Budapesti Hírlap

„Demokraták voltunk és vagyunk, nem az osztálygyűlölet alapján (…), hanem a keresztény felebaráti szeretet alapján” – Bethlen István bírálja a radikális választójogi követeléseket

A 20. század egyik legjelentősebb, korszak-meghatározó politikusa volt a „nagy konszolidáló”, az 1921 és 1931 közötti miniszterelnök, Bethlen István (1874–1946). Bethlen azonban nem 1919-ben, az ellenforradalmi mozgalom szervezőjeként, az Antibolsevista Comité életre hívójaként kezdte politikai pályáját. Már a századelőtől jelentős szerepet játszott a magyar politikai életben. Erre családi tradíciói is predesztinálták az erdélyiként Tisza Istvánhoz hasonlóan hívő református Bethlent, aki az egyházaknak inkább társadalomszervező, mintsem hitéleti szerepük miatt tulajdonított jelentőséget. Erdélyi beágyazottsága azért is hatással volt Bethlen nézeteire, mert kora ifjúságától fogva hangoztatta a magyarság erdélyi pozíciói védelmének fontosságát az előretörő románsággal szemben. A Maros-Torda vármegyében született Bethlen Istvánt 1901-ben választották először képviselővé, és bár nem minden kérdésben értett teljesen egyet Tisza Istvánnal – míg Tisza elsődlegesen a merkantil érdekeket képviselte, addig Bethlen közel állt az agrárius körökhöz –, de Bethlen Istvánt is szabadelvű, konzervatív-liberális politikusként jellemezhetjük, aki szintén a tradicionális magyar elitben látta Magyarország fennmaradásának garanciáját. Épp ezért élesen ellenezte a nevezett elit privilégiumait veszélyeztető radikális választójogi reformot. Ahogy Romsics Ignác írta: „Azon a fajta népképviseleten, amely a XIX. századi liberalizmus elméletében és gyakorlatában egyaránt és kizárólag csak a vagyonos és művelt rétegek politikai érdekérvényesítési lehetőségeinek a biztosítását jelentette, és amelynek eredményeként a magyar arisztokrácia és birtokos nemesség továbbra is megtarthatta politikai vezető szerepét, Bethlen és társai lényegében a XX. századba lépve sem akartak változtatni.” Mi több, a polgári radikális reformtörekvéseket nem átallotta „nemzetellenes méregként” jellemezni. A Budapesti Hírlap 1917. augusztus 3-i számában közölte Bethlennek a Maros-Torda vármegye közgyűlésén mondott beszédét, amelyben a politikus ismételten kiállt a radikális választójogi reform ellen, miközben nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy őt a mindig szabadságával tüntető Erdély politikusaként ne oktassák ki demokráciából azok, akik „nagy hangon egyenlőséget hirdetnek”, miközben „a privát életben latifundiumokra támaszkodnak”. Vélhetően Károlyi Mihályra, a „vörös grófra” célzott.

Felhasznált irodalom:
Áruló, aki félreáll. Bethlen István gróf a radikális választójog ellen = Budapesti Hírlap, 1917. augusztus 3.
Romsics Ignác: Bethlen István életpályája = Népszabadság Online, 2013. október 5.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. augusztus 3.
Áruló, aki félreáll. Bethlen István gróf a radikális választójog ellen 

Röviden ismertettük már Bethlen István gróf beszédét, melyet Maros-Torda megye installáló közgyűlésén mondott, és amelyben az alkotmánypárti képviselő pártkülönbség nélkül kitartó küzdelemre hívja föl Erdély magyarságát a választójog szélsőséges kiterjesztése ellen. Mi bővebb kivonatot közlünk a beszédből, amely megkapó erejű riadója az erdélyi magyarságnak. Erős és messzeható hangja ennek a beszédnek egy vészkiáltás és csatajel abban a pillanatban, mikor a megindult demagóghadjárat már döntő összeütközésre készül. Szellemében pedig emelkedett ez a beszéd, mely joggal hivatkozik a székelyek ősi szabadelvűségére, szemben azzal a demagógiával, mely „nagy hanggal frázisokat kürtöl világgá, hogy azalatt más osztályok zsebében kotorásszon”.Bethlen István gróf beszédéből, mely Maros-Torda megye közgyűlését országosan jelentős eseménnyé avatta, a következő részeket közöljük: A háború sikeres folytatását és egy a magyarság részéről is elfogadható békét teszi kockára az, aki oly kérdésért – legyen az bármily fontos különben, de mely végeredményében mégis csak akkor lesz aktuális, ha béke lesz, ha tudjuk biztosan, hogy lesz magyar nemzet, amely függetlenül intézheti sorsát – kész harcot fölidézni ma, mikor minden izmunk és minden idegszálunk megfeszítésére van szükség, hogy egyesült ellenségeink rohamával szemben nemzetünk létét biztosíthassuk. De én még mindig bízom abban, hogy a mai kormány és különösen az élén álló Esterházy gróf miniszterelnök úr, aki a felelősségérzet magas polcán áll, aki a kötelességteljesítés oly fényes példáit adta már, meg fogja találni a kivezető utat, és megkíméli nemzetünket attól a katasztrófától, amelybe egy, a háború alatt az osztály- és nemzetiségi izgatás fegyvereivel küzdött korteshadjárat és választási küzdelem dönthetné.- Sajnos nem lehetünk e tekintetben azonban optimisták. Nem óhajtjuk, de fel kell készülnünk a küzdelemre is, vértezni kell magunkat arra az esetre, ha, amitől Isten óvjon és amit nem remélek, az erdélyi magyarság szupremáciája Erdélyben kérdésessé tétetnék. Ennek a küzdelemnek, ha fölidéztetnék, el kell némulnia Erdély határain, ebbe a küzdelembe Erdélynek egységesen kell belemennie, mert, és ezt felelősségem teljes tudatával mondom, Erdély csak úgy fog tépetlen zászlóval ebből a küzdelemből kikerülni, ha mi, erdélyi magyarok minden pártérdek félretevésével egységesen és tömör sorokban  támogatunk, amely számol ugyan a demokratikus fejlődés következményeivel, de egy jottát sem enged abból, hogy erdélyi magyarságunk a parlamentben megfelelő képviseltetésben részesíttessék, és hogy Erdélyben a községi, a városi, a vármegyei életben a magyarság szupremáciája teljes mértékben fennmaradjon.Itt megszűnik a pártkérdés és egy percig sem habozok kimondani, hogy megvetem és árulónak tartom azt az erdélyi magyar embert, aki párt- vagy önös érdekekből vagy népszerű frázisoktól való félelemből félreáll vagy más megoldást támogat. Lesznek, akik Erdély magyarságát ezért önzéssel fogják vádolni; de vajon a koldus önző-e, s az, aki hogylétét fenntarthassa, alamizsnáért könyörög, vagy az a gazdag nem sokkal önzőbb-e, aki szerencsésebb helyzetben van és aki, csakhogy boldogulásának összes föltételeit megszerezhesse, a koldustól a megélhetés lehetőségét is megtagadja? Nem éppen Erdély magyar társadalma van-e hivatva arra, hogy a józanul gondolkozó magyar elemeket maga körül csoportosítva azt a zászlót vigye maga előtt, amelyre a szabadságszeretet, demokratikus fölfogás és tősgyökeres magyarság van fölírva? Nem volt-e Erdély társadalma mindig a legmagyarabb? Mi magyarul beszéltünk akkor is, amikor akik nemzeti érzésre akarnak tanítani, még németül beszéltek, vagy a magyar kultúrát latin nyelv nélkül el sem tudták képzelni.- Ne tanítsa Erdély magyarságát senki szabadságszeretetre, mi nem frázissal, hanem vérrel fizettünk a szabadságnak, valóban a Bocskaiak, a Rákócziak, a Bethlenek hazája szabadságszeretet terén nem  szorul azok kitanítására, akik minden szabadságukat minekünk köszönhetik. Vagy nem voltunk-e mindig demokraták? Igaz, a demagógia olcsó frázisainak nem ülünk föl, ennél ravaszabb székelyek voltunk, de nálunk nem voltak sem gettók, sem latifundiumok, az a demokrácia tehát, amely nagy hangon egyenlőséget hirdet, de a privát életben latifundiumokra támaszkodik, ajkainkra csak mosolyt csalhat. Nem becsültük a demagógiát, de egyformán becsültük az embert akkor is, ha kérges volt a tenyere, és nem vetettük meg, mert úri nyoszolyában született. Kultúránk a régi, demokráciánk a régi, és nem a nemzetközi, hanem szilárd nemzeti talajból nőtt és a haladás elvét mindenkor egyesíteni tudta a történelmi tradíciók folytonosságával. Nem sokra értékelhetjük azt az újszerű demokráciát sem, amely nagy hanggal frázisokat kürtöl világgá, hogy azalatt más társadalmi osztályok zsebében kotorásszon. Demokraták voltunk és vagyunk, nem az osztálygyűlölet alapján, amely másokban is gyűlöletet kelt, de épp ezért közös szolgaságba hajt, hanem a keresztény felebaráti szeretet alapján, amely a társadalmilag magasabb polcokon állókat nem rántja le, hanem a szegénységet és a tudatlanságot igyekszik fölemelni a kultúra és a vagyonosodás polcaira és ez úton teremt egyenlőséget.