Az Est 1917. május végén összefoglalta az osztrák birodalomfél képviselőházának politikai viszonyait – valljuk meg, az egyszerű halandónak már akkor is nehéz volt követni. A bécsi politikai ügyekben járatos szerző csak a képviselőházról szólt (német elnevezése: Abgeordnetenhaus), ám az osztrák birodalmi gyűlés, akárcsak az akkori magyar országgyűlés, kétkamarás szisztémában működött: a felsőházának tagsága (Herrenhaus) ugyanúgy főnemesekből, állami és egyházi tisztségviselőkből, valamint az uralkodó által kinevezettekből – a gazdasági, a tudományos és a közélet kitüntetett szereplőiből – állt. A cikk apropóját az adta, hogy a világháború alatt első ízben (!) került sor a Reichsrat összehívására, miközben a budapesti országgyűlés 1914 júliusa és 1917 nyara között is ülésezett (olyannyira, hogy még állítólagos merényletkísérlet is történt ott).
Ausztriában – csakúgy, mint Magyarországon – nem tartottak választásokat a világháború idején, így még 1917-ben is az 1911-ben megválasztott képviselők ültek a Ringstrassén, a parlamentben. A választás szabályaiban azonban rendkívül fontos eltérés volt a magyarországitól az, hogy hosszú alkudozás után, 1906-ban az osztrák felsőház is átengedte a ciszlajtániai választójogi reformot, így odaát általános, egyenlő és titkos választójog szerint választottak képviselőket 1907-ben és 1911-ben, túllépve a választókat öt csoportra (kúriára) osztó rendszeren, amelyben minden, társadalmi helyzet alapján elkülönített csoport meghatározott számú képviselőt delegálhatott. A legszembetűnőbb különbség így a magyar és osztrák képviselőház között az volt, hogy Bécsben a szociáldemokratáknak nagyszámú képviselőcsoportja működhetett, míg Magyarországon – ahol az általános választójog bevezetése 1916–1917 táján talán a legélesebb belpolitikai kérdéssé vált – a szociáldemokraták (a legnagyobb) parlamenten kívüli pártként voltak kénytelenek politizálni. Tisza István lemondása is annak lett az eredménye, hogy a kormányfő mereven ellenezte a – dualista államszerkezet fenntarthatóságát kockáztató, de társadalmilag elkerülhetetlen – reformot: a Borsszem Jankó vicclap 1917 májusában egy havas hegyoldal alján ábrázolta Tiszát, amint hátát egy kerítésnek vetve próbál ellenállni a lezúduló hó (általános választójog) nyomásának – majd két héttel később azt, ahogy a lavina maga alá temette őt.
A Magyar Királyságban, e soknemzetiségű országban a képviselők minimális hányada képviselte csak az etnikai kisebbségeket. Az ausztriai politikai képlet azonban jóval bonyolultabb volt a magyarnál: részben a választási rendszer miatt is, mert nem voltak olyan korlátok, vagyoni és műveltségi cenzusok, illetve rendkívül egyenlőtlenül megrajzolt választókerületek. Az 1910-es népszámlálás alapján a Magyar Királyságban – Horvátországot nem számítva – a nemzetiségek a lakosság 45,5%-át tették ki (németek nélkül 35,1%-át), ugyanakkor mindössze nyolc helyet szereztek az 1910-es választásokon (ötöt a Román, hármat a Szlovák Nemzeti Párt). Ezzel szemben Bécsben eleve nemzetiség szerint különültek el a képviselőcsoportok, tehát az 1911-ben megválasztott képviselőházban különböző nemzetiségi klubokba tömörültek konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata frakciók helyett. „Nemzeti kérdésekben a cseh, lengyel stb. szociáldemokraták nem a szociáldemokrata párttal, hanem saját nemzeti pártszövetségeikkel haladnak együtt.” – igyekezett elmagyarázni Az Est, hogy többek közt miért nem adódik össze az 50 német, 26 cseh és 6 lengyel szociáldemokrata. Illetve miért is adódik össze a 6 cseh katolikus-konzervatív, a 12 – nagypolgárságot képviselő – ifjúcseh, a 35 (középbirtokos) ún. haladó agrárpárti, 9 nemzeti radikális, 6 független és 26 szociáldemokrata cseh mandátum. A 94 cseh képviselőből három távollévőt Az Est is kiemelt: a függetlenként megválasztott Tomáš Garrigue Masaryk 1915 októberétől a Londoni Egyetemen tanított, majd 1916 februárjától a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot megalakítva már a Monarchia felosztásán és egy önálló csehszlovák állam megalakításán munkálkodott. Václav Klofáč, a Cseh Nemzeti Szocialista Párt vezetője 1917 májusában – immár második éve – vizsgálati fogságban ült árulás vádjával, ám halálos ítélet helyett júliusban amnesztiában részesült. Az ifjúcsehek vezére, Karel Kramář, aki egy orosz győzelemtől várta a független cseh királyság létrejöttét, és akit szintén a világháború első felében ítéltek halálra árulásért, ugyancsak júliusban szabadult. (De hiányzott a padsorokból az a Friedrich Adler is, aki 1916 októberében egy étteremben végzett Karl von Stürgkh miniszterelnökkel.)
Az Est cikke épp azt latolgatta, hogy a három évig szüneteltetett képviselőházban 1917-ben vajon megvan-e még a német – pontosabban német–latin – többség a szlávokkal szemben azután, hogy 24 képviselő időközben meghalt és bizonyos politikai átrendeződés is történt. A szerző arra jutott, hogy ha meg is van, csak nagyon szűken, a 21 „latinnal” együtt. Utóbbi pikantériáját az adta, hogy a 16 olasz (vegyesen konzervatív és liberális) és 5 román képviselő „anyaországával” a Monarchia hadban állt. Az így kalkulált 235 képviselővel szemben a szláv nemzetiségek 223 képviselőt tudtak felmutatni, a 94 cseh mellett 72-en tartoztak a lengyel, 31-en a délszláv és 26-an az ukrajnai klub kötelékébe. 21 képviselőről viszont nem lehetett előre megjósolni, kivel szavaznak együtt, míg további 13-an „akadályoztatva” voltak: „hat hadifogságba került, hét az ellenséges külföldön tartózkodik, kivétel nélkül önszántából”. Utóbbi hét közt két olasz és öt szláv képviselőt találunk.
1917. május 30-án adták ki a Birodalmi Tanács cseh képviselői azt a nyilatkozatukat, amelyben a Habsburg Birodalom „szabad és egyenjogú nemzetállamok szövetségi államává” alakítását követelték. „Támaszkodva ezért e történelmi pillanatban a nemzetek természetes önrendelkezési jogára és szabad fejlődésének jogára, megerősítve ezenkívül fel nem adott történelmi jogunkkal, teljesen elismert állami aktusainkkal, népünk élén követelni fogjuk a csehszlovák nemzet minden ágának egyesítését egy demokratikus cseh államban, bevonva a nemzet szlovák ágát is, a történelmi cseh haza összefüggő egységében élve.”
Innentől kezdve IV. Károly király lehetetlen helyzetbe került: a cseh(szlovák) igényeket nem lehetett a dualizmushoz ragaszkodó magyar politikai érdekekkel összeegyeztetni. „A monarchia másik felének a parlamentjében, cseh kézben csattogtatják most azt az ollót, amely Magyarországot is fel akarja darabolni.” – harsogta Az Est. Majd tovább is ment e június 1-jei vezércikkében: „Ezzel a tervükkel a csehek égészen nyíltan háborús ellenfeleink táborába léptek át, mert hiszen ők sem akarnak egyebet, mint hogy minket feldaraboljanak. Hiszen a háború sem másért tört ki, csak hogy bennünket szétvagdaljanak.”
A reakció az ellentét súlyához mérten kemény volt, a magyarországi sajtó, beleértve az élclapokat ingerülten támadták a cseh törekvéseket, ráerősítve arra a sztereotípiára, miszerint a csehek gyávák, a külső ellenséggel szembeni harctól vonakodók, miközben a belső áskálódás, helyezkedés a vérükben van. A szlováklakta felvidéki vármegyék elvesztésének gondolata még a Borszem Jankóban is kötélért kiáltott, igaz, két, fronton harcoló csendőr párbeszédébe csomagolva:
– Azt olvasom, hogy a rutének, galíciaiak meg a csehek alkotmányreformot követelnek. Alkotmány kell nekik.
– Mán én ammondó vagyok, hogy a felkötményre jobban rászolgáltak, de akkor csöndesebbek is voltak egy kicsit.
Ráadásul a csehek után a délszláv és az ukrán képviselők is állást foglaltak a Monarchia átalakítása, belső föderalizálása mellett. Mindez – egy külső vereség nélkül is – hatalmas kihívást jelentett (volna) a magyar politikai elit számára.
Felhasznált irodalom:
dr. Lázár Jenő: Az osztrák képviselőház pártjai = Az Est, 1917. május 30.
Megcsípem = Az Est, 1917. június 1.
Csendőrök a fronton = Borsszem Jankó, 1917. július 22.
Bencsik Péter: Csehszlovákia története dokumentumokban. Budapest, 2016.
Készítette: Takács Róbert
