Népszava, 1914

Beláthatatlan következményekről ír a Népszava, ha nem cselekszik a Wekerle-kormány

A szakszervezetek és a szociáldemokrata párt Magyarországon 1918-ig szinte szimbiózisban működtek: az egyik a politikában, a másik a munkahelyeken jelenítette meg a munkásmozgalmat és a munkásérdekeket. Ez az érdekképviselet nem volt eredménytelen, jóllehet az elégedetlenség 1918 tavaszára kezdett egyre élesebbé válni. Már az 1917/1918-as télen, majd kora tavasszal is nyilvánvaló volt, hogy egyre több munkáscsoport igyekszik spontán akciókkal eredményt elérni. (A vasesztergályosok például a 8 órás munkanapot saját „hatáskörükben” próbálták bevezetni – ahogy erről korábbi cikkünkben írtunk.) A munkások főbb követelései között szerepelt a béke, a választójog, a nyolcórás munkanap, az élelmiszerellátás javítása. A Népszava nem véletlenül hangsúlyozta 1918. május 29-én, a szakszervezetek kétnapos tanácskozása után, hogy „csak a szakszervezetek munkálkodásának köszönhető, hogy a magyar munkások a háború borzalmas éveiben nem voltak a magyar reakció tehetetlen, védtelen áldozatai”. A lap azt is hozzátette: az érdekképviseleteknek köszönhető, hogy „a militarizált üzemek tulajdonosai nem a saját önkényük szerint szabták meg a munkabéreket, a magyar munkások elszántságának, áldozatkészségének és a háborúban is megmaradt harci kedvének tulajdonítható, hogy a legprimitívebb megélhetés lehetőségei megmaradtak”.
A Népszava azonban ennél többet akart, gyakorlatilag egy széleskörű jóléti intézményrendszert kért számon a magyar eliten, mert az újság szerint míg a háborúban résztvevő más államok felismerték, hogy „a szociálpolitikának milyen nagy szerepe van a néperő fejlesztésére”, addig Magyarországon „a béke éveiben az osztályparlament nem gondolt a szociálpolitikára”. Így például hiányoztak a megfelelő, a lakosság széles köreit érintő jóléti intézmények: „Olyan betegsegélyző és balesetbiztosító pénztárunk van, amely a lakosságnak csupán 5%-ára terjeszti ki a kötelező biztosítás áldásait és teljesen hiányzik a rokkantbiztosítás. A népbetegségek nálunk pusztítanak a legjobban, ebben az országban legnagyobb a gyermekhalandóság, itt pusztulnak el a legtöbben tüdővészben és vele született gyöngeségben.”
A baloldali lap cikkének végén a kormányzatnak üzent, annak a Wekerle-kormánynak, amely ekkor fordult végzetesen konzervatív irányba. A Népszava szerint a döntéshozóknak „gyorsan, rögtön” cselekedniük kell, és „nemcsak azért, hogy a munkásokat lecsillapítsák, hanem azért is, hogy az országot megóvják a teljes pusztulástól” – ezzel a cikk szerzője a fogyatkozó népességre utalt, és itt nemcsak a harctéren elesettekről volt szó. A lap zárszóként hozzátette: „Ha ezt nem tudják megérteni, akkor ellenállhatatlan erővel következik be az az összeütközés, amelynek következményei még akkor is beláthatatlanok, ha a kormány erőszaka győzne!”

Felhasznált irodalom:
A szakszervezetek kongresszusa = Népszava, 1918. május 29.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Népszava, 1918. május 29.
A szakszervezetek kongresszusa

Komoly és válságos időkben jöttek össze tanácskozásra a magyarországi szakszervezetek küldöttei. A világháború negyedik esztendejében nincs olyan munkásréteg, amelyik ne érezné azokat a gyötrelmeket, amelyek a háborúval együtt járnak és a legjobban a munkásosztályt sújtják. Az élelmezés nehézségei, a féktelenül burjánzó uzsora, a lakásínség, a szociálpolitikai intézményei; silánysága s a létező intézmények teljes csődje, a munkásvédelem hiánya, Mindez együttesen hozzájárult ahhoz, hogy a munkásosztály mindenből kifogyva, fizikailag megtörve tengesse életét. Fokozta a bajokat, hogy a magyar munkásság a hozott áldozatok ellenére sem talált arra a megértésre és méltánylásra, amelyet joggal elvárhattunk volna. A magyar osztályuralom a háborúban is folytatta a békeévek munkásellenes politikáját s az erőszak eszközeivel akarta és akarja a munkások életszínvonalát lejjebb szállítani.
Csak a szakszervezetek munkálkodásának köszönhető, hogy a magyar munkások a háború borzalmas éveiben nem voltak a magyar reakció tehetetlen, védtelen áldozatai. Az a kormányzat, amely nem tudott erélyes, kíméletlen lenni az uzsorásokkal szemben, amely eltűrte, hogy az életszükségletek árait olyan magasra emeljék, hogy annak párját az egész világon hiába keressük, nyers és brutális eszközökkel akarta elnyomni a munkások gazdasági mozgalmait. A szakszervezeteknek köszönhető, hogy a militarizált üzemek tulajdonosai nem a saját önkényük szerint szabták meg a munkabéreket, a magyar munkások elszántságának, áldozatkészségének és a háborúban is megmaradt harci kedvének tulajdonítható, hogy a legprimitívebb megélhetés lehetőségei megmaradtak.
De még így is rengeteg sok gyúanyag halmozódott föl. Május hó 25-én és 26-án a szakszervezeti kongresszuson a kormány képviselői meggyőződést szerezhettek arról, hogy a munkások tömegei milyen önuralommal szemlélik az eseményeket, hogy mennyi izgalom, mennyi jogos panasz, mennyi durva sérelem tenné indokolttá a kormányzati rendszer tehetetlenségével szemben a legkétségbeesettebb eszközök alkalmazását. A szakszervezeti kongresszuson a szociálpolitika, az egyesülési és gyülekezési jog, továbbá a bányatárspénztárak s a dohánygyári betegsegélyző pénztárak ügye volt napirenden. Alaposan kidolgozott tanulmányokban körvonalazták az előadók a szervezett munkások követeléseit és az elfogadott határozati javaslatok irányt szabhatnak a kormány működésének, ha komoly akarattal meg akarja gátolni a magyar nép pusztulását.
A háborús államok mindenütt fölismerték, hogy a szociálpolitikának milyen nagy szerepe van a néperő fejlesztésére. A németek dicsekedve mondják, hogy a háború előtt még talán voltak ellentétes nézetek, voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy a szociálpolitika terhei túlságosan nagyok, de most megszűnt minden ellentét és még a kapitalisták is azt követelik, hogy folytassák az eddig létező intézmények kiépítését. Magyarország népe súlyosan megérzi, hogy a béke éveiben az osztályparlament nem gondolt a szociálpolitikára. Olyan betegsegélyző és balesetbiztosító pénztárunk van, amely a lakosságnak csupán 5%-ára terjeszti ki a kötelező biztosítás áldásait és teljesen hiányzik a rokkantbiztosítás. A népbetegségek nálunk pusztítanak a legjobban, ebben az országban legnagyobb a gyermekhalandóság, itt pusztulnak el a legtöbben tüdővészben és vele született gyöngeségben.
Így volt ez már a háború előtt is. Most azután még rohamosabb a pusztulás mértéke. A front mögött a hiányos táplálkozás és a szociális védelem gyatrasága miatt többen pusztulnak el, mint az ágyuk és fegyverek gyilkos tüzében. A lakosság ijesztő mértékben fogy és minden újabb hónap növeli a bajokat, néptelenebbé teszi az országot. A szakszervezeti kongresszuson nemcsak az előadó bizonyította rengeteg anyaggal a kormány képtelen politikájának kárhozatos következményeit, hanem a különböző, szakmák küldöttei is a kelleténél jobban beigazolták, hogy Magyarországon tartják legolcsóbbnak az munkáséletet.
Egyenesen szégyenteljes és fölháborító, hogy a háború negyedik esztendejében a munkásságnak még követelnie kell, hogy az egyesülési és gyülekezési jogot törvénybe iktassák, hogy ugyanazokat a jogokat biztosítsák a részükre, mint amelyeket a kapitalistáknak megadnak. Az előadó bebizonyította, hogy az egyesülési és gyülekezési jogért folytatott küzdelem az 1848-as forradalom óta állandó volt. hogy már rengeteg sokszor megígérték eme legkezdetlegesebb jogok törvényes biztosítását, de még sohasem került a parlament elé komoly tervezet. A kormány kiküldöttei jelentést tehetnek arról, hogy a szervezett munkások nem akarnak tovább másodrendű állampolgárok maradni, hogy elvárják attól a kormánytól, amely a tőkéseket összetartásra akarja bírni, amely törvényt akar alkotni a kényszertársulásról, hogy ez a kormány a munkások szervezkedésének lehetőségét is biztosítja. Egyesülési és gyülekezési jog nélkül a munkásokat megkötözve szolgáltatják ki a tőkéseknek. A kongresszus érthetően és határozottan kifejezést adott annak, hogy a legélesebb eszközök alkalmazásától sem riad vissza az egyesülési és gyülekezési jog törvényes biztosításáért folytatott harcában.
Az ipari munkások legjobban elnyomott, legjobban kizsákmányolt rétegének, a bányászoknak és a dohánygyári munkásoknak dolga is külön került napirendre. A bányászok már évtizedek óta küzdenek a szervezkedés lehetőségéért, de csak a háború negyedik évében jutottak annyira, hogy egyesületet alkothassanak, holott Európa minden államában már évtizedek óta megvolt ez a törvényes joguk. A biztosítás területén való elmaradottságuk azért volt fönntartható, mert nem volt szervezetük. Most azonban a bányászok tízezrei szervezve vannak, képtelenség arra gondolni, hogy a társládák tovább folytathassák üzelmeiket, hogy a biztosítás minden terhe ezentúl is a munkások vállát nyomja, hogy az intézkedés minden joga a munkáltatóké maradjon. A bányászok küldöttei már most is az izgalomtól remegve adták elő, hogy az elhanyagolt bányákban minden nap a halállal néznek szembe és még az a vigaszuk sincsen, hogy amikor megnyomorítva kikerülnek a bányákból, megfelelő segélyt kapjanak, hogy elhalálozásuk esetén özvegyeik és árváik alamizsnán tengetik életüket.
A szakszervezeti kongresszus mindkét napja vádemelés volt a magyar osztályuralom ellen. A jogos panaszok és sérelmek áradata öntötte el a termet, de a panaszkodás nyomán nem a megnyugvást hirdették a küldöttek, hanem az elszánt, kíméletlen harcot. Nem tudjuk, milyen jelentést tesznek a kormány kiküldöttei, de elvárjuk, hogy igaz képét adják a munkások tanácskozásának. A jelentés nem lehet más, mint az, hogy gyorsan, rögtön cselekedni kell, nemcsak azért, hogy a munkásokat lecsillapítsák, hanem azért is, hogy az országot megóvják a teljes pusztulástól. Ha ezt nem tudják megérteni, akkor ellenállhatatlan erővel következik be az az összeütközés, amelynek következményei még akkor is beláthatatlanok, ha a kormány erőszaka győzne!