A nő és az őt (olykor sejtelmesen) beburkoló anyagok mindig is közbeszéd tárgyát képezték, mióta az első állati bőrből készült darabot magára öltötte az őskor asszonya. A női viselet az évszázadok alatt sokszor éppen nem megmutatta, hanem nagyon is elrejtette tulajdonosa erényeit, a férfiak fantáziájára bízva, hogy mit is rejt a ruha. A beköszönő 20. század munkavállaló asszonyai már lényegesen praktikusabb darabokat viseltek, mint anyáik vagy nagyanyáik, így a háború idején a szoknyák rövidülésével már nem okozott oly heves szívverést a férfiak körében a kivillanó női boka. Akadt azonban más a fővárosi utcákon, ami a hölgyek öltözetében ön- és közveszélyes lehetett: a kalaptű. Az apróbb-nagyobb tollas csodákat ezzel rögzítették a kontyhoz, és hogy ölni lehet vele, azt d’Artagnan szerelme, Constance Bonacieux is a saját bőrén tapasztalta. A hegyes végektől való félelem azonban nemcsak a kalaptűtől való idegenkedésben merült ki: alig 40 év múlva, 1953-ban a Fővárosi Villamosvasút felhívásban szólította fel utasait, hogy az utazás időtartama alatt tartózkodjanak a kötéstől-horgolástól. Hogy a hímzőtűkkel mi volt a helyzet, arról sajnos nem szólt a fáma.

Felhasznált irodalom:
A női kalaptűk ellen = Pesti Hírlap, 1916. március 2.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1916. március 2.
A női kalaptűk ellen

 A főváros tanácsának megkeresésére az államrendőrség főkapitánya még 1913-ban eltiltotta a női kalapokon a tűknek védőgomb nélkül való hordását. Minthogy e rendelkezés ellenére a nők a kalaptűket újabban ismét védőgombok nélkül, szabadon hordják, s ezzel a járókelők, a villamoson pedig útitársaiknak a testi épségét veszélyeztetik, a tanács legutóbb elhatározta, hogy a főkapitányt átiratilag megkeresi és megkéri, hogy a női kalaptűk ügyében kiadott rendeletének betartását szigorúan ellenőriztesse.