Az európai kultúrában a lóhús fogyasztása sokáig tiltott volt, de a tiltás feloldása után sem vált igazán népszerűvé. Ugyanakkor ínséges helyeken és időkben mégis sokak rászorultak a paraszti világban meghatározó szerepet betöltő (és egyfajta státuszszimbólumként is értelmezhető) ló fogyasztására. Ez is magyarázza, hogy 1915 őszén miért lett hír egy lóhúst szervírozó vendéglő létrehozása.
A lóhús egészségügyi és élettani szempontból hasonló, sőt jobb táplálék, mint a marha vagy a disznó, így fogyasztásának elutasítása kulturális eredetű. A nomád népek, így a magyar törzsek étrendjében is megtalálható volt, azonban a kiépülő keresztény Európában a pogány szokások elleni küzdelemben a pápa betiltotta nemcsak a lóáldozatot, de a lóhúsevést is. A vallási előírás a később létrejövő Magyar Királyságban is érvényes volt, legalábbis a 14. századi Képes Krónikában a lóhús fogyasztása mint ördögi tett szerepel: „Vata átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonosz bűnt cselekedtek”.
Európában a felvilágosodás korától az egyházi tiltás ereje sokat gyengült, a lóhús mégsem vált népszerűvé: inkább az ínség jelképe volt, amire háborúk és éhezés idején fanyalodnak az emberek. Leginkább a szegények olcsó tömegtáplálékaként tekintettek rá: e célból hozta létre Budapest vezetése a Községi Lóhúsüzemet 1905-ben, amikor a folyamatosan dráguló hagyományos húsok (marha, disznó, csirke) egyre többek számára váltak megfizethetetlenné. A fővárosban kizárólagos joggal rendelkező üzem így elvileg szociális alapon működött, „a lóhúst és az abból készült kolbászféléket közvetlenül a fogyasztók részére az üzem saját keretében hozza forgalomba, mely intézkedésnek az esetleges visszaélések megakadályozása volt a célja”. Ennek ellenére a világháborúban már egy év alatt, 1915 őszére jelentősen, 150–300%-kal emelkedtek a fővárosi lóhúsárak is.
A lóhúsevés tehát már bizonyos rétegeknél megszokott volt a 20. század elején, az viszont még különleges hírnek számított, hogy egy mészáros „lóhúsvendéglőt” akar nyitni Nagyváradon, ahogy az a Népszava 1915. szeptemberi cikkében szerepel.

Felhasznált irodalom:
Lóhúsvendéglő Nagyváradon = Népszava, 1915. szeptember 21.
Szerénytelen reklám a főváros közélelmezése körül = Népszava, 1915. szeptember 12.
Bartosiewicz László: Gondolatok a „lovas nomád” hagyományról
N. Kósa Judit: Fejenként két kiló lóhús = Népszabadság, 2001. május 18.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. szeptember 21.
Lóhúsvendéglő Nagyváradon

Nagyváradról írják: Egyik nagyváradi mészárosmester érdekes beadvánnyal fordult a rendőrkapitányhoz. Azt kéri a főkapitánytól, engedje meg egy lóhúsvendéglő fölállítását. A vendéglős árjegyzéket is csatol beadványához, amelyben föltünteti az étlapárakat. Ezek szerint lóhúslevest 10 fillérért, egy adag pörköltet 50 fillérért, egy adag sültet pedig 80 fillérért adnának az új vendéglőben. A rendőrségen átnézték a terveket és valószínű, hogy a kérvényezőnek meg is adják az engedélyt a lóhúsvendéglő megnyitására.