Budapesti Hírlap

Az „antimilitarizmus apostolából” a „legféktelenebb harcra buzdító” – Gustave Hervé fordulata

Az első világháború emlékezete Jean Jaurès-t őrizte meg a „világbéke mártírjaként”, azonban 1914-ig nem Jaurès, hanem a ma már szinte teljesen elfeledett Gustave Hervé (1871–1944) számított a nemzetközi antimilitarista mozgalom Magyarországon legtöbbet méltatott alakjának. Ha egykori antimilitaristák – pl. a galileisták – emlékiratait olvassuk, szinte mindegyikük leszögezi: az elméleti alapokat Gustave Hervé Az ő hazájuk című, 1905-ös művéből tanulták. Az „ő hazájuk” alatt Hervé a „burzsoázia hazáját” értette.  Hervé azt a marxi tételt rekapitulálta, amely szerint „a munkásoknak nincs hazájuk”, a legélesebb osztályellentétek következtében a proletároknak és a burzsoáziának nincs közös érdekük. Azt, hogy ennek ellenére a munkások mégis szeretik hazájukat, Hervé a „hazafiság hazug kultuszának” tudta be, amelyet „a kapitalizmus fő támasza”-ként azonosított. Hervé a militarista politikára és a politikusok-gyárosok háborújára antimilitarista válaszként a tömegsztrájkot irányozta elő: a tartalékosok és a munkások általános sztrájkját. Úgy vélte, a tömegsztrájk fenyegetése az egyetlen mód a háború elkerülésére, hiszen ha a politikusok-gyárosok tudják, hogy a háborús mozgósításra a munkásosztály munkabeszüntetéssel és parancsmegtagadással felel, akkor az államok vezetői kénytelenek ellentéteiket nemzetközi döntőbíráskodás útján rendezni. Hervé nézetei komoly visszhangra találtak Jászi Oszkár polgári radikális és Szabó Ervin szindikalista körében. Ady Hervét egyenesen az „antimilitarizmus apostolának” nevezte. Az első világháború kitörésekor Hervé működése azonban teljes fordulatot vett, a német támadást követően ugyanis feladta antimilitarista álláspontját: „Alig van ember, akinek lelke nagyobb átalakuláson ment volna keresztül, mint az övé. Szélső antimilitarista valaha s ma a legféktelenebb harcra buzdító” – írta róla 1917-ben a konzervatív-liberális Magyar Figyelő. Hervé fordulata azt eredményezte, hogy az egykori szabadgondolkodó hősből baloldali perspektívából elrettentő példa lett, a jobboldali fórumokon pedig a baloldali, pacifista értelmiség kompromittálására használták Hervé fordulatának felmutatását, ahogy az a Budapesti Hírlap 1916. október 7-i számában is megtörtént.

Felhasznált irodalom:
A hódító Hervé = Budapesti Hírlap, 1916. október 7.

Készítette: Csunderlik Péter

 

Budapesti Hírlap, 1916. október 7.
A hódító Hervé

Hervé neve programot jelentett a háború előtt s programot jelent most is. Akkor a hadsereg-ellenességnek és a hazaellenességnek volt tüzes apostola, most pedig azoknak lett leghangosabb szavú csatlósa, akik honfitársaik utolsó csöpp vérét is föl akarják áldozni a reménytelen küzdelemben. Hervé a háborús uszításban és a gyűlölet hirdetésében kezdettől fogva felülmúlta a legféktelenebb nacionalistákat is, legújabb írásában pedig még a legszélsőségesebb, hódítást követelő politikusokon is túltesz. Ez a szereplése immár éles elítélésre talál a könnyen hevülő, minden áltatást mohón befogadó francia nép lelkében is, azonban a vérpárával és ágyúdörgéssel teli atmoszférában még talán ellenfelei sem látják Hervé legújabb megnyilatkozását a maga teljes groteszkségében.
Az egykori antimilitarista és a hazaellenesség propagandájának legharsányabb hangú vezetője nincs megelégedve a francia egyesült szocialista párt ama határozatával, hogy a háborút csak Elzász-Lotaringia visszahódításáig kívánják folytatni. Lapjában — mely a háború folyamán vette föl az eleven gúnyképpen ható La Victoire nevet — nekiront volt elvtársainak s a francia forradalmi hagyományokra való hivatkozással azt követeli tőlük, hogy ne feledkezzenek meg a többi Elzász-Lotaringiáról sem. Végig kell küzdeni a háborút — mondja —, míg valamennyi szövetséges meg nem hódítja a maga Elzász-Lotaringiáját: Olaszország Triesztet és Trientet, a románok Erdélyt, szóval, míg valamennyi „elnyomott” népet föl nem szabadítják. Ez Hervé állásfoglalásának a lényege. Ha nem Hervé újítaná föl az elnyomott népek fölszabadításáról szóló hazug jelszót, rámutathatnánk arra, hogy a középponti hatalmak és szövetségeseik ezen a téren a legvérmesebb reménykedők álmainál is többet tettek már: a lengyelek, a litvánok, a macedónok s még sok nép, faj a mi fegyvereinknek köszönheti a fölszabadítást, ezzel szemben az írek, finnek, algírok s még számtalan más nemzetiség a szabadságot hirdető antant igájában van. Azonban Hervétől hallva ezeket az igéket, szinte megdöbbenünk rajtuk s csodálkozva tekintünk a lélektani problémának látszó elváltozásra, mely a haza fogalmának legnagyobb ellenségét a legvadabb hódító politika fanatikusává telte. A lehetetlen pályafutások klasszikus földjén, Franciaországban is példátlanul áll Hervé esete. A sensi tanító nevét akkor vette szárnyára a hír, midőn egy szónoklata során valami hasonlatban a „wagrami zászlónak szemétdombra tűzéséről” beszélt. Ellenfelei — mostani elvtársai – hevesen támadták, neve emlegetetté lett s ezt felhasználva kezdte meg a hadsereg-ellenesség propagandáját, mely később a hazaellenesség nyílt hirdetésével vált teljessé. Közben kétszer is fogházba került, azonban ez is beleillett programjába, a népszerűség féktelen hajhászásába. Így lassankint hívei támadlak, a félrevezetetteknek egy kis csapata mesterének vallotta s egyik lelkes tanítványa — egy volt francia tiszt — nem sokkal a háborút megelőzően félmillió frankra rúgó vagyonát Hervének hagyományozta a szent propaganda céljára. Közben azután kitört a háború s a valóban békebarát pártvezért orgyilkos kéz ölte meg a háború kitörésekor. Pedig éppen a meggyilkolt Jaurès volt az, aki annak idején szemeibe vágta Hervének, hogy „a szocialistának és forradalmárnak is egyaránt kötelessége megvédeni Franciaország integritását és függetlenségét”. Milyen sors várhatott ilyen körülmények között a hazaellenes Hervére és lapjára, a Guerre Sociale-ra. Az élelmes apostol azonban nem esett kétségbe, ő sohasem az igazságot kereste, hanem a népszerűséget. Feladata egyszerű volt: béke idején a békebarátokat kellett túlharsogni, most pedig a háborús uszítókat. S ugyanazzal az ötletességgel és könnyedséggel, mint a hogyan lapjának címét megváltoztatta, megoldotta lelki problémáit is. A háború első napjaiban már a legzajosabb hirdetője lett a németgyűlöletnek s ő volt a legvéresebb tollú háborús uszító. A többi azután már könnyen ment. S csakhamar elérte azt, hogy túllicitálta magát Poincarét is. Törekvése mindig az volt, hogy a leghangosabb legyen s ezt elérte most is. Így lett az antimilitarista apostolból annexionista politikus, aki korábban az örök béke gondolatának eltorzításával igyekezett romlásba dönteni hazáját, most pedig az örök háború hirdetésével szándékozik pusztulásba sodorni tragikus sorsú nemzetét.