Rendhagyó ünnepi írásunkban néhány naplórészletet olvashatnak az oroszországi fogolytáborokban töltött karácsonyokról: Adamik Pál őrmester és Kohányi Kálmán tartalékos zászlós írásaiból.

A honlapon több posztot is közöltünk már az oroszországi hadifogolytáborok életéről, a táborlakók körülményeiről. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a fogságban töltött évek nem értek véget a breszt-litovszki békével, sőt! A hazaszállítás megszervezése, az ehhez szükséges összeg előteremtése, egyáltalában: a Szibériában szétszóródott több tízezer főnyi egykori katona értesítése és gyűjtőtáborokba való szállítása – ahonnan a hazaszállítást egyszerűbbnek tűnt biztosítani – összetett feladat volt. A hadifoglyok ügye még a húszas évek elején is foglalkoztatta a hazai közvéleményt, a „fogolykérdés” napi téma volt a sajtóban. Innen nézve még hangsúlyosabbá válik az a számtalan esztendő, amit a háború elején fogságba kerültek távol töltöttek otthonuktól.

Adamik Pál naplójából, 1914

„1914. december 24-én hajnalban mentünk Duklába, itt Dukla előtt egy hegyen beástuk magunkat. Délután kettőtől négyig a jobbszárnyon egyfolytában lőttek, azután csendesedett. Ez volt a karácsony előtti napon. Borgulával és Zolnaival voltam egy fedezékben, balról és jobbról voltak Majer, Piller, Kovács, Zsíros, Olach és Hoffman. Így vártuk Jézus születését. Fenyőágak voltak alattunk, mert szalma nem volt. A vacsorát elköltöttük, vártuk, hogy milyen karácsonyunk lesz. Este 8-kor, mintha vezényszóra, egyszerre kezdtek támadni bennünket. Az egész fronton támadtak, hajnalig tartott, a lőszerünk fogytán volt.

1914. december 25-én, a karácsony első napja hajnalán leváltottak, a jobbszárnyra, egy hegyre mentünk. Parancsunk volt, hogy ott várjunk, mert tőlünk balra egy hadosztály fog támadni. Itt az állást elfoglaltuk, a fedezéket kicsire ástuk. Én a két szakasszal tartalékban voltam. Így vártunk, az oroszok nagyon nagy erővel kezdtek támadni, és az a hadosztály késett.

Az egész jobbszárnyunkat megritkították és elkezdtek előrenyomulni, és a mi első zászlóaljunk meghátrált. Énekes százados beállt közénk, a szakaszommal a jobbszárnyra küldött, de itt nem tudtuk magunkat beásni, mert lőnünk kellett, olyan pergőtűz volt oda-vissza, mi meg kifogytunk a töltényből. Rohammal jöttek ránk az oroszok. Minket jobbról megkerültek. Én már jelentettem, hogy körülzártak bennünket, az oroszok a hátunkban vannak. Mindenki ordított, hogy messzebb vannak. A zászlóaljparancsnoktól jött az üzenet, hogy azok a mi csapataink. Azt sokszor jelentettük, hogy húsz lépésre vannak az oroszok a fedezékektől. Itt beszüntették a tüzet. Az oroszok mutatták, hogy tegyük le a fegyvert. Elkezdtek alkudozni, a mieink jönni akartak értünk, akkor össztüzet váltottak. Azután megint alkudoztak. Az oroszok másik része hátulról jött ránk, teljesen körbe kerítettek. Aki hátra akart menni, azt agyonlőtték. Hoffman Márton három sebet kapott, és Piltz, akit szintén golyó sebesített meg, vitte. Zolnai Jánost bokán lőtték, őt Borgula János vitte hátra. Itt már nem volt mit tenni. A zászlóaljparancsnokok hátra szöktek és olyan parancsot adtak ki, hogy tartani kell a frontot az utolsó emberig. Mi tartottuk a frontot és elfogtak minket, a tisztek ott voltak az utolsó pillanatig velünk, csak a zászlóaljparancsnokok hagytak ott. Meg kellett adni magunkat, mert körbekerítettek bennünket.

Így kerültünk orosz hadifogságba, délután fél kettő volt Szent Karácsony napján.”

Adamik Pál naplójából, 1915

„1915. december 24-én szent nap, böjtöltem. Délután leöltem a malacot, megperzseltem és este jó paprikást főztem. Szokola és Varga Borscsnán volt. Vettek 10 font napraforgómagot, 23 font „publikát”, nekem 3 font cukrot, ez volt minden. Az első ünnepnapon rettenetes hóvihar tombolt, nem volt érdemes kimenni. Reggel, ahogy máskor is, szalonnát reggeliztünk, ki nyersen, ki sütötte magának. Délben főztem megint jó paprikást, meg tea volt „publikával”, este megint tea. Este én, Brachna, Szokola, Semetka és Hankó szent énekeket énekeltünk. Nagyon hiányzott az otthon, mindig hazagondoltunk, hogy milyen távoli országba vagyunk kihajtva, itt szenvedünk, nem is tudjuk, hogy miért. Nagyon szomorú nap volt ez nekünk. Karácsony másnapja ugyanúgy telt.”

Kohányi Kálmán naplójából, 1914 decembere, Krasznaja-Rjecska

„Az összes megspórolt fákkal befűtöttük az ebédlőt. A legényeink az erdőről két szép fenyőfát hoztak, az egyikről leszedtük a gallyakat s feldíszítettük az ebédlőt, a sarokban ott állt a karácsonyfa, amelyet egész nap díszítettünk. Már napokkal előtte csináltunk színes papirosból láncokat, gyertyácskákat, aranyoztunk diót, cukrot színes szalagra, cigarettát, szaloncukrot úgy, hogy este magam is megbámultam a kis fánkat, milyen csinos lett.

Az ebédlőasztal pedig egy remekmű. Fehéren megterített asztal, fenyő és csinált virágcsokrok rajta, megterítve elsőrangúan. A terembe kellemes meleg, öt lámpával megvilágítva. A falon Őfelsége képe és egy fenyőágakból kirakott kereszt két lámpával megvilágítva.”

 
A két naplóíró sorsa eltérően alakult a hadifogságban. Adamik Pál őrmester 1918. május 24-én Mezőlaborcnál átlépte a magyar határt és hazatérhetett családjához. Leszármazottai ma is élnek, Adamik naplóját a család jelentette meg saját kiadásában, 2000-ben.

Kohányi Kálmán tartalékos zászlós azonban soha nem térhetett vissza Kassára a szüleihez. Fennmaradt naplóját bajtársai juttatták haza, ahogy Kohányi 1915. április 16-án bekövetkezett haláláról is ők tudósították a szülőket.

 
Felhasznált irodalom:
Kohányi Kálmán, ifj. tartalékos zászlós naplója. Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény, 3258.
Adamik Pál: Napló. Emlékek az első világháborúból és az orosz hadifogságból. Szerk.: Erdős Róbertné Adamik Judit. h.n., [2000.]

 
Készítette: Kaba Eszter