A második világháború idején, 1942. szeptember 4-én érte Budapestet első ízben légitámadás. Akkor a Műegyetemnél, a Városmajorban, a Rózsadombon, illetve Kispesten lehulló, 11 halálos áldozatot követelő bombák alaposan meglepték a főváros lakóit – hiszen a saját földjükön defenzívában lévő Vörös Hadsereg gépei jutottak el Moszkvától a magyar fővárosig. A szövetségesek bombázásai másfél évvel később, 1944 áprilisától váltak általánossá.
Ám a lakosságot már évtizedekkel korábban, a Nagy Háború idején is igyekeztek felkészíteni egy esetleges ellenséges légitámadásra. Fekvésénél fogva a magyar főváros nem volt kitéve ellenséges támadásoknak, míg például Párizst vagy Londont már a háború első éveiben elérték a német Fokkerek és Zeppelinek. Igaz, eleinte volt, hogy csak röplapokkal támadtak, éles fémnyilacskákkal, illetve a bombát is a pilótának kellett kidobnia a gépből. A háború évei alatt azonban sokat fejlődött az aviatika, a frontokon légipárbajokat is vívtak, ám a városok bombázása nem vált a hadviselés meghatározó részévé. 1915-ben áprilisában a Duna alsó szakaszán a Kőrös monitorra dobtak bombát ellenséges gépek – ez volt az első eset, hogy az ország területét bombatámadás érte. Ennek ellenére 1917 első felében a belügyminisztérium elérkezettnek látta az időt arra, hogy az embereket felkészítse egy esetleges támadásra. Ezért kötelezte a települések vezetését, hogy a katonai állomásparancsnokságokkal egyeztetve készítsenek tájékoztatót légiriadók esetére. A Budapest által elfogadott szabályozást – nem éppen áprilisi tréfaként – Az Est április elsején tette közzé. Ebben leírták a riasztás menetrendjét, illetve azokat az alapvető szabályokat, amelyeket az állampolgároknak – saját érdekükben – be kellett tartaniuk. Az intézkedési lánc rávilágít a korabeli „infrastruktúrára”, amely helyi szinten a házmesterekre épült. Ahogy a katonai irányítás tudomást szerzett volna egy ellenséges támadás megindításáról, a helyi katonai állomásparancsnokságok értesítették volna a laktanyákat, ahol kürtjelzéssel kellett hírül adni a közelgő veszélyt. Egy központi helyen, a várbástyánál fény- és hangrakétákkal is figyelmeztették volna a belvárosiakat, és szirénák is működésbe léptek volna Budapest több forgalmas pontján. A kor leggyorsabb tömegmédiuma a Telefonhírmondó volt, ezt is bevetették volna. Igaz, előfizetőinek száma még fénykorában, a századfordulón sem érte el a 7000-et, és 1914-ben csupán 4600 végpontja működött, ami a háborúban vélhetően tovább csökkent. Ám a telefonon kiértesített polgároknak feladatul adták, hogy azonnal közöljék a hírt a házfelügyelővel, akinek viszont a legközelebbi közrendőrt kellett megkeresnie. Ha éjjel érkezett volna egy ellenséges repülőraj, a ház előtti világítás lekapcsolására is ügyelnie kellett volna. A házfelügyelőnek, házmesternek kellett arról is gondoskodnia, hogy a kapuk nyitva álljanak, hogy a járókelők be tudjanak húzódni a kapualjakba, de arra is ügyelniük kellett, hogy a felső szintek lakói levonuljanak az alsóbb emeleteken lakókhoz. A korabeli bombázások mérsékelt pusztító erejét mutatja, hogy a rendelkezés nem tartotta szükségesnek, hogy az emberek a pincékben vészeljék át a támadásokat, elegendőnek számított, ha az alsóbb szinteken, a kisebb szobákban, az ablaktól távol helyezkedtek el. Az I. világháború alatt a Monarchia területét érő támadások elsősorban Fiumét és Polát érintették, míg a Monarchia gépei Velence célpontjait támadták, valamint román repülők dobtak bombákat erdélyi városokra, ahogy a központi hatalmak légiereje is támadta Bukarestet. Budapestet azonban nem érte támadás 1918 végéig.
Felhasznált irodalom:
A főváros plakátja az ellenséges légitámadásokról = Az Est, 1917. április 1.
Czétényi Bálint: Fejezetek a magyar katonai repülés történetéből = Historia Nostra 2013/1.
Készítette: Takács Róbert
