A Német Birodalom egyik főbűneként szokás értékelni az 1917. február 1-jén meghirdetett korlátlan tengeralattjáró-háborút. A radikális háborús lépéssel a szövetséges Monarchia saját, ezzel ellenkező érdekei miatt nem értett egyet, de mégis kényszeredetten beletörődött. Ennek fényében érthető, hogy amikor a szociáldemokrata Népszava rögtön erős kétségeket fogalmazott meg a korlátlan tengeralattjáró-háború értelméről, a hadvezetéssel szemben kritikus (!) vezércikk átment a cenzúrán, azaz teljes terjedelemben nyilvánosságra kerülhetett.
Németországban szinte a háború kezdetétől napirenden volt a korlátlan tengeralattjáró-háború kérdése, mint olyan eszközé, amellyel térdre lehet kényszeríteni Angliát. 1915 elején a tengeralattjárók első bevetése azonban megmutatta a lépés hátulütőit is: miközben az angoloknak komoly, de nem pótolhatatlan veszteséget okozott, óriási diplomáciai viharokat kavart, főleg az Egyesült Államok tiltakozása jelentett problémát.
Az 1916-os felőrlő, de eredményt nem hozó nyugati harcok (Verdun, Somme) és a központi hatalmak tartalékainak egyre nyilvánvalóbb kimerülése azonban a német politikában azokat a katonai vezetőket – főleg a Hindenburg–Ludendorff párost – erősítette meg, akik azt ígérték, hogy radikális eszközeikkel véget vetnek a háborúnak. Azzal érveltek, hogy a korábbihoz képest tényleg jelentősen megerősödött német búvárhajó-flotta néhány hónap alatt majd megsemmisítő csapást mér a brit kereskedelemre és utánpótlásra. Eközben az Egyesült Államok várható ellenlépéseinek veszélyeire figyelmeztetők érveit azzal hárították el, hogy alábecsülték az USA erejét, illetőleg azt állították, hogy az már úgyis az antantot segíti. 1917 elején így a hadvezetés nemcsak II. Vilmos császár támogatását szerezte meg e kérdésben, hanem annak a Bethmann-Hollweg kancellárnak a beleegyezését is, aki korábban a tengeralattjáró-háború korlátlan kiterjesztésének legnagyobb ellenzője volt.
Németország megtette tehát e kockázatos lépést, szövetségesei pedig kénytelenek voltak követni. A Monarchia és főleg annak új uralkodója, IV. Károly komolyan gondolta az 1916 végi békeajánlatot, így nyilvánvalóan – ha nem is nyíltan, de – ellenezte a béketapogatózásokat is ellehetetlenítő korlátlan tengeralattjáró-háborút, de az egyértelmű német álláspont ezúttal is érvényesült.
„Azt írják e jegyzékek, a berlini is, a bécsi is, hogy az erőszaknak ezt a merev és kíméletlen alkalmazását az tette szükségessé, hogy a háborút mindenképpen meg kell rövidíteni” – idézte a Népszava a központi hatalmak hivatalos indoklását a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetésekor, azonban rögtön meg is kérdőjelezte annak érvényességét: „De ki tudná bizonyosra venni, hogy mindez valóban közelebb viszi végéhez a háborút? Pusztításban eddig sem volt hiány s az ember rettegve, ámulva, kétségbeesve látja, hogy az emberek tűrő, nélkülöző és szenvedő képességének nincsen határa. De mi még mindig és változatlanul azon a véleményen vagyunk, hogy ha a háború befejezéséről van szó, azt sokkal biztosabban és kevesebb áldozattal lehetett volna és lehetne még most is szolgálni okos és méltányos békeföltételek közzétételével, mint a háború borzalmainak fokozásával. […] A korlátlan torpedó az angol flottának van szánva. Egyelőre azonban csak a béke lehetőségét robbantotta föl és süllyesztette el, és az antanttól elhidegülő Egyesült Államokat Lloyd George karjai közé hajtja.”
Az USA várható tiltakozása hamar megtörtént: két napon belül megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal, majd más eseményeknek is köszönhetően 1917. április elején hadat üzent a németeknek. A tengeri harcban a németek számára biztató kezdeti sikerek ugyan jelentős károkat okoztak Angliának, de a térdre kényszerítés közel sem történt meg, főleg, hogy az első hónapok veszteségei után az antanthatalmak megtalálták a tengeralattjáró-támadások megfelelő ellenszerét, a konvojokban történő hajóközlekedést. A korlátlan tengeralattjáró-háború fő eredménye tehát nem a gyors térdre kényszerítés, hanem a háború elhúzódása lett.

Felhasznált irodalom:
Tirpitz napjának… = Népszava, 1917. február 2.
Galántai József: Az I. világháború. Budapest, 2000. 366–373.
Bihari Péter: 1914. A nagy háború száz éve. Budapest, 2014. 332–335.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. február 2.
Tirpitz napjának

vagy a korlátlan torpedózás diadalának nevén jegyzi föl majd a történelem 1917 február 1-ét. Tirpitz a német haditengerészet főadmirálisa volt, az a tengerész és politikus, akinek a legnagyobb része volt abban, hogy a német birodalom tengeri hatalommá vált, flottát épített és halálosan ellenséges viszonyba került Angliával. Tirpitz volt az alldeutschoknak és a két legnagyobb hatalmú német pártnak, a konzervatívoknak és a nehézipart képviselő nemzeti liberális pártnak a bálványa, és azoknak a nagyhatalmú német társadalmi és politikai erőknek a képviselője, amelyek a németek háborúját az angolok ellen akarták a háború egész tartama alatt kiélezni. Tirpitz volt annak az áramlatnak a szószólója, amely a nyugati nemzetekben, elsősorban az angolokban látta a német birodalom főellenségét, és amely szívesen békült volna és békülne még most is, áldozatok árán is, az oroszokkal, mert az orosz politikai rendszer és társadalmi berendezkedés rokonszenvesebb az ő szemükben, mint a nyugat-európai. Tirpitz volt az, aki mindeme nézetei és törekvései alapján a nemzetközi jog szabályait mellőző tengeri hadviselés híve volt. Ennek a hadviselésnek jellemzésére saját hívei találták ki a „korlátlan torpedózás” jelszavát. Azt követelték, hogy a búvárhajók minden hajót süllyesszenek el, amely angol kikötőkbe megy vagy onnan elindul, és ne tegyenek különbséget személyszállítók, kereskedelmi hajók és hadihajók között, és mindezeket a hajókat előzetes figyelmeztetés nélkül süllyesszék el. Ez volt 1916-ban Tirpitz nagyadmirálisnak és a mögötte álló nagybirtokos, nagytőkés és militarista köröknek programja.
Ezt a programot azonban nem tudták akkor érvényre juttatni: Bethmann-Hollweg kancellár szembeszállt vele, Tirpitz lemondott és megindult az alldeutsch-áramlatok harca a kancellár ellen. Bethmann-Hollweget állásfoglalásában aligha vezették szentimentális vagy emberiességi okok, aligha vezette az, hogy a nemzetközi jog szabályait többre tartotta volna, mint a hadiérdekeket. Hiszen a háború kitörésekor, amikor Belgium semlegességének megsértését jelentette be a birodalmi gyűlésen a kancellár, mondotta volt ezeket a végzetes hatású szavakat: „Not kennt kein Gebot” (Szükség törvényt bont.). Nem valószínű, hogy kétévi háború a nemzetközi jog különös tiszteletére tanította volna meg Bethmann-Hollweget vagy akármilyen más vezető állásban levő politikust. Bethmann-Hollweget, amint most kiderül, két ok tette a korlátlan torpedózás ellenségévé: az egyik az, hogy 1916-ban Németország még nem rendelkezett elég nagyszámú tengeralattjáróval; a másik az, hogy Bethmann-Hollweg a közép-európai hatalmakat 1916-ban nem akarta kitenni annak a veszedelemnek, hogy az Egyesült Államokkal összeütközésbe keveredjenek. Ismeretes ugyanis, hogy 1916 áprilisában és májusában a nem is korlátlan, hanem még korlátozott torpedózás miatt a német birodalom és az Egyesült Államok között nagyon kiéleződött a helyzet.
[…]
A közép-európai hatalmak mostani állásfoglalása ezt a korlátozást veti el, de azonfölül egyformán akar elbánni a semleges és ellenséges államok hajóival. A semleges hajó, amely ellenséges kikötőbe igyekszik, éppen úgy megkapja a „korlátlan torpedót”, vagyis minden előzetes figyelmeztetés nélkül éppen úgy elsüllyesztik, mint az ellenséges államok hajóit.
Minden hajó, amely Angolországba, Franciaországba vagy Olaszországba, ki akar kötni: ki van téve az elsüllyesztés veszedelmének.
Noha bizonyos, hogy a történelem Tirpitz nap játnak fogja nevezni a háborúnak azt a nap ját, amelyen a közép-európai hatalmaknak ez az elhatározása nyilvánosságra került: tévedés volna azt hinni, hogy ez az elhatározás csak az angolellenes német annexionisták agitációjának a gyümölcse és csak az ő álláspontjuknak a diadalra juttatását jelenti. Kétségtelen, hogy ama korlátlan torpedó között, amellyel az antant-államok elsüllyesztették a középhatalmak békeajánlatát és a most vészes útjára bocsátott korlátlan torpedó között szoros összefüggés van. Az uszítók és háborús pártiak fölülkerekedése az egyik államcsoportban, szükségképen megkönnyíti az uszítók és minden áron és mindvégig háborúskodók fölülkerekedését a másikban is. De ettől eltekintve, hogy napjának fölvirradását Tirpitz elsősorban Lloyd George-nak köszönheti, kétségtelen, hogy a közép-európai hatalmak azért szánták el magukat erre a súlyos és felelősséggel és borzalmakkal teli lépésre, mert más eszközt nem látnak arra, hogy a háborút mielőbb befejezzék. Semmi sem mutatja jobban a civilizációnak teljes csődjét és képtelenségét, mint az, hogy a békevágy ilyen eszközökhöz kénytelen állítólag fordulni, és hogy éppen akkor kell a háború borzalmait és embertelenségeit, jogot és méltányosságot eltipró intézkedéseit a tetőpontjukra emelni, amikor a béke után való vágy a kormányok beismerése szerint is egyre nagyobb és ellenállhatatlanabb lesz! A korlátlan és kíméletlen búvárhajó harc fölé a békevágynak és a hódításokról való lemondásnak fehér lobogóját húzzák föl a középhatalmak jegyzékei. Ez szép ezekben a jegyzékekben.
Azt írják e jegyzékek, a berlini is, a bécsi is, hogy az erőszaknak ezt a merev és kíméletlen alkalmazását az tette szükségessé, hogy a háborút pépen meg kell rövidíteni. Ők tárgyalni akartak: amazok nem akartak. Talán a hajózás bizonytalanná tevése megérleli bennük és elsősorban Angliában, ezt az elhatározást. Lehetséges. A rombolás fokozódni fog, emberéletben és javakban még szörnyűbb lesz a pusztulás, a gyűlölet hullámai talán még vadabbul csapdosnak majd föl a háborúnak e fajtája miatt, mint a tenger, amelynek tajtékos vize igen sok hajónak, embernek és értéknek koporsója lesz majd. De ki tudná bizonyosra venni, hogy mindez valóban közelebb viszi végéhez a háborút? Pusztításban eddig sem volt hiány s az ember rettegve, ámulva, kétségbeesve látja, hogy az emberek tűrő, nélkülöző és szenvedő képességének nincsen határa. De mi még mindig és változatlanul azon a véleményen vagyunk, hogy ha a háború befejezéséről van szó, azt sokkal biztosabban és kevesebb áldozattal lehetett volna és lehetne még most is szolgálni okos és méltányos békeföltételek közzétételével, mint a háború borzalmainak fokozásával.
A korlátlan torpedó az angol flottának van szánva. Egyelőre azonban csak a béke lehetőségét robbantotta föl és süllyesztette el és az antanttól elhidegülő Egyesült Államokat Lloyd George karjai közé hajtja. Igen rosszul ítélné meg a helyzetet az, akit meglepne, ha Wilson szava és cselekedete e jegyzék után még sokkal erélyesebb és követelőbb lenne, mint volt 1916 áprilisában. Pedig már akkor ultimátummal dolgozott és a diplomáciai érintkezés megszakítását jelentette be a korlátolt és szabályozott torpedó ellen. Most pedig nem ez, hanem a Tirpitz torpedója fog működni…