A Népszava 1915. január 10-i száma üres címlappal jelent meg, miután a cenzúra az aznapi vezércikk teljes szövegét törölte. Az ilyen durva beavatkozás ekkor még ritka jelenségnek számított, de a cenzúra egyértelműen befolyásolta az ellenzéki munkáslap napi működését. A Népszavának, elkerülendő a kormányzati betiltást, folyamatosan alkalmazkodnia kellett a háborús helyzetből fakadó korlátozásokhoz. Ettől függetlenül magának a cenzúrának a jelensége nem volt tabutéma a lap számára, még ha más kérdésekhez hasonlóan itt is először külföldi példák, tudósítások nyomán születtek cikkek. Így az osztrák és a bécsi cenzúra problémáit általános érvényű kérdésként fejtették ki a január 23-i vezércikkben, amely kimondatlanul a magyarországi helyzetről is szólt. Ebben a vezércikkben a hazai cenzúra nem talált kivetnivalót, ahogy abban a későbbi, februári hírben sem, amely a bécsi újságírók és írók egyesületének az osztrák hadi cenzúra elleni tiltakozását adta közre.

A bécsi cenzúra = Népszava, 1915. január 21.
Az osztrák cenzúra = Népszava, 1915. január 23.
Az osztrák hadi cenzúra ellen = Népszava, 1915. február 15.

 

Készítette: Ignácz Károly

 

Népszava, 1915. január 21.
A bécsi cenzúra

Sylvester, a Reichsrat elnöke, valamint dr. German és Romanchuk, a képviselőház két alelnöke, kedden megjelentek [Karl von] Stürgkh miniszterelnöknél, hogy a cenzúraviszonyokat szóvá tegyék. Az elnökség elsősorban azt kérte a miniszterelnöktől, hogy az államügyészség eljárásánál érvényesítse befolyását mindazokra az ügyekre nézve, amelyek nem katonai dolgokra vonatkoznak, másrészt, hogy a közös minisztertanácsban tegye szóvá a katonai jelentések dolgát. Az elnökség magyarázatot kért arra is, hogy miért kezelik különbözőképen a monarchia lapjait és miért van az, hogy a nem Bécsben megjelenő lapokban napvilágot láthatnak olyan cikkek, amelyek a háború céljait egyáltalában nem zavarják és a belső nyugalmat sem érintik ugyan, de Bécsben még sem közölhetők? A nyilvános kávéházakban mindenki olvashat olyan cikkeket vagy előfizethet olyan lapokra, amelyeknek anyagát Bécsben nem szabad lenyomatni. Ugyanez áll a német birodalmi lapokra is, amelyeknek sok cikkét ugyancsak nem lehet közölni Bécsben. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy belátja a panaszok jogosultságát, változást fog eszközölni, e célból eljárást indít és reméli, hogy ennek hatása már a legközelebbi napokban mutatkozni fog.

Népszava, 1915. január 23.
Az osztrák cenzúra

A háborúban nagyon fontos, hogy a hadviselésről és mindenről, ami azzal összefügg, csak olyan értesítések és hírek kerüljenek a nyilvánosság elé, amelyek a hadviselés sikerének nem ártanak és a hadvezetőség működését nem nehezítik meg, hanem inkább könnyítik. Nem szükséges, hogy a sajtó az ilyen hírek valódiságát kutassa vagy a hadi eseményeket kritikával kísérje, mert hiszen a hadvezetőség nem játszhatik nyílt kártyával.
Ez a meggondolás teszi érthetővé azt a sajtócenzúrát, amelyet minden hadviselő állam alkalmaz, még a közszabadságok tiszteletében legjobban előrehaladt állam is. És ha ezt mindenki belátja és mindenki érthetőnek tartja, ha egy legfőbb cél érdekében mindenki hajlandó a közszabadságok egy részét ideiglenesen szüneteltetni: akkor fölösleges dolog tagadni, hogy van cenzúra, mint ahogy ez némely államban történik. Cenzúra igenis van a hadviselő államokban. És mivel a cenzúra nem cél, hanem eszköz, a cél érdekében kívánatos, hogy a puszta eszköznek miként való alkalmazásáról nyilvánosan beszélni és írni lehessen. Reméljük, hogy a cenzúra kezelői minden hadviselő államban vannak olyan jó hazafiak, hogy készek akár az életüket, akár még a hatáskörüket is föláldozni a nagy cél – a hadviselés sikere – érdekében.
Az elmúlt napokban sokat olvashattunk arról az elégedetlenségről, amely egyes hadviselő államokban a cenzúra ellen támadt. Franciaországban a képviselőházban tették szóvá az ottani cenzúra túlkapásait. Az ellenzéki szónokok kifogásolták, hogy a cenzúra a hadviselés érdekeit nem érintő kérdésekbe is beleavatkozik és ezzel a közérdek védelmét lehetetlenné teszi, a sajtót hivatásának sikeres teljesítésében megakadályozza. A parlamenti kritika eredménye az lett, hogy – polgári hírforrások szerint – a cenzúrahivatal vezetését Jean Varenne elvtársunknak, a l’Humanité című pártlapunk egyik szerkesztőjének ajánlották föl, aki azonban a megbízatást nem vállalta el. Hogy mi történt vagy mi fog történni a francia cenzúra kellő korlátozása tekintetében, arról újabb értesülésünk nincs, de az a tény, hogy a cenzúra kezelését szociáldemokrata hírlapíróra és politikusra akarták bízni, mutatja, hogy a francia kormány hajlandó a sajtószabadság korlátozását a lehető legszűkebbre szorítani.  Ausztriában is megnyilatkozott az elégedetlenség amiatt, hogy az ottani – különösen a bécsi – cenzúra erősen túlmegy a szükségesség mértékén. Nem kisebb társadalmi állású férfiak, mint Sylvester, a Reichsrat elnöke és két alelnök társa elmentek Stürgkh miniszterelnökhöz és szóvá tették előtte a cenzúra túlzásait. Különösen arra nézve kértek fölvilágosítást, hogy miért nem jelenhetnek meg a bécsi lapokban olyan cikkek, amelyek osztrák vidéki és német birodalmi lapokban már megjelentek, miért alkalmaz a cenzúra többféle mértéket? A bécsi iparegyesület is mozgalmat indított a cenzúra szükségtelen és káros túlzásai ellen, és a bécsi sajtó is hangot adott jogos elégedetlenségének, legelőször és legnyomatékosabban párt-lapunk, az Arbeiter-Zeitung. Valószínű, hogy az osztrák kormány módot fog találni arra, hogy a cenzúra a hátralevő háborús időben az oktalan túlzásokat gondosan kerülje.
Ez a kérdés azonban oly általános fontosságú, hogy nekünk is érdemes vele foglalkoznunk. A mostani háború sikeres befejezését mink is a legőszintébben kívánjuk és így azt tartjuk, hogy kerülni kell mindent, ami a hadviselés érdekeit veszélyeztetné. Tehát kerülni kell – és kellene még akkor is, ha törvény ebben az irányban nem intézkednék – a hadvezetőség terveivel és szándékaival meg nem egyező hírek közlését, valamint a hadviselés részleteinek napi kritikáját. Azonban a hadviselés érdeke azt is megkívánja, hogy itthon minél normálisabb mederben folyjék a társadalmi és gazdasági élet. Ehhez pedig nagyon is hozzátartozik a sajtó szabad működése, a szabad kritika. A politikai véleménykülönbségek nem szűntek meg és ezeknek megnyilvánulása elé nem célszerű akadályokat gördíteni. Elvégre, ha valaki Iksz miniszter úr egyéniségét és működését teljes nyíltsággal bírálja, attól még lehet nagyon lelkes hazafi, aki esetleg egy héttel később a legnagyobb kötelességtudással megy rohamra a határainkon garázdálkodó ellenség ellen. Az osztályellentétek sem szünetelnek, a kizsákmányoltak most is keserű haraggal vannak eltelve kizsákmányolóik ellen; ha ezt nyíltan megmondják, sőt ha harcba szállnak is gazdasági érdekeik védelmére, ebből semmi kár nem háramlik a hadviselésre, hiszen a kizsákmányoltak is, ha a harctérre mennek, ott emberül megállják a helyüket, ment nem kizsákmányolóik részére, hanem a maguk részére akarják megvédeni a hazát, abban a meggyőződésben, hogy ez a haza az övék is.  Semmiféle érdek nem kívánja tehát sem a politikai véleménynyilvánítás korlátozását, sem a gazdasági ellentétek hangjainak elnyomását, sem a hatósági visszaélések kritikájának elnémítását. Ellenkezőleg: minél nagyobb ezen a téren a szabadság, annál közelebb van társadalmunk a normális állapothoz és ez a hadviselés eredményére nézve csak kedvező lehet.
Téves az a hit, hogy a háború sikeréhez mesterségesen kell és lehet hangulatot csinálni. A mesterségesen csinált hangulat olyan mint a mámor: gyorsan eloszlik és utána nagy kedvetlenség következik. Ellenben a megfontolásból és megértésből származó kötelességtudat olyan erkölcsi tőke, amelyből állandóan és bőségesen meríthet a hadvezetőség. Ezt a tőkét ápolja és gyarapítja a szabad sajtó, amikor ellenőrző kötelességét teljesíti, amikor a polgároknak pajzsul és fegyverül szolgál, amidőn utat nyit a jogos elégedetlenségek meg-nyilvánulásának és támadja a polgárok rovására történő visszaéléseket; mert ezzel azt a megnyugvást önti a fölzaklatott lelkekbe, hogy ezt az államot van miért védenie még a legszegényebb napszámosnak is.
Ezt meg kellene értenie minden hadviselő ország kormányának és ehhez mérten kellene a cenzúra föladatait és határait megszabni. Így sokkal szűkebbre szorulna a cenzúra területe, ami – minden egyéb okon kívül – már azért is kívánatos, mert a mai sajtóviszonyok mellett, amikor a nap különböző szakaiban megjelenő lapok nagy tömegét kell ellenőrizni, a cenzúrára valósággal lehetetlen föladat hárul, oly föladat, amelyet a legnagyobb igyekezettel sem lehet mindenkor jól és igazságosan megoldani.
Franciaországban és Ausztriában a kormány ezeket az egyszerű igazságokat nem akarta vagy nem tudta megérteni. Amott a parlament, emitt a parlament elnöksége és egy társadalmi mozgalom iparkodnak a kormányt a belátás útjára irányítani. Azt hisszük, ilyen mozgalomra minden hadviselő országban szükség van, ahol a cenzúra tevékenységi köre túlterjed a szükségesség és célszerűség szabta határokon.

Népszava, 1915. február 15.
Az osztrák hadicenzúra ellen

A bécsi újságírók és írók „Concordia” nevű egyesülete szombaton tartott ülésében egyértelműen állást foglalt az újságírásra a mai viszonyok között mindjobban ránehezedő hadicenzúra ellen. Az egyhangúlag kimondott határozat főbb pontjaiban a következő:  Hivatásunk érdekeinek kötelességszerű védelmében fölemeljük komoly szavunkat az ellen a céltalan és káros mód ellen, amellyel az osztrák hadicenzúra működik. Alapjában a cenzúrának minden fajtáját ellenezzük, háborús időkben azonban különleges katonai szempontok igazolhatnak bizonyos korlátozásokat, hogy azonban a korlátozásnak ez az adott alkalma határtalanul kiterjesztessék, hogy ez a sajtóban való szabad véleménynyilvánítás megakadályozására és megcsonkítására használtassék föl, az ellen tiltakozunk és az ilyen sajnálatos szokásokba való visszaesés ellen védekeznünk kell, támaszkodva alkotmányos jogainkra, amelyek a háború tartama alatt csak nyugszanak, de meg nem szűntek.
Nem ismerjük azokat az alapelveket, amelyek szerint a cenzúrát kezelik. A birodalmi szék- és fővárosban más a cenzúra, mint Ausztria többi városaiban. Sőt a gyakorlat egy és ugyanazon városban is változik a különböző időkben, néha hétről-hétre, akárhányszor egyik napról a másikra. A katonai és az államügyészségi cenzúra sincsenek tisztában hatáskörük elhatárolása tekintetében és csakhogy az egyik kevesebbet ne tegyen, inkább mind a ketten nagyon is messzire mennek. Hogy ezeknek az állapotoknak véget vessünk, illetékes köreinket pontos előírások és utasítások kibocsátására kérjük, amelyek az iránt intézkedjenek, hogy:

1. A katonai cenzúra a jövőben csupán a tisztán katonai tartalmú újsághírek és cikkek fölügyeletére szoríttassék, a politikai és gazdasági természetű fejtegetések felülvéleményezéséből azonban kizárassék;
2. az államügyészségi cenzúra viszont utasítassék, hogy a közérdekű ügyeknek a sajtóban való megbeszélését semmiféle formában ne akadályozza, törléseket és a közlések eltiltását pedig csakis az állam javának valódi és szándékos veszélyeztetésének eseteiben alkalmazhassa; végül
3. a cenzúrát egyszerűsítsék és tegyék egyöntetűvé, hogy legalább is a helyi változások és az időszerű kiszámíthatatlanságok véget érjenek és ezzel egyidejűen a sajtó technikai szükségleteire is fordítsanak kellő figyelmet. A sajtó megteszi a kötelességét az állammal szemben, az állam is tegye meg a magáét a sajtóval szemben.