Népszava, 1914

„Tipikus magyar úrpolitikus” – Széll Kálmán halálára

1915. augusztus 16-én, 72 évesen hunyt el Széll Kálmán, magyar pénzügyminiszter és miniszterelnök. Politikusi tevékenységét az államháztartási hiány csökkentésével, illetve a századforduló „Széll-csendjével” szokás jellemezni. A Népszava 1915-ös nekrológja tipikus úri pályaként jellemezte Széll Kálmán karrierjét – joggal. Már apja is aktív közéleti szereplő, vármegyei főtisztviselő és országgyűlési képviselő volt. Jól házasodott, Vörösmarty Mihály Ilona nevű leányát vette el, akinek a költő halála után Deák Ferenc volt a gyámja. Széll Kálmán így már fiatalon, 25 évesen országgyűlési képviselő lett, majd 32 éves korában, 1875-ben pénzügyminiszter. E tisztségében a költségvetés rendbetételét tűzte ki célul, és ehhez a szokásos eszközt választotta – ahogy a Népszava is megfogalmazta: „a közterhek alapos emelésével iparkodott eltüntetni az államháztartás deficitjét”. 1878-as lemondása után bankárként folytatta pályafutását. A századforduló elmélyülő politikai és gazdasági válságában, 1899-ben lett miniszterelnök. A „jog, törvény, igazság” jelszavával fellépő politikus kompromisszumkészsége átmeneti belpolitikai nyugalmat, „Széll-csendet” teremtett, de ahogy a Népszava és a mai történészi értékelés is hangsúlyozza, a jelentős problémákat nem sikerült megoldania, csak „kezelnie”, azaz elodáznia. A Népszava emellett megemlékezett arról a Széll Kálmán nevéhez fűződő törvényről is, amely a korabeli kivándorlást nehezítette meg, azaz „a napszám országából való tömeges menekülést akarta megakadályozni”.
A dualizmus kori magyar közélet jellegzetes, de nem kiemelkedő szereplőjének nevét a Horthy-korszakban, 1929-ben örökítette meg egy tér Budán, amit aztán 1951-ben átneveztek Moszkva térre. 2011-ben előbb az Orbán-kormány nevezte el az új, az államadósság csökkentését kitűző gazdasági reformprogramját Széll Kálmán-tervnek, majd a főváros jobboldali vezetése változtatta meg a Moszkva tér nevét újra Széll Kálmán térre.

Felhasznált irodalom:
Széll Kálmán = Népszava, 1915. augusztus 17.
Buchinger Manó: Széll Kálmán politikája = Népszava, 1915. augusztus 18.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. augusztus 17.
Széll Kálmán

Tipikus magyar úrpolitikusi pálya ért véget: hétfőn hajnalban meghalt Széll Kálmán rátóti birtokán, hetvenéves korában.
Széll Kálmán 1845-ben született a Vas megyei Gosztonyban. Apja alispánságot viselt úr volt: tehát az ifjú Széll előtt már születésénél fogva nyitva állott a közéleti pálya. Újabb szerencsés összeköttetések szárnyat adtak a fiatalember karrierjének: feleségül vette Vörösmarty Mihálynak, az ünnepelt költőnek árváját, akinek Deák Ferenc volt a gyámja. Nem csoda, hogy Széll már huszonnégy éves korában mint országgyűlési képviselő jött föl Pestre, itt a képviselőház legfontosabb bizottságaiban szerepelt és alig harmincéves korában már pénzügyminiszterré lett egészen közepes tehetség és tanultság mellett.
Mint pénzügyminiszter a közterhek alapos emelésével iparkodott eltüntetni az államháztartás deficitjét, ami azonban csak részben sikerült neki. Bosznia okkupációját – 1878-ban – ellenezte és ezért lemondott a pénzügyminiszteri tárcáról. Bankok igazgatója lett és a magyarországi jelzáloghitel-üzlet fölvirágoztatása körül szerzett érdemeket. Ezalatt állandóan képviselte a szentgotthárdi választókerületet, amely csak egyetlen egy választáson volt hűtlen hozzája.
A parlamenti pártok között kifejlődött és báró Bánffy Dezső miniszterelnöksége alatt féktelenné vált – nem annyira elvi, mint inkább személyi – ellentétek során ő mint békítő apostol lépett a pártok közé és 1899 elején a miniszterelnöki székbe jutott, miután a személyi ellentéteket lelohasztotta és a hatalmi étvágyakat reményekkel táplálta, oly módon, hogy a kormánypárt kapuját nyitva hagyta gróf Apponyi Albert és „nemzeti” pártja meg más reakciós elemek számára.
Mint miniszterelnök és belügyminiszter a „jog, törvény, igazság” rendszerét hirdette, hozzáfogott a vármegye Augias-istállójának kisöpréséhez (az akkoriban híres Kaffka miniszteri tanácsos volt a „nagy seprő”), de lényegében minden változatlan maradt, mert Széll – a talán jószándékú, de mindenesetre szűk látókörű megyei dzsentri – nem akarta és nem engedte megváltoztatni a rendszer alapját, a merev osztályuralmat. Nemcsak hogy az általános választójogról, hanem még a választójog kiterjesztéséről sem akart hallani, mert az – szerinte – „ugrás a sötétbe”, amelyet nem szabad megkockáztatni. A cenzusos választójog és a nyíltan űzött választási korrupció alapján pedig még az övénél komolyabb szándékkal és szilárdabb elhatározással sem lehetett volna kipusztítani a közigazgatási korrupciót.
Szociális érzékéről két intézmény beszél: az egyik a gyermekvédelem rendezése, amely haladás volt azon a téren; a másik a kivándorlás megnehezítéséről szóló törvény, amellyel a hatosos napszám országából való tömeges menekülést akarta megakadályozni, olcsó kulikat akart a földesuraknak biztosítani. Olcsó rabságban tartani a szülőket és fölszedetni az utcáról az elhagyott gyermekeket: ez is szociálpolitika.
Hogy a „jog, törvény, igazság” uralma a gyakorlatban milyen volt, azt mutatja a munkásság szervezkedésének sokféleképpen való megakadályozása, amit, ha formában kevesebb brutalitással is, de lényegben nem kevesebb buzgalommal folytatott, mint előtte Bánffy. A Népszava Naptárban 1902-ben ezt írta róla pártunk krónikása: „A vidéki szolgabírák és rendőrkapitányok még mindig olyan fölháborító végzéseket hoznak, mint régente. Széll Kálmán, a „törvény, jog és igazság” föltalálója, a legtörvénytelenebb végzést is helybenhagyja. Sőt az egyletek alakítása céljából hozzá benyújtott alapszabályoktól oly indokokkal vonta meg a jóváhagyási záradékot, hogy még a legkorlátoltabb szolgabíró is szégyellt volna ilyen indokokkal valamit visszaküldeni.” A következő évben pedig azt mondta a krónikás: „Az egyesülési és gyülekezési jog terén az állapotok rosszabbak ma, mint Bánffy idejében.”
Akik közelebbről ismerték, azt mondják, hogy mint magánember áldott jó ember volt; szívességet, szolgálatot – ha annak teljesítése módjában állott – senkitől, főképpen pedig szűkebb honfitársaitól meg nem tagadott.
Széll Kálmán, a magyar közéletnek tipikus alakja, most beköltözik a sötét sírboltba, az általános választójog pedig, amelyről ő jobb ügyhöz méltó kitartással hirdette, hogy „ugrás a sötétbe”…, útban van a világos, diadalmas magasságok felé.