A magyarországi egyesült görög szertartású egyházmegyék naptárreformja, áttérésük a Julián-naptárról a Gergely-naptár használatára nemcsak Budapesten számított hírnek. A bukaresti Adevărul is cikket közölt a fejleményekről, amit arra is felhasznált, hogy röviden ismertesse a magyarországi görög katolikus egyházmegyék történetét is.

A lap érdeklődése a főként ruszin híveket gondozó munkácsi püspökség iránt talán valóban történelmi volt, a hajdúdorogi ún. magyar görög katolikus egyházmegye esetében azonban semmiképpen sem, hiszen ennek létrejöttét a magyarországi románok vezetői sérelemként élték meg. A Tisza Istvánnal folytatott tárgyalásaikon is megpróbálták elérni 1913-ban, hogy 21 román nyelvű, de Hajdúdoroghoz csatolt községet visszacsatoljanak valamelyik román görög katolikus egyházmegyéhez.

Azok az emberek és csoportjaik, akik nehezen illettek bele a nemzetiségekről alkotott egynemű képbe, könnyen kerültek két tűz közé a nemzetépítés során. A románokat és a ruszinokat például egyértelműen azonosították a vallásukkal, az előbbieket az ortodoxiával és a görög katolikusokkal, az utóbbiakat csak a görög katolikusokkal. A magyarul beszélő görög katolikusok tehát könnyen tűntek anomáliának, vagy román szemszögből csupán elmagyarosodott románoknak, akiket valójában vissza kellene vezetni nemzetiségükhöz. Amikor pedig a ruszinok közt a cári Oroszországból érkezett ortodox papok hatására megindult az áttérés, a magyar kormány lépett közbe, mert a felekezetváltásban a pánszláv – vagyis orosz – eszmék előretörését látta, ezért 1913-ban pert is indított a vélt izgatók ellen.

 
A huszonegy, Hajdúdoroghoz kapcsolt egyházközségben viszont valóban a magyar nemzeti eszme terjesztésnek lehetőségét is látták, és hamarosan felmerült az is, hogy a görög katolikusok után a magyar nyelvet beszélő ortodox hívek is külön egyházi szervezetet kaphatnának, leválasztva őket a román nyelvű ortodox egyházról.  Hogy ők maguk mit is akartak, mit gondoltak nemzeti hovatartozásukról, az nem igazán érdekelte a politikusokat. Pedig néha még azok is meglepő rugalmasságról tettek bizonyságot, akikről ezt kevesen feltételezték volna: Szatmárban vagy Máramarosban a görög katolikus vallású nemesek és középosztálybeliek nemigen voltak megkülönböztethetőek a magyaroktól, eltekintve román nyelvtudásuktól, és a Mezőségben egy román görög katolikus pap nemegyszer a magyar urak, a főispán, a gróf és a belügyminiszter pertu-pajtása lehetett.

A szimbolikus szférában azonban a határok nagyon is rugalmatlannak tűntek, a vallást a nemzeti hovatartozás egyértelmű jelének tekinthették és a világháború idején ez a legváratlanabb formában mutatkozhatott meg. Amikor például az erdélyi ortodox román történész, Silviu Dragomir 1914 végén tanulmányt közölt Bukarestben a szerb és orosz segítségről az erdélyi ortodox románok katolizálása elleni küzdelemben, akkor már nyilvánvalóan a világháborús szövetségi rendszerhez igazodott. De a magyar kormány és a naptár esete is részben erről szót, hiszen a Gergely-naptár bevezetését a ruszin görög katolikusok körében már a szkizma idején, 1913-ban elhatározták, éppen azért, hogy akadályozzák az áttérést. Hogy ez mennyire lehetett volna hatásos, nem tudni. Az immár Romániához tartozó Erdélyben, a magyar ortodox egyházi szervezésbe bevonni szándékozott Székelyföldön a hatóságok még az 1930-as években is rendre azzal szembesültek, hogy a hívek inkább a régi kalendáriumhoz ragaszkodnának, és aszerint tartanák meg az ünnepeket.

 
Felhasznált irodalom:
A görög és a római naptár egyesítése = Pesti Napló, 1916. május 7.
Történeti irodalom = Századok, 1914. 744.
Folyóiratszemle = Századok, 1916. 408–409.
Erdély története III. kötet. Budapest, 1986.
Gergely Jenő: Az erdélyi görög katolikus román egyház = Regio, 1991/3. 106–117.
Niessen, James: Vallás és nemzetiség Erdélyben a századfordulón. Adalékok Jászi Oszkár asszimiláció-elméletéhez = Regio 1991/3. 38–64.

 
Készítette Egry Gábor