Közhely, hogy a háború nem csak a hadi-, hanem a szociális és jóléti kiadásokat is megnövelte. Az otthonmaradottak, az árvák és hadiözvegyek ellátására – vagy legalábbis minimális szükségleteik biztosítására – fordított összeg egyre nőtt és nőtt, egyenes arányban a veszteségekkel. A jótékonykodás és adakozás mellett (kényszerűségből) hamar megjelent a szervezett állami ellátás, ez azonban pénzt, vagyis költségvetési bevételt igényelt. A magyar kormány kezdetben a magas jövedelműekre (évi húszezer korona felett) kivetett adóval kívánta fedezni a költségeket. Ebből 1916 végéig mintegy kilencvenmillió korona folyt volna be, ami azonban messze nem bizonyult elegendőnek, annál is inkább, mivel az érintettek – az özvegyek, az árvák és a hadirokkantak – rendszeres ellátásra szorultak.
A Pesti Napló határozottan lelkesedett a magas jövedelműekre kivetett adóért, amikor azonban a kormány immár az évente minimum 5000 koronát keresőkre is kiterjesztette a törvény hatályát, hogy pótolja a bevételi hiányokat, a lap felháborodott vezércikkben reagált. Továbbra is helyeselte az adó alapgondolatát, annál is inkább, mivel a háború úgymond hatalmas vagyonokat teremtett. (Arról nem szólt a lap, hogy a nagy vagyont valószínűleg inkább vagyonadóval lehetne hatásosan megadóztatni.) Annak kiterjesztését viszont úgy értékelte, hogy az éppen arra a középosztályra, mindenekelőtt az állami és magánhivatalnokokra sújt le, amely már addig is a legnagyobb terhet viselte az infláció, az áruhiány és a befagyott fizetések miatt. Bár a lap megfogalmazásában a hadiszállítók még nem kaptak kifejezett etnikai, vagyis zsidó színezetet, bűnbakként és az adóztatás célcsoportjaként történő beállításuk jelezte: egyre inkább felbomlóban van a társadalmi békesség.

Felhasznált irodalom:
A középosztály új adója = Pesti Napló, 1916. május 17.

Készítette: Egry Gábor