1916 februárjában a soroksári úti Fegyver- és Gépgyár Rt. munkásainak bérmozgalma munkabeszüntetéshez, a törvény által tiltott sztrájkhoz vezetett. A gyárat felügyelő katonai parancsnokság a szokásos módon reagált: a karhatalom próbált rendet tenni és tíz „renitens” munkást eltávolítottak a gyárból. A munka újbóli felvételét azonban nem ez, hanem tárgyalások sorozata eredményezte.
Korábban már írtunk róla, hogy a honvédelmi miniszter 1916. januári rendelete a panaszbizottságokról (a munka-tőke közötti érdekegyeztetés új intézményéről) milyen fordulatot jelentett a szakszervezetek és a munkások háború alatti mozgalmaiban. A rendelet azonnali hatásai is jelentősek voltak: a háború kezdetétől eltelt másfél évben felgyűlt, addig kevéssé kezelt munkáspanaszok mind előjöttek. Különösen a túlórák fizetése lett kardinális kérdés, miután a miniszteri rendelet külön előírta, hogy a munkáltatóknak meghatározott (20%-os) pótdíjat kell fizetni a túlmunkáért.
Ez vezetett a fegyvergyári munkások mozgalmához is, akik a rendelet megjelenése után kérelmezték a túlóradíjak megemelését a magánkézben lévő gyár igazgatóságától. Utóbbi azonban ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a gyár már a rendelet megjelenése előtt megfelelő, sőt az előírt szintnél magasabbra is emelte a munkabéreket a háború előtti, 1914. júliusi állapotokhoz képest. (A rendeletben a 20%-os pótdíj előírásánál nem teljesen logikus a szöveg, legalábbis többféle viszonyítási pont is kiolvasható belőle. Ahogy a gyári sztrájkhelyzetről a belügyminiszternek jelentő budapesti rendőrkapitány is leírta: „A kérdés tényleg vitás, s ebbe a munkásügyi panaszbizottság lesz hivatva világosságot deríteni.”) Az elutasításra válaszul a munkások a rendes munkaidő letelte után, a túlóra idején – bár a gyárban maradtak – nem dolgoztak. Miután az üzem értelemszerűen katonai felügyelet alatt állt, ezért ez az akció törvényellenes volt, és a katonai parancsnokság avatkozott közbe: összeíratták a munkások bizalmai férfiait, és közülük tízet, a „renitenseket” bevonultatták a hadseregbe, hogy büntetésül aztán majd a frontra küldjék őket. Ez a lépés azonban csak olaj volt a tűzre, mert másnap, február 11-én a munkások immár teljes sztrájkba léptek, az elbocsájtottak újbóli foglalkoztatását követelve.
A helyi konfliktusból így komoly országos, bár a cenzúra miatt nem nyilvános ügy lett, a kormány miniszterei is tárgyaltak a szakszervezeti vezetőkkel a helyzet megoldásáról. Eleinte a hatalom csak a panaszok kivizsgálásának ígéretével próbálta leszerelni a mozgalmat, ez azonban kevéssé volt hatásos, miután a januári rendeletben meghirdetett panaszbizottság még létre sem jött. Végül február 13-án a katonai parancsnokság úgy döntött „hosszas tárgyalás után”, hogy „a munka folytathatása érdekében a 10 bevonultatott munkást visszabocsátják a gyárba”, azaz engednek a sztrájkoló munkások fő követelésének. Ezzel sikerült rendezni a helyzetet, még ha az alapkonfliktus, a túlórák díjazása nyitott kérdés is maradt.
A történtek nyilván szerepet játszottak abban, hogy február 14-én a honvédelmi miniszter újabb rendeletet adott ki a hadiüzemekről. Ez – ahogy arra a Népszava rámutatott – lényegében nem tartalmazott új szabályt a korábbi törvényekhez és rendeletekhez képest, csak mintegy ismét felhívta a munkásság figyelmét: jogos panaszok miatt sincs lehetősége a szolgálati kötelezettség megtagadására a hadiüzemekben. A szociáldemokrata lap természetesen kritizálta a kormányzat reakcióját, mert szerintük a rendeletgyártás helyett inkább a jogos panaszok gyors és megfelelő elbírálására lenne szükség. Ahogy az újabb rendelet sem vetett véget hirtelen a munkásmegmozdulásoknak: ha elszórtan, de más gyárakban is sor került rövid, tiltakozó munkabeszüntetésekre.

Felhasznált irodalom:
A rendeletgyár = Népszava, 1916. február 16.
A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. IV/B. kötet. Budapest, 1969. 157–160.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. február 16.

A rendeletgyár a Várban szédítő gyorsasággal hozza napvilágra termékeit. A hadfölszerelő üzemekben alkalmazott munkásokra vonatkozó, január hó 17-én és január hó 29-én kiadott rendeleteket ma követi a honvédelmi miniszternek február hó 14-én kiadott rendelete,
[A cenzúra itt több sort törölt.]
Az új rendelet megállapítja, hogy a katonai fölügyelet alatt álló üzemekben a január hó 17-i rendelet kapcsán [újabb törlés] a munkaadó és munkások között nézeteltérések merültek föl, ennélfogva nehogy a munkásság vélt igényeinek érvényre juttatása érdekében magát oly lépésekre ragadtassa, amelyek míg egyfelől az itt szóban forgó üzemeknek a hadviselés szempontjából annyira fontos teljesítőképességét hátrányosan befolyásolhatnák, másfelől az illető munkásokra nézve a legsúlyosabb következményekkel járnának.
Az új rendelet megállapítja, hogy ha a munkások részéről fölmerült panasz jogosult volna is, az semmiképpen „nem szolgálhat alapul a szolgálati kötelezettség megtagadására” vagy azzal ellenkező magatartására.
A rendeletnek ezt a részét a fönnálló törvények és rendeletek értelmében adták ki. Ezért a megállapításért azonban nem volt érdemes a rendeletgyárat egy új rendelet kiadására kényszeríteni. A munkások és különösen a szervezett munkások ismerik a törvénynek ezt a rendelkezését, ennek alapján járnak el. A hadfölszerelő üzemek munkásaira vonatkozó rendeletet ismertető füzet 8. oldalán a szakszervezetek világosan kiadták az utasítást, hogy a munkások önként ne lépjenek ki a munkából, hanem panasz esetén jelentsék be az esetet a szakszervezetnek. Ha kilépési kérelmük törvényes alapon áll, akkor a szakszervezet fogja ügyüket a rendes bíróság útján elintézni és az esetleges károkért a pört megindítani. Ugyanezen füzet a fölösleges kellemetlenségek elkerülése céljából nyomatékosan figyelmezteti a munkásokat, hogy munkahelyüket önként semmi esetre se hagyják el.
Az új rendelet különben nem ennek a köztudomású ténynek a rendeleti elintézését célozza. A honvédelmi minisztérium közjogászai bizonyára tudják azt, hogy a rendelet sohasem állhat a törvény fölött. Már pedig ez a rendelet nem tesz semmi egyebet, minthogy megismétli az 1912. évi /(. tc-nek idevonatkozó rendelkezéseit. Ez pedig igazán fölösleges munka volt.
[A cenzúra itt több mondatot törölt.]
Egyébként a rendelet újólag megállapítja, hogy akinek panasza van, az forduljon bizalommal a panaszbizottsághoz.
A panaszbizottság iránti bizalom a munkásokban eléggé ki volna fejlesztve, amit bizonyít a panaszbizottsághoz már eddig küldött számtalan panasz. Sajnos, a bizalom mindezideig hiábavaló volt, mert január 17-e óta van ugyan rendelet, de panaszbizottság ez idő szerint még mindig nem létezik.
A rendeletben azonban nem a panaszbizottságokra vonatkozó bizalomteljes tanács a fontos. A fönti rendelet alapján ugyanis a kormány súlyos kötelezettséget ró a munkásokra, anélkül, hogy ezzel szemben rendeletileg bármire is kötelezné a munkáltatókat. A munkáltatónak a rendelet értelmében joga van túlóráztatni, éjjeli munkában dolgoztatni, joga van ezért olyan nyomorúságos díjazást megállapítani, amilyen neki tetszik. A munkás ezzel szemben védtelen, mert az utasítást „a legpontosabban és leglelkiismeretesebben” tartozik teljesíteni és csak ezen az alapon fordulhat „bizalommal” vagy bizalom nélkül a panaszbizottsághoz.
A bizalomból azonban a jelenlegi drágaság mellett nem lehet megélni. Ha a kormány módot talált arra, hogy a munkásokat „a hadfölszerelő üzemek teljesítőképessége érdekében” minden körülmények között munkára kényszerítse, akkor rendelje el a törvényes hatalmának biztosítása mellett, hogy a munkáltatók kötelesek legyenek a munkások teljesítményét megfelelően díjazni. Ha a munkáltatók vonakodnának ezt megtenni, ne küldje a munkásokat a csupán véleményező hatáskörű panaszbizottsághoz, hanem a gyárakba kirendelt, az egész gyár – tehát a munkáltató magatartására is – fölügyelő katonai parancsnok útján kényszerítse a munkáltatókat kötelezettségeik „legpontosabban és leglelkiismeretesebb” teljesítésére.
[A cenzúra itt több sort törölt.]
Új utasítás a rendeletben, hogy a jövőben mindazokat a munkásokat, akik jogellenes magatartásukkal az üzem folytonosságát és teljesítőképességét veszélyeztetik, ha még nem volnának személyes szolgáltatásra kötelezve, ebben az esetben ezeket is kötelezni fogják erre, illetőleg rekvirálni fogják őket. A hadfölszerelő munkások a gyakorlatban már ismerik ezt a rendszert. Ha utasítás nem volt erre, a gyárak és az oda kirendelt katonai parancsnokok már eddig is számtalanszor ilyen módon kényszerítették a munkásokat az üzembe való maradásra. A jövőben ez a rendszer természetesen általánosítva lesz. Ennek az alapján a munkásokra. nézve még az 1912. évi 68. tc. kedvezményei is elesnek, a munkások még a kivételes törvények keretein belül is kivételesen szigorított elbánásban részesíttetnek.
A magunk részéről ezt is tudomásul vesszük. Figyelmébe ajánljuk azonban a kormánynak, hogy a hadfölszerelő üzemek teljesítőképességének fokozására mi mindenképpen más és célravezetőbb eszközöket tudnánk ajánlani. A 19 hónap óta fölszaporodott, a kormány által is jogosnak elismert panaszok elintézése, a gyári önkényeskedés megszüntetése, a munkások jogos járandóságainak kiadása sokkal nagyobb mértékben fokozná a hadfölszerelő üzemek teljesítőképességét, mint akárhány olyan miniszteri rendelet, amely az utóbbi hetekben a rendeletgyárban készült. Ezek a rendeletek nem nagyon tanúskodnak a kormány pártatlansága mellett és nem nagyon bizonyítják azt, hogy a Várban ismernék azokat a módozatokat, amelyekkel a hadfölszerelő üzemek teljesítőképességét a külfölddel egyenlő színvonalra lehetne fokozni. A bürokratikus rendeletgyártás helyett a gyakorlati élet követelményeit elégítsék ki. Ez volna a hadviselés érdekében való cselekedet.
[A cenzúra a cikk végét törölte.]