Pesti Hírlap, 1914
Pesti Hírlap, 1914

Azt a rézangyalát!

A hadigazdaság új fogalomként jelentkezett a hátországok életében az első világháború idején. Ez lényegében azt jelentette, hogy a hadviselés érdekei domináltak a gazdaság összes területén. Soha még ennyire nem volt fontos, hogy a hadviselő feleknek miből van elegendő nyersanyagkészletük, mit tudnak semleges országoktól importálni, illetve a fellépő anyaghiányt milyen új eszközzel képesek helyettesíteni. Az „anyagok háborúja” gyakorlatilag már a háború első évében is komoly változásokat okozott a háztartások életében. Ezen a portálon sokat cikkeztünk már az áruhiány következtében megváltozott táplálkozási szokásokról, de arról, hogy a háborúhoz a civil élet használati eszközei is kellettek, még nem esett szó.
A réz a háborúnak az egyik, ha nem a legfontosabb féme volt, a lőszerek készítéséhez nélkülözhetetlen. A Monarchia réztermelése nagyon alacsony volt, már a háború kitörése előtt is alig 8%-át termelte meg a felhasznált mennyiségnek, azaz komoly behozatalra szorult. Németországban sem volt sokkal jobb a helyzet, ott a felhasznált mennyiség alig ötödét állították elő. A legnagyobb réztermelő az USA volt, azonban az antant blokádjai miatt lehetetlen volt onnan importálni. Így nem maradt más hátra, mint rekvirálni az otthonokban lévő, felhasználható fémeket – így kerültek a rézedények és mozsarak előbb az olvasztóba, majd új alakot öltve a frontra. A Pesti Hírlap újságírója tartott gyászbeszédet felettük.

Felhasznált irodalom:
Búcsú a rézmozsártól = Pesti Hírlap, 1915. október 12.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1915. október 12.
Búcsú a rézmozsártól

A rézmozsaramat elviszik katonának. Valaha a nagyanyám konyhájában állt, tompa érchangja utóbb édesen beleilleszkedett boldog gyermekkorom szimfóniájába. Könyveim fölött kuksolva, a kecskebőrös Robinsonnal magam előtt, hányszor hallgattam a rézverő kattogását, melynek hangja már jóval délebéd előtt beleringatott a gasztronómiai gyönyörűségek világába. A cseléd mákot tört, cukrot morzsolt az öreg családi mozsárban, s az elmosódó hangok monoton harmóniája a filiszterség csöndes derűjével lebegett a vidéki ház levegőjében. A polgári nyugalom és megelégedés szimbóluma volt a nehéz rézmozsár, ismeretlen és rég porrá lett ősanyáim hagyatéka.
A mozsár valamikor hatalmas konyha polcán tündökölt, magasan a tűzhely fölött, melyben havas tölgyfahasábok lobogtak. Vaskos termetével és szigorúságával királya volt a rézedényeknek, melyek a polgári jólétet jelképezték; a palacsintasütők, a habverők, a csillagokkal kitarkázott lábasok félénk tisztelettel hódoltak be erejének és tekintélyének. Mit tudott volna mesélni az öreg rézmozsár, ha egyszer a ház szellemei megszólalhattak volna! Ő tudott a pompás ebédekről, melyeknél hímzett sipkás nagyapám prezideált, a piros arcú, tréfás vénekről, akik csettintve kortyogtatták borocskájukat az ebédlőben, a szelíd és komoly asszonyokról, akik kényeskedve csipegettek le egy darabkát a habos süteményből, mert akkoriban még féltve őrzött titok volt, hogy néhanapján az asszonyok is jóllaknak. Nehéz és tömör verője olykor bizalmasan belesimult a drága kis lányok tenyerébe, akik menyecskésen bekötött fejjel mentek ki délelőttönként a konyhába, hogy a mormogó vén Nacának segítsenek. A drága kis lányok később férjhez mentek és gyermekeket neveltek, a tánc már csak mint régi álom szerepelt emlékeik között, mint fehér hajú matrónák kísérték unokáikat az első bálba, de a rézmozsár fiatal és erős maradt, s az unoka, Robinsonnal bolyongva a szigeten, boldogan és álmodozva figyelt a máktörés hangjaira, melyek a vidéki délelőtt nyugalmasságában behatoltak hozzá.
A rézmozsár, a polgári nyugalom és megelégedés szimbóluma, most katonává lesz, mint öreg gazdája, aki unokái mellől a harctérre siet. A rézmozsár búcsút mond a polgári életnek. Szárnyra kelt a szó, mely a rézmozsarakat épp úgy harcba szólítja, mint a fiúkat, akiknek valaha a testi jóvoltáról gondoskodott – és az öreg legény elhagyja a konyhai polcot, búcsút int a tűzhelynek, melynek vörös lángja annyiszor körültáncolta zömök testét és a palacsintasütők, habverők, lábasok és vörösrézfazekak élén daliásan elszáguld a háborúba. A mozsár új életet kezd, megfiatalodik és szilajjá lesz, mint a trombitaszót halló öreg honvéd, és konyhája békéjéből sivítva ront ki a harctérre, ahol az ódon magyar házak, a békés családi ebédlők jövendő sorsát eldöntik. A mozsárból gyilkos muníció lesz, átalakult rézteste halált osztogatva fog röpködni az ellenség sorai felé és új életében mint halvány álmok fognak elvonulni tiszteletreméltó múltjának emlékei.
Öreg mozsár, porladó nagyanyám mozsara, isten veled! Katona lettél te is, mint a fiúk, akik gyermekkorukban az agglegény-nagybácsit megillető szeretettel néztek rád, s szép, finom, álmodozó kis leányok talán épp úgy meg fognak siratni, mint lovagjaikat, akiket a távoli harctér ködgomolyagja eltakar előlük. És öreg, tipegő matrónák, akik bakfiskorukban a te mormogós hangjaid mellett gondoltak a felvirágozott báli teremre, a havas éjszakából besiető gavallérokra, a táncra, mikor forró kezüket megszorította valaki, most tűnődve néznek az üres polcra, honnan mindörökre eltűntél. A rézmozsár katonává lett és harcba vonult és tört szilánkjai bele fognak vegyülni az anyaföldbe, mint drága fiaink csontjai. A rézmozsár meghal a hazáért, akár néhai asszonynak szeme fénye, akár a hűséges paripa, aki gazdáját a harctérre elkísérte.