Az élclapokat a dicsőséges vagy patetikus rajzok tették leginkább próbára – nem volt ebben semmi rendkívüli, ami a nagy háború sajátossága lett volna. A humor elsősorban arra alkalmas, hogy megmutassa, a császár meztelen, félelmetesből nevetségessé tegyen vagy rettegettből gyűlöletessé.
Az ellenség meggyűlöltetése szintén a szatíra lényegéhez tartozik: a karikatúra, a humoros ábrázolás eltorzít, belekapaszkodik a jellemző vagy annak vélt jegyekbe és azt felnagyítja, akár végletekig fokozza. A rosszindulatúnak vallottból aljasságig kegyetlent, a magabiztos erőfitogtatásból agresszív vadállatot teremt.
Szerbiába jártam,
Vadrácot is láttam,
Fészket rakott a fára,
Úgy pislog a magyar bakára.
Reszket a fa lombja,
Jobban a rác combja.
Kis jókedvünk, hogyha szottyan,
Úgy megrázzuk, menten lepottyan.
(Borsszem Jankó, 1914/33.)
Míg a Monarchiában szigorúan büntették a király bárminemű kifigurázását akár rajzos, akár írásos formában (ahogy erről Az Est 1914 júniusában be is számolt), addig Németországban kifejezetten támogatták az uralkodóról készült gúnyképek készítését.
