Akár sorsszerűnek is nevezhetnénk, hogy Ferenc József temetésének napján, 1916. december 1-jén történt a herceghalmi vasúti baleset, az Osztrák-Magyar Monarchia történetének legsúlyosabb közlekedési katasztrófája. Az uralkodó bécsi temetéséről hazautazókat is szállító bécsi gyorsvonat Budapesttől negyven kilométerre teljes sebességgel belerohant egy zsúfolt személyvonatba. Negyvenöten haltak meg a katasztrófában. A halottak között találjuk Thallóczy Lajos történészt, Ferenc József Balkán-tanácsadóját, a megszállt szerbiai területek élére kinevezett kormányzót is. Thallóczy a magyar Balkán-kutatások úttörője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1913 óta a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt. A Budapesti Hírlap 1916. december 2-án közölt nekrológjában búcsúztatta el a magyar történészek és levéltárosok „bécsi körének” vezetőjét, a fiatal Szekfű Gyula egyik legfőbb támogatóját.
Felhasznált irodalom:
Thallóczy Lajos, 1854-1916 = Budapesti Hírlap, 1916. december 2.
Glatz Ferenc: Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Miskolczy és Thim nemzetről és államról. Budapest, 1980.
Készítette: Csunderlik Péter
Budapesti Hírlap, 1916. december 2.
Thallóczy Lajos, 1854-1916
A törvényszéki orvostanintézetében holtan fekszik a tiszta fémlapon Thallóczy Lajos. Mint egy napszámos, aki leesett az építőállványról. Mint egy búskomor szerelmes, aki golyót röpített a fejébe. Thallóczy Lajos, az élet nagy igenlője, a szellem arisztokratája, a kegyelmes úr, aki fényes hivatalnoki pályája tetőpontján Belgrád polgári kormányzója volt, egyrangú hatalom azzal a gyalogsági tábornokkal, aki uralkodója megbízásából parancsol a megszállott Nándorfehérvárnak.
Mindez oly hihetetlen, oly bántó, oly értelmetlen, hogy el kell bele kábulnunk. A rettenetes herceghalmi katasztrófa elpusztította őt is, mint annyi mást, mint hetven társát, ifjakat, véneket, nőket, akik épp oly gyanútlanul indultak el a császárt és királyt temető Bécsből, mint ő. Hiszen mindezt fölfogjuk, bármennyire húzódozik is tőle belátásunk. De hogy Thallóczyt, éppen őt így veszítsük el, hogy szétloccsanjon az agyvelő, a melyben rendszerré épült a tudás, tudássá a fantázia, hogy megüvegesedjék ez a szem, amely szikrázott az elmésségtől, a felröppenő gúny rakétáitól, hogy egyszerre kővé dermedjen az a szív, amely egy nagy magyar impérium álmát és ábrándjait hordozta magában: nehéz, nehéz ezt elviselni. Curie, a kémia világraszóló hőse egy buta fuvaros teherkocsija alatt fejezi be életét. Thallóczy, a legeredetibb, legkülönösebb egyéniség egy nagy tömegkatasztrófa áldozatai közt vész el, szinte közös sírba bukik alá.
Thallóczy nagy volt mint historikus, mint közéleti férfiú, mint szépíró, mint ember egyaránt. Történelmi kutatásai mind első forrásokon alapultak és Magyarország legizgalmasabb korszakaira, létének legsarkalatosabb kérdéseire árasztottak fényt. Intenzív fényt, amely melegét az író szívéből, magyar lelkesedéséből, nemzete nagy hivatásába vetett rendületlen hitéből vette. Tanulmányai egyre jobban elmélyültek s amellett mind mélyebb körökre terjedtek ki. Jeles munkatársak segítségével, akik tanítványai is voltak és mesterkezét áldva fogják emlegetni, földolgozta a Magyar Szent Korona tartományainak történetét, hosszas és fáradságos utánjárással megállapította történeti földrajzukat, utoljára Albánia homályos és sokat vitatott múltját tárta föl, a jajcai bánság történetéről szóló nagy művével a Magyar Tudományos Akadémia nagy jutalmát nyerte el.
Thallóczy Lajost hivatalnoki pályafutása Bécsben telepítette le. A levéltárban kezdte, a közös pénzügyminisztériumban folytatta munkásságát. Itt jutott közvetlen érintkezésben Boszniával és Hercegovinával, innen sugárzott ki érdeklődése a Balkán minden problémája iránt. Mert bár tudósok közt is tudós volt, első dísze rendjének és büszke arra a módszeres, föltétlenül tudományos és az egész világban tekintélyesnek és hitelesnek elismert munkára, amelyet végzett, nagy gyakorlati érzéke vonzotta a politika és a közigazgatás problémái felé is. Szívesen lépett át az elméletek világából a tettek területére, hogy hasson, alkosson, dolgozzék, a köz javáért cselekedjék. És nemes becsvágyának bizonyára megtalálta tökéletes és megelégítő jutalmát akkor, amikor Ferenc József kegye, hálája és bölcs emberismerete Belgrádba küldötte, a polgári igazgatás élére.
Nagyúr volt, de azzá a maga erejéből lett. Születés, protekció, vakszerencse őt nem emelte a hosszú lépcsős úton szédítő magaslatára, hanem csak tehetsége, szorgalma, tudása, tapasztalása, hivatottsága. S bár nem született nagyúrnak, rajta sem a parvenü gőgjét, sem a megérkezettnek önteltségét senki nem észlelhette. Hogy nem? Hiszen az ilyeneken ő maga kacagott jóízűen és szélesen, azzal a bacchhanális kacagással, amely istenadta jó kedvéből, ez örökké eleven, pezsgő forrásból bőven tört elő. Ember volt és semmi emberit magától idegennek nem tartott. Nem félt attól, hogy csorba esik rangján; ha jól mulat, ha szabadon szól, ha baráti körben félreveti a formaságok nehéz köntösét. Agglegényi asztala vidám és fesztelen mulatozásoknak volt tanúja, háza a magyar vendégszeretet tanyája az osztrákok császárvárosában.
Szíve volt, nagyon meleg, nagyon érzékeny szíve, bár látszatos cinizmussal el-eltakargatta érzékenységét. A tudatlanság felbőszítette, de az igazságtalanság, az embervadászat, a pöffeszkedő pártszenvedelem, amely betolakszik a tudomány szentélyébe is, véresre sebezte. Ilyenkor minden szokása ellenére halkan szólt, keserűn, elfojtott könnyel szép zengésű hangjában. Ilyenkor mintha mégis hazájától elszakadtnak, gyökérvesztettnek érezte volna magát: a vásári zajban nem ismerte föl, nem akarta fölismerni édes magyar hazáját.
