Népszava, 1914

Miben értett egyet Tisza István és a szocialista Varga Jenő?

Abban bizonyosan, hogy Görgei Artúr az 1848–1849-es magyar szabadságharcnak egyik jeles hadvezére, nem pedig az árulója volt. Görgei 1916. május 21-én, Buda visszavételének 67. évfordulóján halt meg, közel 100 évesen. Ma már csak az összeesküvés-elméletekben hívők tarthatják az egyik legnagyobb magyar hadvezért hazaárulónak, korábban azonban az árulási mítosz sokáig igen elterjedt, illetve 1948-tól az állampárti rendszerben egy ideig hivatalos nézet is volt. Kossuth Lajos és más kortársak már rögtön a világosi fegyverletétel után megfogalmazták az árulás vádját, amit aztán az tett hihetővé, hogy míg a szabadságharc tábornokainak többségét halálra ítélték, addig Görgei – egyébként orosz nyomásra – amnesztiában részesült. Az áruló Görgei képe a kibontakozó Kossuth-kultusz egyik fő elemévé, azaz igen népszerű legendává vált, amelyet olyan tekintélyek is osztottak, mint Szemere Bertalan, Vörösmarty Mihály vagy a történész Horváth Mihály.
Görgei megítélése azonban korántsem volt egységesen negatív. Noha a közmegítélés csak lassan változott, a kiegyezés után egyre komolyabb értelmiségi tábora alakult a hadvezért védőknek. Az akkori mértékadó történészek nem fogadták el a hazaárulási vádat, így az a pamflet- és ponyvairodalom népszerű köteteiben bukkant föl újra és újra.
E változásoknak megfelelően az 1916-ban elhunyt Görgeinek nagyszabású temetést rendeztek: ravatala a Nemzeti Múzeumban volt, rendőri sorfallal, majd a koporsót hatlovas gyászkocsin vitték a Kerepesi temetőbe. A temetésen szinte az egész magyar kormány jelen volt, élén a miniszterelnökkel, Tisza Istvánnal.
A hadvezér haláláról minden újság beszámolt, így természetesen a Népszava is. A szociáldemokrata lapba a földrajz-történelem szakos tanár Varga Jenő (a Tanácsköztársaság későbbi pénzügyi népbiztosa) írt hosszabb, Görgeit méltató cikket, amelynek végén így összegezte mondandóját: „Hogy egyedül nyert kegyelmet, nagyban megerősítette azt a gyanút, hogy áruló volt: Kossuth és az elkeseredett hazafiak egyhangúlag megtették bűnbaknak, árulónak. Az újabb történelmi kutatások kimutatták ezen állítás alaptalanságát, de a hazaárulás bélyege élete végéig rajta maradt.”

Felhasznált irodalom:
Görgei Arthur = Népszava, 1916. május 21.
Görgei Artur temetése = Népszava, 1916. május 26.
Hermann Róbert: Az áruló Görgei mítosza és a tények = Korunk, 2012/3. 49–56.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. május 21. 
Görgei Arthur

A magyar nemesség 1848–1849-ben vívta meg utolsó fegyveres harcát a Habsburg-dinasztia ellen. Utolsó komoly kísérlet volt, hogy Magyarország látszólagos függetlenségét valóra változtassa.
A magyar nemesség ügyesen vívta meg ezt a harcot. Fölszabadította a jobbágyságot, – ami amúgy is gazdasági szükséglet volt számára – és sikerült ezt a cselekedetét úgy tüntetni föl, mintha a magyar nemesség erőszakolta volna ki a nép javára, Ausztria ellenére. Ezzel sikerült a magyar nép egészét bevonni a nemesség küzdelmébe.
A harc vereséggel végződött. És a magyar nép, amellyel Kossuth annyiszor elhitette, hogy győzhetetlen, – mint ez a történelemben oly gyakran előfordul – árulót keresett.
Keresett és talált. Megtalálta a főparancsnok, Görgei személyében. Ö lett a bűnbak. Öt tették felelőssé a magyar nemesség önzése, a vezető férfiak veszekedése folytán előállt minden bajért. Élete végéig a hazaárulás vádját hurcolta magán.
Pedig kétségtelen, hogy a magyar forradalom egyik legjobb vezére, legkitűnőbb szervezője volt. A forradalom nagysikerű hadműveletei, az ellenség kiszorítása 1849 áprilisában, a hatvani, isaszegi, váci, bicskei győztes csaták, Buda fölmentése, stb. az ő nevéhez fűződnek. Általánosan elterjedt a hit, hogy Kossuth volt a magyar szabadságharc igazi vezére. Van is benne igazság. Kossuth volt az, aki ragyogó szónoklataival toborozta a katonákat a hadsereg számára.
De a puszta emberanyag előteremtése nem volt elegendő. Ezeket még katonákká kellett tenni, fölfegyverezni, fegyelemre szoktatni: bátorságra tanítani. És ez volt Görgei föladata és érdeme. (…)
A hadsereg magvát a régi rendes hadsereg átpártolt ezredei adták; ezek vívták ki a győzelmeket; de itt is számtalan baj volt, rossz élelmezés, rossz vezérek, Kossuth folytonos direkt beavatkozása.
A két férfi, Görgei és Kossuth között már régtől fogva feszült volt a viszony. A fő polgári és katonai személyiségek forradalmak idején rendesen féltékenyek egymásra. Ez esetben mindkét fél jogosan.
Görgei nemcsak katona, hanem politikus is volt. Sőt elsősorban politikus. Ilyennek mutatkozik 1849. január 5-én kibocsátott kiáltványában, amelyben kivonja magát a Kossuthot uraló honvédelmi bizottmány hatásköre alól és kijelenti, hogy ragaszkodik a királyhoz és alkotmányhoz és csak a hadügyminisztertől fogad el parancsot.
Mint politikus, nem tud kibékülni az április 24-iki függetlenségi nyilatkozattal, amely a Habsburg-házat trón vesztesnek nyilvánítja. Maga bevallja, hogy az volt a szándéka, hogyha sikerül az osztrák seregeket teljesen kiverni az országból, győztes serege élén proklamálja ezen nyilatkozat érvénytelenségét és így utat nyit a dinasztiával való kibékülésnek.
Bármennyire igaza volt is Görgeinek, midőn azt hirdette, hogy Magyarország nem lesz képes Ausztria ellenében állandóan megállani a helyét, parlamentáris elvek szerint mint katonai parancsnoknak nem lett volna szabad ilyen terveket koholnia.
Államcsínyterveivel azonban Görgei fölhagyott, mihelyt megtudta, hogy a parlamentben magában van egy „békepárt”, amely helyteleníti a függetlenségi nyilatkozatot és így reménye van ennek parlamentáris megdöntésére. Sőt – mint szintén maga írja – annyira ment, hogy hű tisztjei közül többet fölszólított, hogy vállaljanak mandátumot és erősítsék a békepártot.
Mindez igaz.
De ez éppen nem jogosította föl Kossuthot arra, hogy Görgeit egyenesen azzal vádolja, hogy a forradalom ügyét elárulta, hogy a világosi fegyverletétel hazaárulás volt.
Hazánk ügye teljességgel nem volt reménytelennek tekinthető, – mondja Kossuth – midőn Görgei rég forralt árulását végrehajtandó, seregét a szükségnek még csak árnyéka nélkül is Világosra vezette és ott a fegyvert letette. („Irataim az emigrációból.” II. 215.)
Lássuk a tényeket.
Magyarország azért bírt oly sikerrel harcolni Ausztria ellen, mert utóbbinak egyidejűleg az olasz fölkelés ellen is kellett harcolni, java serege Észak-Olaszországot tartotta megszállva, más részét magában Ausztriában kötötte le a forradalmi mozgalom.
De az osztrák elleni győzelmeket is csak az ország erejének legnagyobb megfeszítésével lehetett kivívni. Hogy az osztrák és orosz hatalom ellen meg tudjon küzdeni, eleve kizárt vala. Külföldi segítség pedig nem jött, hiába reménykedett Kossuth benne. (…)
Kossuth Görgeire ruházta az egész katonai és polgári hatalmat és fölhatalmazta, hogy békét kössön az orosszal; ő maga lemondott a kormányzóságról és menekült ki az országból. Mindez, nézetünk szerint, kellőleg bizonyítja
1. hogy a további harc tényleg teljesen kilátástalan volt;
2. hogy ezt akkor Kossuth is tudta és így nem lett volna szabad később Görgeit hazaárulással vádolnia.
Most már csak a fegyverletétel maradt hátra; Görgei kérésére Rüdiger orosz csapatokat vetett a magyar és osztrák csapatok közé, hogy a fegyverletétel tisztán orosz csapatok előtt történjék.
Augusztus 13-án vége volt mindennek.
Görgei kegyelmet nyert, egyedül összes tiszttársai közül; az oroszok, úgy látszik, a további harc elkerülését az ő érdemének tulajdonították, holott ő a fegyverletételt az összes tisztek előzetes megkérdezése és beleegyezése után hajtotta csak végre.
Hogy egyedül nyert kegyelmet, nagyban megerősítette azt a gyanút, hogy áruló volt: Kossuth és az elkeseredett hazafiak egyhangúlag megtették bűnbaknak, árulónak.
Az újabb történelmi kutatások kimutatták ezen állítás alaptalanságát, de a hazaárulás bélyege élete végéig rajta maradt.

Varga Jenő