Friedrich Ebert (Library of Congress, USA)

Német összeomlás, forradalom és felülről elrendelt demokratizálás 1918 őszén

Németországban 1918 októberében a legfelsőbb hadvezetés is felismerte: elkerülhetetlen a birodalom demokratizálása. A német történelem sajátossága azonban, hogy a demokratizálást kényszer hatására hajtották végre, így az nem is maradt tartós. Az alkotmányos monarchia csak pár napig élt, a köztársaság pedig bizonytalan alapokra épült. A katonai vereség elkerülhetetlen volt 1918 októberében és novemberében, de  utolsó kancellár, Max von Baden bizonytalankodása képtelen volt kezelni a helyzetet, és végül forradalomba torkollottak az események. Közben a bukott hadvezérek és katonák már ekkor megalkották a korabeli „fake news”-okat a „tőrdöféselméletről”.

Az első világháborút sajátos módon nemcsak a főfront, azaz a nyugati arcvonal csatározásai döntötték el. Az antantnak stratégiai jelentőségű csapást végül a kissé feledésbe merült Balkánon sikerült mérnie a központi hatalmakra. Amikor a macedón frontot áttörték a többnemzetiségű, de francia irányítás alatt álló csapatok, Bulgáriát két héten belül, szeptember végén sikerült kikapcsolniuk a háborúból. A bolgárok kiszállása miatt pedig hirtelen a Monarchia déli, balkáni és az Oszmán Birodalom európai határai is gyakorlatilag védtelenül maradtak. Kiderült, hogy a körülbelül hétszázezer fegyverest kiállító bolgárokat senki sem tudja pótolni a németek, az osztrák–magyar csapatok vagy a törökök közül.

A helyzetet a német társfőparancsnok, Ludendorff azonnal felismerte. Ekkor jött rá, hogy a háborút nemcsak, hogy elvesztik, hanem az antantot sem tudják békére kényszeríteni, vagyis a feltétel nélküli megadásra kellett felkészülnie Berlinnek. Ezt megelőzendő, Németország, Ausztria–Magyarország és Törökország október 4-én táviratot küldött Wilsonnak. Fegyverszüneti kérelemmel fordultak az amerikai elnökhöz, annak januárban meghirdetett 14 pontja alapján – hiába, hiszen az USA elnöke őszre már változtatott az álláspontján, és például a Monarchia esetében már a felbomlasztást szorgalmazta, Németország esetében pedig gyakorlatilag a demokratikus átalakulást, illetve a hadvezetés politikát fölülíró szerepének megszüntetését akarta.

A bolgár-macedón front összeomlásába először nem Ludendorff és az agresszív militarista német vezetés bukott bele – Mary Fulbrook brit történész egyfajta katonai diktatúráról beszél a tábornokoknak a háború utolsó szakaszában megvalósult uralma kapcsán –, hanem az egyébként is súlytalan polgári politikus, Hertling kancellár. Az utódjául 1918. október elején kinevezett Max von Baden (Miksa badeni herceg) azonban az egyik legrosszabb választás volt a kétségbeejtő helyzet kezelésére. (A herceg küldte el már az említett október 4-i fegyverszüneti kérelmet is.) A legsúlyosabb pillanatokban az új kormányfő ágynak esett, és máig vitatott: spanyolnáthában betegedett-e meg vagy idegösszeomlást kapott, miután megzsarolták.

Pedig a fegyverszüneti tárgyalások előtt még előnyösnek tűnt a badeni herceg kiválasztása. Ő korábban, 1917-ben ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háború kiterjesztését (emlékirataiban ennek külön alfejezetet szentelt). A gyengekezű főnemesnek, II. Vilmos unokatestvérének a kancellársága azonban nem oldotta meg a konfliktusokat, noha még a hadsereg vezetősége is kompromisszumokra hajlott a vereség előtti utolsó pillanatokban. Így tehát még Ludendorff is belement a parlamentáris monarchia kialakításába – ezért vették be Max von Baden újonnan alakult kormányba a szociáldemokraták két képviselőjét is.

A szociáldemokraták már korábban, 1917-re két részre szakadtak, de még a mérsékeltebb, úgynevezett „többségi” irányzaton belül is ellenezte a befolyásos Philipp Scheidemann, hogy 1918 októberében belépjenek a „vesztes” kabinetbe. A belépés mellett ugyanakkor Friedrich Ebert kardoskodott a „többségiek” közül – írja Max von Baden a visszaemlékezéseiben. Bihari Péter emlékeztet arra, hogy már egy korábbi kormányban is kaptak szerepet a szociáldemokraták: államtitkár-helyettesi posztig jutott a Hertling-kormány előtti, Michaelis-féle kabinetben August Müller. Németh István így jellemzi a szociáldemokraták 1918 végi irányzatait: „Az események középpontjába mindinkább a szociáldemokrata párt került, amely 1917 áprilisában két pártra szakadt: a függetlenekre (Németország Független Szociáldemokrata Pártja – USPD) és a többségiekre (Németország Többségi Szociáldemokrata Pártja – MSPD). A baloldal (Spartakus-csoport, majd Spartakus Szövetség) fokozatosan önállósuló csoportként a függetlenek keretében működött.”

Más kérdés, hogy Ludendorff az általa is kezdeményezett demokratizálási folyamatnak a kiteljesedésekor – október 28-ra gyakorlatilag alkotmányos monarchiává alakult a német birodalom – már nem volt korábbi posztján, mert Max von Baden kezdeményezésére a császár már eltávolíttatta őt a hadsereg éléről. Ludendorff ugyanis október 26-án meggondolta magát, és szeptember végi álláspontjával szemben ekkor megint a háború folytatását javasolta. Újabb fordulatát az váltotta ki, hogy Wilson október 23-án közölte Németországgal: vissza kell vonulnia a háború előtti határaira, be kell fejeznie a tengeralattjáró-háborút és belső hatalmi szerkezeti változtatásokat kell végrehajtania, azaz a hadsereg dominanciáját meg kell szüntetnie.

Ludendorff menesztése arra jó volt, hogy a Németországot addig diktatórikusan irányító tábornok, aki a végső vereségbe belehajszolta a birodalmat, sértődötten távozzon. Később előszeretettel hangoztatta a „tőrdöféselméletet” – Bihari Péter is hangsúlyozza az időközben lezajlott demokratikus átalakulás, a pár napos alkotmányos monarchia, majd a köztársaság kialakítása kapcsán: „a birodalom demokratikus-parlamentáris átalakulása – híven a német hagyományokhoz – ismét felülről, külső fenyegetésre és parancsszóra ment végbe, méghozzá a vereséggel egy időben. Így 1918 őszén már félig készen állt a weimari idők jobboldali alaphazugsága a le nem győzött, a belső ellenség által orvul »hátbadöfött« hadseregről. A tájékozatlan tömeg az összeomlást az október elején hatalomra jutott „senkiházi” politikusok művének tarthatta, akik addig beszéltek a megegyezéses békéről, amíg megkapták a vereséggel felérő fegyverszünetet.”

Ludendorffot még csak-csak meneszteni tudták, ám ahhoz már nem volt elég ereje a kancellárnak, hogy magát a császár lemondásra bírja. Ez pedig sokkal nagyobb hiba volt. A Pesti Hírlap angol forrásokra hivatkozva egyébként már október közepén II. Vilmos lemondásának esélyeit latolgatta. A Népszava pedig október 19-én írt a császár esetlegesen várható lemondásáról. Miközben a lapok naponta több hírben számoltak be a németek folyamatos visszavonulásáról a nyugati fronton.

A császár pozíciója nemcsak a győztesek számára volt elfogadhatatlan, hanem tovább élezte a német belpolitikai helyzetet is. Ekkor, október–november fordulóján, a legkritikusabb napokban Miksa herceg ágynak esett. Ennek magyarázata vitatott – két német történész álláspontja ütközik e kérdésben. Manfred Vasold hétköznapi okát látja ennek: a már említett spanyolnáthát. Ám a német Wikipedia szerint a másik szakértő, Lothar Machtan úgy véli:a császárné zsarolta meg a kancellárt azzal, hogy nyilvánosságra hozza Max von Baden állítólagos homoszexualitását, ha fellép II. Vilmos ellen. Minderről a Die Welt történelmi tárgyú cikkében is olvasni lehet. Miksa herceg állítólag a császár unokáját akarta a trónra ültetni, ő maga birodalmi kormányzó lett volna a kiskorú unoka helyett, míg birodalmi kancellárrá a mérsékelt szociáldemokrata, Friedrich Ebert lépett volna előre. A máig vitatott elméletek egyike szerint tehát ezután, a császárné zsarolása miatt omlott össze a kormányfő, és napokig ópiátokkal altatták. Max von Baden e „pletykák” szerint csak november 3. körül tért magához az idegösszeomlásból. Közben a birodalom helyzete tovább súlyosbodott, mind katonailag, mind pedig politikailag. A nyugati arcvonalon folyamatos volt ekkor már a visszavonulás, Németország pedig forradalmasodni kezdett.

Max von Baden, 1914 (Bundesarchiv, Bild 183-R04103 / CC-BY-SA 3.0)

 
Tokody Gyula és Niederhauser Emil erről így ír: „Az elégedetlenség 1918. november első napjaiban forradalomba torkollott. A kiindulópont a kieli matrózok megmozdulása volt. Október végén ugyanis a német katonai parancsnokság döntést akart kikényszeríteni a tengeren, arra számítva, hogy az esetleges győzelem után Németország kedvező feltételek mellett köthet fegyverszünetet ellenfeleivel.” A matrózok között felháborodást váltott ki a terv. „1918. november 3-án délután Kielben Karl Artelt fűtő – »Kiel vörös admirálisa« – vezetésével a matrózok és a munkások közös gyűlést tartottak, majd nagyméretű tüntetést szerveztek.” Így kezdődött a novemberi forradalom: a matrózok „élen jártak a forradalmi megmozdulásokban, és az engedelmesség megtagadásával lehetetlenné tették a tengeri ütközetre vonatkozó tervek megvalósítását”.

Eredetileg Kielben körülbelül 3000 matróz és munkás demonstrált a békéért és fogva tartott társaik szabadon bocsátásáért. Az ellenük bevetett csapatok többsége megtagadta az engedelmességet, de egy katonai járőr belelőtt a tömegbe. Nyolc halottja volt a november 3-i tragédiának. Ezek után, este és éjjel kezdték a matrózok és a munkások felfegyverezni magukat, és katonatanácsokat is alakítottak. Másnap már 20 ezer matróz munkás és katona demonstrált a békéért Kielben. Egy ideiglenes munkás- és katonatanácsot választottak és a város a felkelők kezére került. A kirendelt kormánycsapatok vagy átálltak a felkelők oldalára, vagy lefegyverezték őket.

November 4-re Kiel a felkelők kezére került, „a tényleges hatalmat a munkás- és katonatanácsok gyakorolták” – írja Tokody és Niederhauser. November 5-én Hamburgban, Brémában és Lübeckben, november 6-án pedig Lipcsében, Hannoverben és Stuttgartban győzött a forradalom. November 7-én Bajorországban megdöntötték a monarchiát. Ugyanezen a napon kiáltották ki a köztársaságot Braunschweigben is. Friedrich Ebert november 7-én Max von Badennek kijelentette: nem akar társadalmi forradalmat. A teljes mondat így hangzott Tokody és Niederhauser szerint: „Ha a császár nem köszön le, a szociális forradalom elkerülhetetlen. De én ezt nem akarom. Gyűlölöm a forradalmat, mint a bűnt.” A baloldali radikálisok, a későbbi német kommunista párt megalapítói, a „spartakisták” viszont november 9-én Berlinben sztrájkot kezdeményeztek. Katonák is csatlakoztak a munkásokhoz, megszállták a pályaudvarokat, a Reichstagot, rendőr-főkapitányságot, a városházát és más középületeket is. Max von Baden a tömegmegmozdulások hatására kihirdette a császár leköszönését (a császár maga ezt csak utólag hagyta jóvá), majd Miksa herceg és kormánya lemondott, utódjának pedig Friedrich Ebertet jelölte ki.

Németh István a november 9-én történtekről így ír: „Berlinben 1918. november 9-én győzött a forradalom. A császárság és a monarchia eróziójával megkezdődött a birodalmi államigazgatás formálisan legális, harc és ellenállás nélküli átadása az új politikai erőknek, hogy ezáltal kikapcsolják a szélsőséges csoportokat és mederben tartsák a forradalmat.”

A császár lemondása után a többségi szociáldemokraták, köztük Ebert és Scheidemann, megjelentek von Baden kancellárnál. Ebert a vérontás elkerülésére azt tartotta célszerűnek, hogy „a kormányhatalmat a nép teljes bizalmát élvezők kezébe kell adni, s ebben pártjának is részesednie kell”. A badeni herceg kérdésére, hogy „hajlandó-e a birodalmi kancellári tisztséget átvenni”, igennel felel Ebert. „Ezután Scheidemann a Reichstagnál kikiáltotta a német köztársaságot, röviddel később a független szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Karl Liebknecht pedig a szocialista köztársaságot, s meghirdette a »Minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak!« jelszót. II. Vilmos Spában a legfőbb katonai vezetést és parancsnoklást átadta Hindenburgnak és Groenernek, majd Hollandiába távozott. Ludendorff tábornok […] a felelősségrevonástól tartva álruhában Svédországba menekült” – írja Németh István.

A következő napokban eldőlt: Németországban nem a független, hanem a többségi szociáldemokraták tartják majd kezükben a politikai hatalmat. Ám katonai és gazdasági téren máris kompromisszumra kényszerültek: november 9-én megkötötték a Groener–Ebert paktumot, ebben a legfelső hadvezetés elismerte Ebertet a politikai kormányhatalom új birtokosának, és lemondott minden ellenforradalmi kísérletről, de a paktum értelmében „Ebert pozíciója nem terjedt ki a hadsereg parancsnokságára, ezért a legfelső hadvezetést el kellett ismernie autonóm hatalmi tényezőnek” – teszi hozzá Németh. Fontos volt az 1918. november 15-i szociális paktum is, amelyet a munkaadók és a szakszervezetek kötöttek meg. Az egyezmény Németh szerint elismerte a szakszervezeteket a „munkásság hivatott képviselőinek”, és a kollektív szerződések elvét is elfogadták, garantálva a nyolcórás munkanapot, és munkás-, illetve egyeztető bizottságokat hoztak létre az 50 főnél nagyobb üzemekben. Az egyeztető bizottságok ráadásul paritásos alapon működtek.

Visszatérve a katonai vezetéssel való mérsékelt szociáldemokrata együttműködésre, a Groener–Ebert paktum értelmében megtartották a korábbi hivatalnoki kart is. Ez később, a weimari köztársaság válságai idején ütött vissza: az adminisztráció, amely a szociáldemokratákat kiszolgálta, nem érezte magáénak a kikiáltott köztársaságot, szellemisége inkább a régebbi időkben gyökerezett. S bár kezdetben lojális volt az új kormányzathoz, később nem maradt hűséges a demokráciához Németh szerint.

Ebert közben vitába keveredett a radikális tanácsmozgalommal és az USPD balszárnyával. Végül Németország a szabad választások felé mozdult el, és a radikális baloldal 1919 januárjában hiába robbantotta ki az úgynevezett Spartakus-felkeléseket, Ebert az országot a parlamenti demokrácia és nem a tanácsköztársaság irányába kormányozta. Ám ez az irány nem maradt tartós: az 1929–1933-as világválság megmutatta: a weimari köztársaság „épülete” nem nyugodott szilárd alapokon.

 
Felhasznált irodalom:
Danzig város német akar maradni = Pesti Hírlap, 1918. október 17.
Angliában Vilmos császár lemondását és Németország kapitulációjának hírét terjesztik = Pesti Hírlap, 1918. október 18.
Vilmos császár lemondása is szóba került a koronatanácson = Népszava, 1918. október 19.
A németek visszavonulása = Népszava, 1918. október 20.
Deutsche Geschichte in Daten. (Szerk.: Horst Bartel et al.) Berlin, 1967.
Tokody Gyula – Niederhauser Emil: Németország története. Budapest, 1972.
Deutsche Geschichte. (Szerk.: Heinrich Pleticha) I–XII. kötet. Gütersloh, 1987.
Mary Fulbrook: Németország története. Budapest, 1997.
Bihari Péter: A németek. 2000 év Európa közepén. Budapest, 2002.
Németh István: Németország története. Budapest, 2004.
Prinz Max von Baden: Erinnerungen und Dokumente. Hamburg, 2011.
Lothar Machtan: Prinz Max von Baden. Der letzte Kanzler des Kaisers. Eine Biografie. Berlin, 2013.
Tilman Krause: Der schwule Totengräber des deutschen Kaiserreichs = Die Welt, 2013. december 3.

 
Készítette: Szegő Iván Miklós