1915. december 26-án a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) nagyszabású ünnepélyt rendezett Budapesten, a Főherceg Sándor (ma: Bródy Sándor) utcában, a régi képviselőház nagytermében. Az esemény apropója azonban nem a karácsony volt, hanem a negyedszázados évforduló: az 1890 decemberében megalakult pártot ünnepelték. A szocialista mozgalom e fontos eseményéről történő megemlékezést az ünnepi beszédeken (Buchinger Manó, Bokányi Dezső) túl versszavalás és a dalárda éneke színesítette – utóbbi repertoárjában a munkásdalok mellett a Marseillaise is szerepelt. Az ünnepségre 20 fillér volt a belépőjegy, a bevétel a hadbavonult munkások családtagjainak segélyezési alapjához került.
Az évfordulóval természetesen a párt újságja, a Népszava is foglalkozott. Először a december 25-i számban jelent meg több értékelő és visszaemlékező cikk különböző szerzők, Buchinger Manó, Révész Mihály, Jászai Samu, Kalmár Henrik és Weltner Jakab tollából. A következő, 27-i számban részletes beszámoló készült a már lezajlott ünnepségről, majd 28-án a lap vezércikke foglalta össze és zárta le a megemlékezést. Ennek egyik fő tanulsága és üzenete a „ne csüggedjünk” volt – dacára annak, hogy az általános háborús helyzet, sőt még a munkás- és szakszervezeti mozgalom állapota sem volt túl biztató, hiszen utóbbi fellendülése majd csak a háború második felében történik meg. És miközben az újságcikk szerint az ünnepségen „mindenki a jövőre, a jövő küzdelmeire gondolt”, akkor még az sem látszott túl biztatónak: „A háború vérrózsáiból nem nő ki az emberek szabadságának piros rózsája, hanem nagyobb terhekre, több nélkülözésre, nagyobb elnyomatásra van kilátás”.

Felhasznált irodalom:
Huszonöt = Népszava, 1915. december 28.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. december 28.
Huszonöt…

nehéz harcos esztendő emlékezetét ünnepeltük vasárnap a régi képviselőházban. A háború szörnyű borzalmainak közepette jöttek össze azok, akik Magyarországon állandóan a béke művén dolgoznak, akik minden igyekezetükkel azon működtek, hogy az emberszeretet és a kulturális fejlődés művét szolgálják, akik azon dolgoztak, hogy az ember pusztítása helyett az egész emberiség boldog békességben élhessen.
A háború rányomta a bélyegét az első szociáldemokrata kongresszusról való meg-emlékezés ünnepi összejövetelére. De azért nem elfásult, letört férfiak és nők töltötték meg zsúfolásig a régi képviselőház nagytermét és karzatát. Eljöttek mindazok, akik életük javarészét az agitációban, a párt szolgálatában töltötték el, közülük csak azok hiányoztak, akiket a behívó parancs a lövészárkokba szólított. De azért sok régi, kipróbált bizalmi férfink figyelt lelkesen a szónokok szavaira, akik visszaidézték a múltat és emlékezetükbe idézték munkásságukat, hangosan hirdetve, hogy nincs okunk a csüggedésre, mert becsületes, nagy munkát teljesítettünk és ezt fogjuk folytatni a jövőben.
Az első szociáldemokrata kongresszus 1890-ben lefektette azokat az alapelveket, amelyek irányt szabtak a pártmozgalomnak. Előttünk a jegyzőkönyv és már ebben is olvasható, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt nemzetközi párt, amely nem ismeri el a nemzetek, a születés és a birtok előjogait, hogy a kizsákmányolás elleni harcnak nemzetközinek kell lenni, mint amilyen maga a kizsákmányolás.
A kongresszus résztvevői már akkor is kimondták, hogy követelni fogják az általános, közvetlen és titkos választójogot minden testületben, mint az agitáció és szervezkedés egyik legfontosabb eszközét, „anélkül azonban, hogy a parlamentarizmus értéke fölött csalódásba ejtené magát”.
Már ezen a kongresszuson követelték a „mélyreható és becsületes munkásvédtörvényhozást (a munkaidő korlátozását, a gyermekmunka eltiltását stb.), amelynek végrehajtását a munkásság is ellenőrizhesse”. Kimondották a szakegyletek alakításának szükségességét, a kötelező díjtalan és vallásfelekezet nélküli oktatást a nép- és továbbképző iskolákban. Kimondották, hogy „az állandó hadsereg helyébe, minthogy a folyton emelkedő terhekkel a népet a kulturális föladataitól elidegenítik, az általános népfölfegyverkezés behozatalára kell törekedni”.
Végül kimondotta a kongresszus, hogy a nyilvánosság minden eszközét, a sajtót, a gyűléseket stb. fölhasználja a szociáldemokrata eszmék propagálására, hogy a munkásosztály rabszolgai függőségét megszüntesse és az egész emberiség boldogulását létrehozza.
Azok mögött, akik ezelőtt 25 esztendővel ezeket a nagy követeléseket fölállították, akkor még nem állt senki. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy maga a kongresszus volt a párt, mert a munkások nagy tömegeit akkor még a polgári pártok hazug jelszavai tartották lekötve és gyakran a munkások voltak azok, akik ellenséges indulattal fogadták a párt agitátorait.
A lap alig jöhetett számításba. A párt érdekében csak kevés ember dolgozott, de ezek lelkesek, áldozatkészek, öntudatos munkások voltak. Túltették magukat a gúnyolódáson, a rágalmakon és nem törődtek az üldözésekkel. Jászai elvtárs, aki jelenleg a szakszervezeti tanács titkára, már akkor hirdette, hogy központi, az egész országra kiterjedő szervezeteket kell alakítani. Ezen az úton indult el a magyarországi szakszervezeti mozgalom, de egy teljes évtizedre volt szükség, hogy a tervbe vett központi szövetségek megalakíthatók legyenek, mert a kapitalisták és velük a kormány minden eszközzel meggátolták az országos szervezetek megalakítását.
A párt emlékünnepén beszámoltak azokról az eredményekről, amelyeket a szervezett munkásság a szakszervezeteinek köszönhet. Töméntelen munkával, egyeseknek emberfölötti önfeláldozásával lettek nagyok a szakszervezetek, hogy megvalósítsák a rövidebb munkaidőt és a magasabb munkabérekre irányuló követelés legnehezebb részét.
Általános választójogot követeltek elvtársaink az első pártgyűlésen és a 23 esztendő alatt de sok munkás vére festette pirosra a budapesti utcák kövezetét az általános, egyenlő, titkos választójogért! Az első pártgyűlésen minden visszhang nélkül hangzottak el a nagy jelszavak, de később, kormányok mentek, újak jöttek helyükbe és valamennyinek foglalkoznia kellett a választójoggal, mert párnás ajtóikon is keresztül hatolt a munkásság egyre hevesebb és türelmetlenebb követelő szava.
A sajtó erejével fogjuk elősegíteni a követeléseinkért való harcot. így mondták ezt az első kongresszuson és a párt évekig alig tudta kifizetni a hetilapjának nyomdaszámláját. Most azonban a Népszava napilap áll a szervezett munkásság rendelkezésére. A proletároknak az a napilapja, amelyet semmiféle üldözéssel sem tudtak tönkre tenni, bár a hatalom éjjeli és nappali ügyészeit utasította, hogy tegyék tönkre a lapot.
Együtt voltak azok, akiket a háború vihara nem sodort el a harcterek borzalmai közé. Az „untauglichok” és azok, akik a hadfölszerelő gyárakban teljesítenek nehéz szolgálatot. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy azok is velünk voltak, akik a lövészárkokban vannak és akik a háború közepette is már számtalanszor tanújelét adták annak, hogy mennyire szeretik lapjukat és a szociáldemokrata pártot.
Csak végig kellett nézni azon a sok száz munkáson és munkásnőn, akik a terem izzó levegőjében lelkesedtek a múlt küzdelmein. A múltról beszéltünk és mindenki a jövőre, a jövő küzdelmeire gondolt. Nem kellett határozatot hozni, de bizonyos, hogy a pártmunkában senki sem lesz untauglich. Azok sem, akik itthon vannak, azok sem, akik a háborúból visszatérnek.
A kapitalista társadalom nem változott meg, a kizsákmányolás formái a háború után hasonlóak lesznek a háború előtt gyakorolt formákhoz. A háború vérrózsáiból nem nő ki az emberek szabadságának piros rózsája, hanem nagyobb terhekre, több nélkülözésre, nagyobb elnyomatásra van kilátás.
Fölemelő, vigasztaló volt az emlékezésnek ez az ünnepe. Azzal a tanulsággal szolgál, hogy nem kell csüggednünk. A háború nem arra tanít bennünket, hogy kétségbeessünk munkánk eredménytelensége fölött, hanem hogy több lelkesedéssel, nagyobb elszántsággal dolgozzunk szervezeteinkért, politikai jogaink kivívásáért és a pártsajtónkért.

Mi nyugodt öntudattal mondhatjuk: megtettük a kötelességünket.

(A vezércikk végét a cenzúra törölte.)