Rézike a sámlin üldögélt, és nagyanyja hosszú, fűzősszárú barna cipőbe szuszakolt lábszárát bámulta. Könnyű délutáni révületbe esett. Az ebéd utáni alvás bódulatát a kakaó illata és a pirospaprikával megszórt kacsazsíros kenyér andalító íze csak tovább mélyítették. Hábika folyamatosan duruzsoló végtelen mondatai és a fazékba feltett víz dünnyögése meg-megborzolták Rézike dobhártyáját és jonhocskáját.
Rézike ötéves volt, és nagyon szerette Hábika délutáni konyháját. És nem csak azt, hogy a konyhában, a lakás többi helységével szemben, meleg volt. Szerette a bordó, szürke kockás kövön végigfutó bordó, sárgaszegélyű szőnyeget, a szőnyegre, a tűzhely mellé neki odakészített sámlit, a sámli elé állított hokedlit, amit Hábika fehér damasztszalvétával terített le, és amire olyan gonddal helyezte a rózsás kistányért, rajta a félbevágott kacsazsíros karéjjal, mellé meg a nefelejcses, hasas porcelánbögrét a gőzölgő, frissen főzött kakaóval, mintha hercegkisasszonynak terítene. Hogy Hábika mindezt honnan teremtette elő 1950-ben a Nagyfuvaros utcában, az Rézike számára még Rézi korában is rejtély maradt. A kakaóról történelmi tanulmányai sejtették vele, hogy valamilyen amerikai segélycsomagból származhatott, a kacsazsír pedig talán attól a dunántúli nagybácsitól érkezhetett, akinek a neve fel-felmerült nagyanyja kacskaringós történeteiben. Hábika a hercegkisasszonynak járó bánásmódot egyedül Rézikének tartogatta. Nem lehet tudni, honnan maradt és lelke melyik zugában az a melegség, amivel a napközben rábízott unokával bánt és beszélt. Hábikának a hangja is megváltozott, ha nem Rézikéhez szólt, kemény lett és kopogós, akár az ujján a vasgyűrű. A gyűrű viselésével – melynek tulajdonosa a belevésett felirattal együtt hírül adta a világnak, hogy „Aranyat adtam vasért” –, a boldog békeidőkben született Hábika átlépett élete vaskorába, elveszítette fényeit, és fekete lett, mint egy cincér. Nem csak ruhái lettek sötétek. Szeme alja is megszürkült, a soha nem múló árnyékot a háború démona sminkelte rá.
Hábika most belezúdította a forró vizet a kék zománcos vájdlingba, amitől a konyha gőzfelhőbe burkolózott és tárgyai elveszítették kontúrjukat. Rézike csodálattal nézte ezt a bátorságot. Hogy az apró termetű, kontyos Hábika két konyharuhával megragadja a hatalmas, zubogó fazekat, és egy határozott mozdulattal a vájdling fölé billenti. A víz soha nem ment mellé és soha nem fröccsent Hábika kezére. Rézike ilyenkor biztosan érezte, hogy Hábika bármilyen veszéllyel szembe merne szállni. Miután elült a pára és a hideg ablaküvegen lecsapódva csordogált lefelé, az öregasszony nekilátott a mosogatásnak. Ebéd után ugyanis maga is szundított egy fél órát minden délután a díványon. Fűzős, visszerei miatt viselt cipőjét erre a fél órára nem vette le. A díványra lábmagasságban újságpapírt, arra nejlont terített, így feküdt hanyatt, összekulcsolt kézzel. Amikor felkelt, újrafésülte a kontyát, imádkozott, és elkészítette Rézike uzsonnáját. Aztán jött a mosogatás. Poharak, tányérok, evőeszközök, lábosok. Ez volt a sorrend. És a hidegvizes csapban az öblítés. Míg nagyanyja keze járt, Rézike beleharapott a második félkaréjba. Bele-belenyalt a pirospaprika-szórásba, élvezettel tanulgatta a kesernyés, édeskés ízt. És hallgatta tovább a duruzsolást.
– Nem is lehet azt elmesélni. Hogy milyen az, ha az ember egyedül marad egy karonülővel. Amikor kap egy tábori postát, és azon az áll, hogy az ura nincs többé. Hogy Körösmezőn odalett. Édes, kicsi Rézikém, hát ezért nincs neked nagyapád. És az anyád ezért nőtt fel apa nélkül. Pedig az uram egy évben született a kis Vilmossal. A császár első fiával. Akkor még béke volt. Isten ótalma kísért bennünket. Igaz, később, mikor már iskolás voltam, és az osztályteremben tizenhat fiú ült, mi meg csak heten lányok, mondták a vénasszonyok a faluban, hogy baj lesz ebből. Hogy annyi a fiú. Hogy nem lesz ez hosszú béke. Hogy ez azt jelenti, jön a háború. A császárnak is ripsz-ropsz, hat fia lett nyolc év alatt. A Vilmosnak. Látod, ott a kancsón. A bajszos, snájdig. Az a. Amelyik szembe néz. Micsoda szeme van! Csak úgy villog! Ugye, Rézike? Jóképű legény volt, meg kell hagyni. A másik meg a Ferenc Jóska. Az a fehér pofaszakállas. Majdnem az apja lehetne, igaz-e, Rézike? Micsoda aranygallérja van! Látod-e? Meg azt a szép kék kabátját. Na, ők csinálták a háborút. De hát nem tehetnek róla, hogy királynak meg császárnak születtek… ők tudták, mit csinálnak, ha muszáj volt nekik, muszáj volt. Én nem haragszom rájuk. Abban a bolond világban. Nem, mintha ez a mostani nem lenne épp olyan bolond…, de csitt, nem szólok semmit, Pesten a falnak is füle van… Hát honnan tudhatták volna, hogy ez lesz belőle…? Ők is csak emberek voltak, nem igaz? Bár amikor Ferenc Jóska meghalt, nem sírtam. Ugyanazon az éven, mint az uram. Igaz, ő már vén volt, a Ferenc Jóska, már végigélte az életét. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy most az ő családja is megtudja, hogy milyen a magyarok istene. De tudtam, hogy ez bűn. Aztán, mikor már bántam is, meggyóntam. Mert hát semmivel nem lett nekem attól könnyebb, hogy az ő gyerekei meg unokái is elárvultak.
Rézike, miután a kakaó utolsó cseppjeit is kiszürcsölgette, engedelmesen feltekintett a két idegen férfi arcképére. Kicsit ki kellett tekernie a nyakát, hogy jól lássa a sámliról a kredenc tetején álló kancsót. Az a Vilmos, az nagyon furcsa volt. Mintha ki lenne rúzsozva a szája. És a bajsza… biztos nagyon szúrna, ha puszit akarna adni valakinek. Ő biztos nem hagyná… Az az öreg meg… miért nem néz a bajszosra? Biztos valami rosszat csinált, és haragszik rá. Látszik, mert összeráncolja a homlokát. Olyan a feje, ahogy a gallérból kilóg, mint amikor Hábika reggelinél beleteszi a lágy tojást a porcelán tojástartóba. A szakálla és a haja meg… olyan… szöszös. Mint a pamutmotring, amiből a gombolyagot tekerték Hábikával vasárnap délután. Biztos ilyen a nagypapák haja. Puha. De azok az arany gombok nagyon szépek. Jó lenne legalább egy a kardigánjára.
– A kancsót is együtt vettük még nagyapáddal. Mert azért csak büszkék voltunk. Mikor Isten kegyelméből hazajött látogatóba a frontról. Azért mégis csak. Nagy szó volt. Egyenruha…! Akkor, amikor hazajött két hétre, elmentünk Földvárra. Akkor volt vásár. Ó, de szép nap volt. Az idő is…! Nem lehet elfelejteni…! Ragyogott a nap, és olyan kék volt az ég, mint a kancsón a Ferenc Jóska kabátja. Anyuskádat is vittük. Nagyapád a nyakába emelte, úgy lovagoltatta. Az obsitból meg vett neki törökmézet. Nekem meg a kancsót. Jaj, hogy örültem…! Akkor lett meg Ilonka nénéd is. Abban a két hét szabadságban. Szegénykém, ő már félárvának született. Mire meglett, nagyapád odavolt. Egy gránát… azt írták abban a levélben… Csak a kancsó maradt. A vásárfia. Azt magammal hoztam Pestre is. Isten csodája, hogy nem tört el. Ahogy a két gyerekkel felbatyuztam a vonaton. Egy szobánk volt. De a kancsóra nagyon vigyáztam mindig. A másik háborút is kibírta. Pedig egy üveg sem maradt az ablakokban ép a bombázáskor. De a kancsó, az… azt azóta sem értem, hogy lehet… Az utolsó emlékem az én drága uramtól. A gyerekeknek is a lelkére kötöttem, nehogy azzal játszódjanak, míg odavagyok a Beszkártnál. Ha valaki ezt előre megmondta volna az esküvőm napján…! Hogy villamoskalauz leszek Budapesten… bolondnak néztem volna, biztosan… és hogy egyedül nevelek fel két kislányt… jaj, Rézike, mennyi mindent nem tudni előre… na, gyere csak, fogd a konyharuhát, segíts törülgetni, aztán pucolunk krumplit. Rósejbni lesz vacsorára. Anya meg Apa örülnek majd. Hajszálvékony karikára vágjuk, akkor lehet aranysárgára sütni. Azt nagyapád is nagyon, nagyon szerette.
Molnár Krisztina Rita