Egy jó ideje ha nem is a spájzban, de újra a közép-európai fürdővárosok szállóiban vannak az oroszok. Még szerencse, hogy a nagyétkű bizniszmenek és párducmintás nacijú asszonyaik pár fokkal kevesebb atrocitásnak teszik ki a helyi lakosságot Hévíztől Karlovy Varyig, mint Malinovszkij és Tolbuhin hadai. (Bizonyára mindenkinek mondanak valamit ezek a hasonlatok.) Az 1945-ös szovjet megszállásnak és napjaink orosz jelenlétének árnyékában azonban a régmúlt idők ködébe veszik – akár a pirog receptje – az első világháború éveiben Magyarországon tartózkodó orosz hadifoglyok élete. Ugyan hazánkban már 1905-től megfordultak és olykor itt is maradtak jelentősebb orosz csoportok, jellemzően az 1905-ös orosz forradalom emigránsai – például így került Magyarországra a később az antimilitarista galileisták röplapozó akcióit segítő Jusztusz Vlagyimir is –, de 1916-ra már minden addig ismert mértéket meghaladott a Budapesten élő orosz hadifoglyok száma. Őket a nyomdáktól a cigarettagyártásig a legkülönbözőbb helyeken dolgoztatták a hadba vonult magyar férfilakosság munkaerejének pótlására, no és persze erősen igénybe vették a hadifoglyokat a mai fogalmaink szerint „közmunkás” feladatokra is. Annak ellenére, hogy egy ellenséges ország katonáiról volt szó, úgy tűnik, nem démonizálta az orosz hadifoglyokat a magyar lakosság. Inkább amolyan „nemes vademberként” tekintett rájuk, amint azt nemcsak Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényének kedves Szpiritutó alakjának megrajzolása, de a Magyarország 1916. április 8-án megjelent Orosz világ Pesten című, idilli hangvételű beszámolója is tanúsítja.

Felhasznált irodalom:
Orosz világ Pesten = Magyarország, 1916. április 8.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1916. április 8.
Orosz világ Pesten

A pesti utcák emberforgatagában elég gyakoriak a tarlószínű ruhás orosz katonák, akik szabadon járnak-kelnek. A Pestre került oroszoknak egyrésze különféle földmunkát végez a fővárosnak és az államnak, más részök pedig magánosok szolgálatában áll, ezeknek az utóbbiaknak legnagyobb része kocsis. Mintha örökösen itt éltek volna, úgy tudják a járást, bátran és ügyesen hajtanak az utcák során, de ha egyik-másik nincs tisztában az útjával, megállítja lovát s megkérdezi a legelső járókelőtől, hogy hát merre is kell fordulnia. Akárki szívesen szóba állhat a kérdezősködő orosszal, mert – magyarul – beszél. Már arra is volt eset, hogy az orosz kocsis a körút egyik mellékutcájának a nevét a szekeréről leszállva a tábláról akarta leolvasni, de kicsit nehezen ment a dolog: a mi betűink nekik épp olyan titokzatosak és bajosan olvashatók, mint nekünk az ő cirill betűik. Persze nem kellett sokáig kínlódnia, mert hamarosan akadt valaki, aki útba igazította az oroszt.
A múlt napokban néhány orosz katona a Városligeti fasor fáit vette gondos ápolás alá. Sokan jártak arrafelé a szép tavaszi időben s sokan szólították meg őket. S csak alig néhánynak, akik nem rég kerültek ide, volt értelmetlen a magyar beszéd.
A Hungária körúton is orosz katonák dolgoznak. Van olyan is közöttük, akiken még hiánytalanul ékeskedik a Cár ruhája, néhányról azonban már leette az idő, ezeknek aztán az idevaló katonaruhákból jutott. Így egyetlenegy sincsen rongyosan vagy hiányos öltözékben. A jellegzetes tányérsapka majdnem mindeniknek megvan. Akinek nincs, az polgári kalapot visel. Így igazán nem nagyon tűnik fel, hogy a szorgalmas munkások tulajdonképpen orosz katonák. Az Angyalföld ezen a részén tudvalevőleg csomó kaszárnya van és errefelé viszen út az egyik katonakórház is. A laktanyákhoz, a kórházhoz s a közelben lévő Rákos rendezőpályaudvarhoz is sűrűn járnak batyus fehérnépek, s hogy az út háromfelé is ágazik, nem egyszer megtörténik, hogy az idegenek a dolgozó emberektől tudakolják: merre is kell menniök? Persze magyar szóval, amire magyar választ kapnak.