ki. Stepurát a bolsevikiek halálraítélték, mert ukrán regimentet szervezett ellenük és Johann Karmelukról nevezte el, ki a tizennyolcadik században az ukrán parasztok felkelését szervezte volt az orosz kényuralom ellen. Stepura elmenekült a határszéli Isakovce faluba és bevárta híveivel, míg a város felszabadult. Most ott áll a terem közepén, kissé ukrán ízű turistaruhájában és koravén embrió-arcán méltóságteljes szigorral, egyik kezével könnyedén az íróasztalra támaszkodva, fél lábát kissé előretolva, az ifjú Napóleont ábrázoló gravűrök pózában tárgyal kísérőgárdájával.
Megkérdeztem, hogyan fognak véleménye szerint viselkedni honfitársai Magyarországgal szemben? Fenn szándékoznak-e tartani a nagy-ukránok követeléseit hazánk északkeleti részét illetőleg? Doktor Stepura és jelenlévő elvtársai azt válaszolták, hogy fontos érdekük, hogy Magyarországot barátjuknak megnyerjék. Különben is személyes tapasztalataik azt mutatják, hogy a magyarországi rutének jól érzik magukat az állam kötelékében és hallani sem akarnak elszakadástól.

Megkezdődik az árdrágítás

Vissza az utcára. A boltok sorra nyílnak és bennük elképesztően nagy az áruválaszték. Kávé, tea, dohány, francia szappanok, remek zsemlye és sütemény — de délelőtt óta mindennek felszökött már az ára pár koronával. Reggel, bevonulásunkkor, még négy koronába került egy orsó cérna, de a nagy kereslet és a vevőkhöz az otthoni árak irányában intézett ügyes kérdések estig már hat koronára hajították fel az értékét. Így van ez minden téren, nem ártana a rendszeres szigorú ármegállapítás. Feltűnő sok az illatszerbolt és a cukrászda.
A rubel sokféle: kapni ukrán karbovánecet, melyen négy nyelven, köztük héberen is, ismétlődik a felírás. A legfurcsább a Kerenszkij idejében kiadott bankó; az ötvenkopekes aprópénz kétszer akkora, mint a mi kétkoronásunk, míg a több mint tízszer annyit érő negyvenrubeles éppen félakkora, mint a mi egykoronásunk. Egyik tisztünk ma hétszáz koronát ajándékozott széjjel koldusoknak és borravalókban, míg észrevette, hogy a kisebbik pénz a többet érő! Aprópénzt egyáltalában nem látni; helyettük a cárok képét viselő régi bélyegeket használták a forradalmárok is. Egészen furcsa érzés, mikor az ember a ruhatáros kezébe bélyeget nyom pénz helyett…
A cárizmus nyomait megtalálni a papírboltok kirakataiban is: durva karikatúrák a levelezőlapokon, csúfolják Miklós cár elkergetését, a cárné Raszputyin ölében, a cár berúgott állapotban. Más kártyasorozat a forradalmi Pétervárt mulatja be, a földön heverő halottakat, a vezető személyeket, Miljukovot és Lvovot dicsfénykoszorúban — hol vannak ma ezek? Élnek-e még?
A szurtos külsejű vendéglőkben roskadásig megrakott finom előétel- asztalok a legválogatottabb falatokkal; de a hozzá kijáró vutki, a pálinka, már régen nem kapható. A helybeli sörgyár émelyítő termékében csupán egy százalék alkoholnak szabad lennie. (Hogy mitől csípett be mégis az a két ukrán tiszt, akik éppen most dülöngtek ki szembe velem a szállodám kapuján és kocsiba botorkálva, széles jókedvükben revolverükkel a levegőbe lőttek — az örök talány marad előttem!)

A polgárság örül az új rendnek

Közben szüntelenül döcög előre a tömegben bevonuló trénünk és közte az orosz sofőrök, kik szintén »önállósították magukat« és szolgálatra jelentkezvén, egyszerűen megfordították automobiljaikat és szépen beállottak oszlopainkba. Mindenki igyekszik velünk barátságban lenni, nekünk szolgálni, rendezett viszonyok közé jutni, biztos fizetést kapni. A helybeli polgárok csoportokba verődve, széles elégedett mosollyal nézik az új helyzetet és mind azt hangoztatja: hónapok óta ez lesz az első nyugodalmas éjszakájuk, amikor nem kell majd betöréstől tartaniuk, öltözetlenül az ablakon át menekülniük, mint már annyiszor. Több üzletben nagy kicsomagolás folyik: a bolsevikiek elől elrejtett készleteket szedik elő. Lázas készülődés az új korszakra, fellélegző jókedv és bízásom vibrál a langyos estében a város fölött bedugulásunk első napjának éjszakáján.