1914.  július végén, a hadüzenet (és a cenzúra bevezetése) előtti napokban a Népszava vezércikkei határozottan tiltakoztak a háború ellen, keményen bírálva nemcsak a kormány, hanem az egész akkori parlament és az általuk „polgárinak” nevezett sajtó háborúpártiságát.

Nemcsak az egyszerű katonákra és családjukra váró tragédiákat vetítették előre, hanem a világháborúvá válás veszélye miatt egy átfogó világválságnak, birodalmak, köztük a Monarchia szétbomlásának és a társadalmi rend megingásának lehetőségére is figyelmeztettek. A háborút támogató (vagy azt mint megoldást megengedő) sajtóból ezzel láthatóan kilógott a szociáldemokraták lapja, amely így – Tisza István miniszterelnök szavaival – „kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből”. A Népszava azonban büszkén vállalta racionalista és humanista elkülönülését.

Népszava, 1914. július 23. csütörtök

A háború réme kísért

A háború réme kísért. Nehéz aggodalom szállja meg milliónyi ember szívét. Talán már maholnap el kell szakadni a békés foglalkozástól, fegyvert kell ölteni és gyilkolni menni. Ádáz öldöklés képe rajzolódik elénk; magyar és szerb, német és orosz, francia és román fegyveresek milliói törnek egymásra. Százezernyi özvegy, millió árva emlegeti, siratva az ítélet esztendejét…

A háború réme kísért. És azok, akik ezt a világcsapást föl akarják idézni, honfitársaink soraiban vannak. Nem lehet tagadni, a monarchiában egy erős háborúpárt létezik, erős és tevékeny. Nem látjuk világosan, kicsodák, de látjuk átkos működésűket. A polgári sajtó csupa uszítás. Nap-nap után új rémmesék látnak napvilágot. A tőzsde meg van rémülve. A gazdasági élet pang. A magyar járadék árfolyama 77.20-ra süllyedt. A tőkések lapjai nyíltan hirdetik, hogy inkább törjön ki már a háború, semhogy ez a rettenetes feszültség még tovább is tartson.

A háború réme kísért. Kik azok a sötétben bujkáló alakok, akik a világháború rémét idézik föl? Ostoba államférfiak csapata, akik semmiféle nehézséget másképpen, mint kardcsörtetéssel megoldani nem tudnak; nagyravágyó katonatisztek, akik a háborúban gyors előmenetelre számítanak; profitéhes hadseregszállítók, akik nyereségüket a vérontás révén remélik megsokszorozni! Ezek alkotják a háborúpárt magját, ezek uszítanak a vérontásra. És az uszítás nem eredménytelen. A rendszeres hajsza fölkelti a tömegek vérszomját; az uszítók szolgálatában álló sajtó a hazafiságra, a magyarságra, az ősi dicsőségre hivatkozik. A mindennapos uszítás kezdi gyümölcsét megteremni; az emberek elnyomják, elszorítják természetes iszonyukat; az emberek kezdenek megbarátkozni a vérontás gondolatával.

A mi föladatunk, a mi kötelességünk, hogy fölemeljük tiltó szavunkat a háborúpárt vészes uszítása ellen, nehogy az uszítók azzal kérkedhessenek, hogy az egész ország mellettük áll. Mi oka van Magyarország munkásságának, mi oka van a magyar parasztnak vagy a magyar munkásnak, hogy gyilkolva rátámadjon szerb testvéreire? Van-e Magyarországon csak egyetlen egy ember, aki azt merné állítani, hogy ő maga, saját személyében bármiféle sérelmet szenvedett volna a szerbek részéről? A magyar népnek a világon semmiféle oka nincs arra, hogy fegyvert fogjon szerb testvérei ellen, hogy gyilkoljon vagy maga áldozatul essék a gyilkoló golyónak! A szerb nép soha semmivel sem bántotta a magyar népet. És az, hogy egy esztelen gonosztevő két emberéletet oltott ki Szarajevóban, nem elég ok arra, hogy miatta százezrek pusztuljanak el a csatatéren; folyjon bár milliók vére, a galádul legyilkolt trónörököspár ettől életre kelni nem fog!

A mi föladatunk és kötelességünk Magyarország dolgozó népének nevében tiltakozni minden vérontás ellen! A dolgozó nép ellenségei nem Szerbiában laknak. A mi ellenségeink a kizsákmányolók, akik hitvány bérért dolgoztatnak bennünket; akik mindenünkből kifosztanak; akik örökös jogtalanságban akarnak bennünket tartani; akik rendőröket és csendőröket uszítanak ránk, ha több bért követelünk; akik szuronyfalat állítottak a határra, hogy visszakergessenek bennünket, ha menekülni akarunk innen. Nem Szerbiában, itt közöttünk laknak a mi ellenségeink, a kastélyok és paloták lakói. A szerb dolgozó nép nekünk nem ellenségünk: semmi okunk sincsen ellene hadba szállni!

De nemcsak az ország dolgozó népének, de az ország egész népének, az uralkodó osztályt beleértve, nincs semmi oka a háború rémségeit fölidézni! A monarchia győzelem esetén nem nyerhet semmit. A monarchia nem hódíthatja meg Szerbiát és Montenegrót, mert a monarchia területén már most is annyi ellenséges érzelmű nemzetiség él, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes őket féken tartani a mai abszolutisztikus rendszer keretében. A monarchia képtelen újabb hódításra. A győzelmes háború nyeresége tehát előreláthatóan semmi. A vesztett háború esélye pedig: a monarchia teljes szétbomlása. Vesztett háború után ez a rosszul kormányzott, egymással farkasszemet néző osztályok és nemzetiségek által lakott államterület menthetetlenül szétbomlik. Nyert háború esetén semmi nyereség, vesztett háború esetén teljes bukás: ez a helyzet világos képe. Esztelen gonosztevő az, aki ilyen körülmények között háborúra uszít!

A háború réme kísért. A magyar szocialista munkásság kötelessége, hogy az uszítással nyíltan és határozottan szembeszálljon, hogy útját állja a hangulat megmérgezésének, útját állja annak, hogy a háborús láz, amelyet nagyravágyó katonatisztek, kapzsi hadseregszállítók és ostoba államférfiak szítnak, magával ragadja az ország népét. A háborús uszítással mink ismételjük lépten-nyomon azt az egyszerű kérdést: testvér, bántott-e téged valaha egy szerb ember, hogy gyilkolni akarod őket? Nem-e testvéred neked a szerb proletár, aki éppen úgy nyögi a kapitalizmus igáját, mint jómagad? Nem harcra, hanem nagyobb egyetértésre volna szükség, hogy közösen vívjátok meg küzdelmeteket közös ellenségtek, a nemzetközi kapitalizmus ellen. A háborús uszítással szemben hirdessük mindenfelé a munkásosztály nemzetközi szolidaritását, a véres háborúval szemben a nemzetközi együttműködést. Ez a kötelessége most minden öntudatos szocialista munkásnak. Nem szabad megengednünk, hogy a háborús láz elragadja a dolgozó tömegeket! Bátran és nyíltan kell hirdetnünk: Magyarország dolgozó népe nem akar, nem tűr vérontást!

(dőlt: eredeti szövegben)

 

Népszava, 1914. július 25. szombat

Nem akarunk háborút!

Negyvennyolc órát szabott az osztrák-magyar abszolutizmus arra, hogy Szerbia alávesse magát parancsainak. Ebből a negyvennyolc órából immár huszonnégy óra letelt és még másik huszonnégy óráig kell szenvednünk a kockarázás kínjait. Már csak huszonnégy óra van annak a végzetes kérdésnek az eldöntésére, hogy háború vagy béke szakad-e az osztrák-magyar monarchia népeire. Már talán csak ez a huszonnégy óra választ el bennünket attól, hogy halálos préseléssel torkunkra szorítsa kezét a háború réme. És a magyar és az osztrák népnek e rettentő válságában nem akadt egyetlen szószólója, egyetlen védője sem, se minisztériumokban, se polgári sajtóban, se parlamentben.

A magyar polgári sajtó legszégyenesebb napja ez a mai nap. Ennyire még sohasem szakadt el ez a sajtó az ország népének eleven életétől, vérző érdekeitől. Nem akadt egyetlen polgári lap sem az országban, amely elítélő szót talált volna a háborúveszedelem fölidézőivel szemben. Nem akadt egyetlen polgári újság sem, amely elég bátor, elég becsületes és elég őszinte merészelt volna lenni ahhoz, hogy megírja: itt bűnös háború készül, itt népellenes borzalom kerekedik, itt világraszóló katasztrófa indul el felénk. A polgári sajtó ezzel a mai nappal, az ultimátum meghunyászkodó helyeslésével, a háború lelkes vagy csöndes elfogadásával bűntársává lett azoknak a sötét hatalmaknak, amelyek közremunkáltak abban, hogy két ország népét háborúba sodorják.

És a polgári sajtónak az emberiség nagy ügyén elkövetett júdássága mellé sorakozik a magyar osztályparlament gyalázatának napja is. Tisza István gróf, a monarchia háborúpártjának magyarországi vezére bejelentette a magyar parlamentnek az ultimátum elküldését. És Tisza után fölállt Andrássy gróf, hogy az ellenzék megbízásából lelkesen csatlakozzék az ultimátum hadüzenetéhez. És a parlament minden oldala lelkesen tapsolt, munkapárt és ellenzék egyaránt örvendve hallotta az ultimátum parancsoló hangját, parancsoló tartalmát és szándékos provokálását. És nem akadt a magyar osztályparlamentben egyetlen képviselő sem, aki föl merészelt volna állni és kijelentette volna, hogy ez az ultimátum veszedelmes provokálás, ennek a háborúnak a fölidézése lelkiismeretlen bűn és hogy ennek a háborúnak a megindításához nem fűződik a magyar népnek semminemű érdeke.

Sem a magyar polgári sajtóban, sem a magyar osztályparlamentben nem emelkedett egyetlen hang sem az ultimátum rosszallására, nem hangzott el egyetlen szó sem a háború ellen való tiltakozásul. Egyetlen újság merészelt ma becsületes lenni és ez a munkásság lapja volt. Egyetlen lap merészelte nevén nevezni az ultimátumot és rásütni a szándékkal való háborúprovokálás bélyegét. És egyetlen politikai párt merészelt szót emelni a magyar nép életének és vagyonának védelmére és ez a párt a proletárság pártja volt, egyetlen politikai párt merészelt nyíltan és meg nem alkuvóan tiltakozni a háború hitványsága ellen és ez a párt a szociáldemokrata párt volt.

Az egész polgári sajtó és az egész osztályparlament a háború mellett üvöltött ma és csak egyetlen hang, a szocialista tiltakozás emelt szót a háború ellen. És mégis határozott hittel állítjuk, hogy az ország népének igazi közvéleményét ez az egyetlen hang fejezte ki. Egyetlen hang emelkedett csupán a háború ellen, de ez a hang volt az, amely a nagy tömegek érzését, véleményét és gondolkozását juttatta érvényre. A polgári sajtóban és az osztályparlamentben azok akarják a háborút, akiknek hasznuk van vagy hasznuk lehet belőle, a szocialista tiltakozással azoknak a szava szólalt meg, akiknek az életéről és véréről van szó, akiknek a vagyonát és egzisztenciáját követeli áldozatul a háború.

A szociáldemokráciáé volt az első tiltakozó szó és miénk marad továbbra is a tiltakozás történelmi föladata. És hiába emlegeti a „hazafiasságot” a polgári sajtó, hiába beszél a magyar nemzet létérdekéről Tisza István, hiába állítja Andrássy, hogy a magyar nemzet becsülete, a magyar nemzet létérdeke forog kockán – mindez csak léha frázis és szétfuvódó pelyva. Nem igaz az, hogy a magyar nemzet becsületéről, hogy a magyar nép életérdekéről van szó ebben a háborúban. Csak végig kell nézni ennek az ultimátumnak a követeléseit és egyetlen olyan pontot sem találunk benne, amelynek a teljesedése fontos, jelentős vagy akár csak kívánatos is volna a magyar nép számára. A magyar nép sajtószabadságot akar idehaza és ehelyett az ultimátum sajtócenzúrát követel Szerbiában. A magyar nép egyesülési jogot kíván idehaza és ehelyett az ultimátum gúzsba akarja kötni az egyesülési szabadságot Szerbiában. A magyar nép jogérzete fölháborodva tiltakozott a horvátországi kivételes állapotok ellen, tiltakozott a cseh alkotmány eltiprása ellen, tiltakozik a boszniai statárium ellen és ez a jegyzék, íme, mind e kivételes állapotot, mind e alkotmánytiprást, mind e statáriumot át akarja plántálni Szerbiába is. Magyarország népének tehát semmi oka sincsen, hogy rajongással üdvözölje a Szerbiához intézett ultimátumot, mert százszor sürgősebb követelésekkel, százszor jelentősebb és égetőbb kívánságokkal megrakott ultimátumot kell intéznie a monarchia hatalmasaihoz. A magyar munkásságnak nem Szerbia megalázására, hanem általános választójogra van szüksége. És ha a monarchia arra emlékezteti Szerbiát, hogy 1909-ben ünnepiesen megígérte a nagyszerb propaganda abbahagyását, hát a magyar munkásság is legalább ennyi joggal emlékeztetheti az ország kormányzóit, hogy 1905 óta minden magyar kormánynyilatkozatok és trónbeszédek hosszú sorával ígérte meg a magyar proletárság általános választójogát.

Ha Szerbia mindazt teljesíti is, amit a monarchia ultimátuma követel, abból sem háramlik semmi üdvösség a monarchia népeire. Akárhogy mérlegeljük is e követeléseket, ezekből sem több jog, se tágabb szabadság, se nagyobb darab kenyér nem látszik ki a magyar nép számára. Mind e követelések csak arra jók, hogy még csak nem is a magyar, hanem valami furcsa, kevert osztrák-magyar „hazafiság” tarajának a nagyranövését szolgálják. Ezeket a követeléseket csupán a sovinizmus álarcát magára öltő osztrák-magyar imperializmus állította föl és csupán a szerb sovinizmus vérpárában való mértéktelen megnövekedése alakította ki e háborús helyzet föltételeit. Osztrák-magyar sovinizmus és szerb sovinizmus – ez a két tényező helyezte el a háborúveszedelem aknáit, nem pedig akár az osztrák-magyar monarchia népeinek, akár pedig Szerbia népének az életérdekei.

Magyarország és Ausztria népének életérdekei nem mások, mint a mennél nagyobb jólét, a mennél messzibbnéző szabadság érdekei. A monarchia népei nem Szerbiában, de az osztrák-magyar imperializmusban, a mérhetetlenül terjeszkedő osztrák-magyar militarizmusban, a rettentő súllyal ránk nehezedő osztrák-magyar abszolutizmusban, a korláttalan mohósággal kizsákmányoló osztrák-magyar kapitalizmusban tudják, látják és érzik a maguk ellenségeit.

De nemcsak a monarchia népeinek nincsen nyerni valójuk a Szerbia ellen szegeződő hadjáratban, hanem még a monarchia hatalmasainak sem. Szerbiától, akármennyire le is tiporja a monarchia hatalmas hadereje, nem kaphat Ausztria-Magyarország ötmilliárd hadisarcot, mint ahogy Németország kapott a gazdag Franciaországtól. Ha győzelmek során vonul is be Belgrádba és Nisbe a vitéz osztrák-magyar hadsereg, végül mégsem kaphat semmi területi hódítást Szerbiától, mint ahogy Németország megkapta Elzász-Lotharingiát Franciaországtól. Hiszen Szerbia elfoglalása és a monarchia testéhez kapcsolása csak még erősebben fokozná annak a délszláv kérdésnek a robbantó veszedelmét, amely oka a mai háborús helyzetnek.

Se Ausztria-Magyarország népei, se Ausztria-Magyarország hatalmasai nem nyerhetnek semmit a Szerbia ellen vívott hadjáratban. Nem nyerhetnek semmit, de elveszthetnek mindent! A szerb hadjárat mögött ott leselkedik az orosz háború, emögött pedig ott lappang a világháború réme. A szerb háború mögött olyan előre nem sejthető, hatásukban ki nem számítható katasztrófák rejtőznek, amelyek hatalmas birodalmakat boríthatnak föl, amelyek olyan világválságban robbanhatnak ki, hogy immár nem csupán egyes országok vagy uralkodó osztályok sorsáról, hanem ennek az egész mai társadalmi rendnek a megingásáról lehet szó. A józan ész, a nemzetközi becsület, az értelmes előrelátás és a humanitás eszméje egyaránt azt parancsolja tehát, hogy ezt az ultimátumot ne kövesse hadüzenet és a könnyelmű politika ne változzon a legvégzetesebb és mindeneket fölülmúló tragikumú világválsággá.

(dőlt: eredeti szövegben)

 

Készítette: Ignácz Károly