1917 novemberében a kormányzat immár a hetedik hadikölcsönjegyzést indította meg.
Míg az első, 1914. őszi jegyzésnél még egymásra licitáltak a polgárok, hogy hazafiságát bizonyítandó ki fektet be nagyobb összeget a háborús erőfeszítések támogatásába, három évvel később a közhangulat messze nem alapozott meg ilyen jegyzési eufóriát. Bár a lapok minden egyes hadikölcsönről lelkesen tudósítottak, időközben sokak anyagi helyzete megrendült, ami nem tette lehetővé a nagyobb felajánlásokat. Komoly vagyoni átrendeződés ment végbe a háborús évek alatt, bizonyos vállalkozói körökben, vidéki termelőknél tetemes összegek halmozódtak fel.
A belügyminiszter hadikölcsönről szóló, 1917-es körrendelete egyrészt erre a fenti tényre utalt, másrészt hangsúlyozta, hogy a hadikölcsön (persze feltételezve, hogy a háború vége nem totális összeomlás lesz) jó befektetés, hiszen 5,5-6 százalékos hozamot ígért, sőt a betéteket még a hadinyereség-adó leírására is fel lehetett használni. „Az a tapasztalat, hogy a közönség az állampapírokat mindinkább megkedveli, és heverő pénzét szívesen fekteti a biztos jövedelmet nyújtó és magasan kamatozó hadikölcsönbe, továbbá az a körülmény, hogy a közönség az eladásra került termés értékesítése következtében, valamint az összes gazdasági melléktermények magas eladási árai nyomán éppen most jelentékeny összegű készpénzzel rendelkezik, alapossá teszi azt a kilátást, hogy a most kibocsátás alá kerülő új hadikölcsön eredménye a hatodik hadikölcsönnek sikerét még túl fogja szárnyalni.”
A jegyzés sikere érdekében a Borsszem Jankó is fellépett. Nem véletlenül két idősebb falusi paraszt szerepelt azon a rajzon, amelyen az egyik, már félrészeg figura így szól cimborájához: „Ammondó vagyok én, komám, Baráczius András, ojjan az a hadikőccsön, mint a jó feleség. Haccor is szívesen ad neki az ember, de heteccer még szívesebben.”
A jegyzés azonban – ahogy arra egyre több jel mutatott – nem haladt jól. November végén a Budapesti Hírlap arról számolt be, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök ismételten tárgyalt a nagybankok vezetőivel, hogy azokat rávegye arra, saját racionális érdeküket is háttérbe szorítva „szívleljék meg a helyzet komolyságát és tegyenek meg mindent a hadikölcsön sikere érdekében”. „Itt többé nem a rideg üzleti szempont az irányadó” – adta ki az új irányt. „Wekerle rámutatott, hogy az óriási bankjegyforgalom növekedése megakadjon, sőt csökkenjen, az csak akkor történhetik meg, ha a hadikölcsön sikere az eddigieket túlszárnyalva legalábbis eléri a hárommilliárdot”.
A nehézségekről, a valós jegyzési hangulatról tanúskodik Az Est egy szegedi híre is. A lap beszámolója szerint a szegedi városvezetés úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza mindazok névsorát, akik nem vagy csak formálisan, nagyon kis összeget jegyeztek az újabb hadikölcsönből. Az Est nemcsak üdvözölte ezt a nyilvános megszégyenítést, amit országos gyakorlattá kívánt volna tenni, hanem tovább is ment. „Gondoskodni kell arról is, hogy hazafiúi lelkesedés helyett a közöny és önzés emberei ne maradjanak büntetlenül” – hirdette a hazafias megnyilatkozásokra – avagy függetlenségi populizmusra – mindig fogékony bulvárlap, amely akár azt is követendőnek tartotta, hogy fegyházbüntetéssel és  állampolgári jogainak megvonásával sújtsák azt, aki nem akar hadikölcsönt jegyezni.

Felhasznált irodalom:
133 099/III/1917. B. M. számú körrendelet. A hetedik hadikölcsön sikerének előmozdítása = Belügyi Közlöny, 1917/52. 1648–1649.
A hadikölcsön = Budapesti Hírlap, 1917. november 27.
A hadikölcsön elől bujkálók nyilvános megbélyegzése = Az Est, 1917. december 6.
Hadikölcsön falun = Borsszem Jankó, 1917. november 18.

Készítette: Takács Róbert