Az igazságszolgáltatás malmai 100 évvel korábban is lassan őröltek – legalábbis ez derül ki Az Est 1915. június 10-i cikkéből: másképp az 1912-es „vérvörös csütörtök” utóélete hogyan is nyúlhatott volna az I. világháború idejébe? A hír arról számolt be, hogy 1915 nyarán újabb tizenkét tüntető ügyét próbálták tárgyalni, ám a bíróságon csak három nő jelent meg: két cselédlány, akiket „magánosok elleni erőszak” címén egy-egy nap fogházbüntetésre ítéltek, illetve egy mosónő, akit abban találtak bűnösnek, hogy a feldúlt üzletből származó mosószert magához vette. A férfiak többsége vélhetően már a fronton volt.
A két bűntény közül az előbbi tekinthető az „izgalmasabbnak”. A Csemegi-kódex, azaz az 1878-as büntetőtörvénykönyv VII. fejezete tárgyalja a magánosok elleni erőszak bűntettét. A két cselédlány esetére a 175. §. illik: „Ha valamely csoport azon célból, hogy személyeken vagy dolgokon erőszakot kövessen el, valakinek lakába, üzleti helyiségébe, vagy bekerített birtokába betör; a csoportnak mindenik tagja, a magánosok elleni erőszak büntette miatt, két évig terjedhető börtönnel büntetendő.” A maximálishoz képest az ítélet enyhének is nevezhető. Ugyanakkor a törvény 177. §-a kifejezetten a sztrájkjog tagadását jelentette, mivel hathónapi fogházbüntetést helyezett kilátásba annak, aki „a munkabér felemelése vagy leszállítása végett, valamely munkás, vagy munkaadó ellen erőszakot követ el, azt szóval vagy tettel bántalmazza, vagy erőszakkal fenyegeti”. A sztrájkot az 1884-es ipartörvény is illegálisnak nyilvánította.
Az 1912. május 23-i százezres munkástüntetésnek azonban egy másik alapvető jog, a választójog volt a fő követelése. A monarchiabeli Magyarországon rendkívül szűk volt a választásra jogosultak köre, lényegében csak a lakosság módosabb közel 6 százaléka (és csak a férfiak) szavazhattak. Így Magyarországon a szociáldemokrata pártnak esélye sem volt bejutni a parlamentbe, miközben a Lajtán túl a szociáldemokrata frakció az egyik legnagyobb – volt időszak, amikor a legnagyobb – parlamenti csoport volt. A tüntetésre akkor került sor, amikor a frissen – másodszor – miniszterelnökké kinevezett Tisza István nekilátott, hogy jogszabállyal tegye lehetetlenné a kormányzati gőzhenger megállítására irányuló törekvéseket, azaz az ellenzéki obstrukciót. Ezzel párhuzamosan a választójogi reformtörekvések is kilátástalanná váltak. (Néhány évvel korábban, a dualizmus-kor egyetlen ellenzéki győzelme után alakult koalíciós kormányzat idején már szóba került, hogy mindenki kapjon szavazati jogot, igaz, az a tervezet az iskolázottabbaknak és tehetősebbeknek két-három, a munkásoknak – többek közt – egy, míg az írástudatlanoknak egytizednyi(!) szavazatot biztosított volna.)
Az 1912-es tüntetést a hatalom fegyverrel állította meg: a tízezer fővel kivezényelt hadsereg tüzet nyitott a tömegre: öt tüntető és egy rendőr vesztette életét, valamint 162 sebesültet regisztráltak. Kordonok épültek, az utca csatatérré vált.
Az Est bírósági híre mutatja, hogy a hatalom alapos munkát végzett a jogi megtorlásban is. A legkisebb lopást, rongálást is számon tartotta és évek után, még a világháború körülményei között is megbüntette.

Felhasznált irodalom:
A májusi tüntetés epilógusa = Az Est, 1915. június 10.

Készítette: Takács Róbert