Igazat adhatunk abban John Lukacsnak, hogy 1917-ben kezdődött a huszadik század az USA hadba belépésével, a cári Oroszország összeomlásával és a bolsevik hatalomátvétellel. Babits pályáján is új korszak kezdődött az első világháború éveiben: az addig „csak nyugodalmat éhező” költő közéleti szerepet vállalt, nem törődve azzal, hogy „a feddett népség megkövezi”, a világ ellen kiáltott.

Békeversei az elsők, amelyekkel kilépett a formalista-parnasszista pózból az addig bűvészkedő Babits Bihály, Budapesten – a maguk nemében briliáns 1909-es Levelek Iris koszorújából és az 1911-es Herceg, hátha megjön a tél is! című első köteteinek rég elmúltat, messzi tájakat vagy filmeket megidéző, „játsszuk azt, hogy”-jellegű, könnyed és tét nélküli stílusgyakorlatait követően. Az elefántcsonttornyot ekkor váltotta az őrtorony a költő lakcímen és munkahelyen túlmutató állandó tartózkodási helyeként. Ezért írhatta utóbb, hogy „az én életemben a legnagyobb fordulópont a háború volt”. Többször is meghurcolták háborúellenes kiállásai miatt az akkor a harmincas évei elején járó középiskolai tanár-költőt. Első botránya a Játszottam a kezével című szerelmes versének 1915-ös ügye volt, ezt követte 1916-ban a békeversek békeversét, a Húsvét előtt című kifakadást – „béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már!” – követő felhördülés, végül jött a legerősebb, az 1917-es Fortissimo-botrány, amikor istenkáromlás miatt vették elő a költőt, akiről Szerb Antal azt írta, hogy az egyetlen igazán nagy ember, akivel életében találkozott.

A Fortissimo előzménye, hogy a költő öccse, Babits István 1916 nyarán foglyul esett a Bruszilov-offenzíva során. A „kényeskedő szecessziós”, a „rím és metrum legnagyobb mestere” – hogy Térey egyik Babits-esszéjéből idézzek – ekkor írta szinte verslábát vesztett üvöltésként az artikulálatlan alkotást, talán legvitatottabb versét, amely miatt veszélybe került középiskolai tanári állása.

Fortissimo

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen – ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok őrjítő, őrült
imában!

És ha hasztalan
ima, sírás: – mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban – a süket Istenét!

Süket! Süket!…

Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni – mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

Ezért jelentette fel Babitsot Rákosi Jenő, az irodalmárnak nem túl tehetséges, de annál jobb üzleti érzékkel bíró, kényszeresen kompenzáló médiamogul, aki anno a Játszottam kezével megjelenése után is megindította az offenzívát a költő ellen a nemzeti lobogó meggyalázása miatt. Hiába: „Honukat védni ébredének, / földi fickók, pöttön legények, / s sürű dárdát szegezve jönnek: / nézhetnéd óriási sünnek” – ahogy a Darutörpeharcban írta Babits.

Az inkriminált vers a „zsidó bujaság és érzékiség csiklandozását irodalmi célnak felavató” – hogy a Magyar Kultúrából idézzek – Nyugat 1917. március 1-jei Arany-emlékszámában jelent meg, és ezt a számot menten el is kobozták „vallási vétség” miatt. Minthogy: a „vallás elleni vétség tényálladékát magában foglalja, ama versében, melyben azt mondja, hogy ha az Istenhez intézett ima és sírás hasztalan – mi, férfiak káromolni is tudunk még; cibáljuk, verjük a süket Istent szókkal – mint az égő házban horkoló gazda. A nyomtatványnak ez a tartalma a közbotrány okozására alkalmasnak mutatkozik” – állt a vontatott vádiratban. Nem mondhatni, hogy babitsi mondatok. Persze nem is az irodalmi bravúroskodás volt elvárás a vádiratot jegyzőktől: „a hatóság azért hatóság, hogy ilyen ijedős időkben a füvek engedelem nélküli növését is lázadásnak nevezze” – írta a Népszava 1917. március 3-i számában, mikor A Nyugatot lefoglalták címmel adott hírt az esetről. A szociáldemokrata napilap Babits védelmére kelt: „a verset mi olvastuk: keserű, elgondolkozó poéma a háborús gonoszságok fölött”.

Babits a Valéria kávéházban, reggelizés közben olvasta az elkobzás hírét az újságban, és menten megijedt, hogy bosszúból menthetetlenül besorozzák. Aznap volt ugyanis jelenése alkalmassági vizsgálaton, ám a perbe fogott pacifistát ismerte az Üllői úti orvos, úgyhogy vizsgálat nélkül fölmentette a katonai szolgálat alól: „Odaállok az orvos elé, rám se néz, mondja: »Babits Mihály, alkalmatlan.«” – emlékezett utóbb vissza a költő, aki még aznap kézhez kapta az idézést is a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék vádtanácsától. Babits Istenkáromlás címmel írta meg védőbeszédét, amely hagyatékban maradt fenn. Kérdés, hogy mit mondott el az előre megírtakból az 1917. március 6-i tárgyaláson, az ugyanis nem volt nyilvános. A kezdet mindenesetre tanári:

„Istenkáromlással vádolnak – az ügyészség a Nyugat múlt számában Fortissimo címen megjelent versemet elkobozta: s bűnvádi eljárást indított ellenem, ezzel kompromittált a közönség előtt is, és megfosztott egyúttal a legjobb védelemtől – mert a legjobb védelem volna idenyomtatni az inkriminált verset: ez tisztává tenne egyszerűen minden intelligens ember szemében.”

Babits kifejtette ugyanis, hogy éppen hogy hívő az, aki kezét önkéntelenül az ég felé emeli és felkiált: „Hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik?” Hiszen: „ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így”. Ennek bizonyítására sorra hozta a bibliai példázatokat, Jákobtól Jeremiáson át egészen a keresztfán égbe kiáltó, kétségbeesett Krisztusig, majd a magyar példákat is, többek között Kölcseyt, Vörösmartyt, Aranyt és Madáchot, hogy végül „középkorinak” bélyegezhesse az eljárást. „Nem hiszem tehát, hogy káromlásban vétkes vagyok”, fejezte be, „legfeljebb oly módon, mint a Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre: »Légyen átkozott az Isten!« – mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését.”

Az ítélet szerint a Nyugat Arany-emlékszámát Babits „közbotrány okozására alkalmas” verse nélkül újra kinyomhatták – a folyóirat tiltakozásul üresen hagyta a Fortissimo helyét –, de a költő ellen újabb eljárást helyeztek kilátásba, akinek ezért egész 1917 márciusa és áprilisa az ügyvédjével való konzultálással, folyamodványokkal és egy esetleges újabb tárgyalásra felkészüléssel telt. Közben persze újabb és újabb hírlapi támadások érték, miközben már két és fél éve folyt a világháború, egyébként meg a betiltott vers úgy kezdett terjedni kéziratos papirosokon, hogy Babits maga sem győzte másolni.

Érdemes idézni Babits ügyének „keresztény-nemzeti” recepciójából. A még visszafogott Élet azt írta Babits művészetéről, hogy az olyan, mint „a férges alma”: formailag lehet ugyan tökéletes, de „a belseje teljesen élvezhetetlen, káros”. A Magyar Kultúrában Burián Károly a költő védőit vette célba, akiket „a szabadkőműves ateizmus” képviselőinek nevezett. Mindenekelőtt Hatvany Lajost kóstolgatta azzal, hogy a „sokpénzű, enervált zsidó báró a Jób könyvé-ben véli megtalálni az igazolást Babits káromkodásaira”. Majd kifejezte bizakodását azzal kapcsolatban, hogy a költőt eltávolítják középiskolai tanári állásából: „Hogy ezek után a kultuszkormány kilódítja-e most már végleg a reklámot is hajszoló tanférfiút az iskolából, nem tudjuk, de reméljük. Amíg – legalább papíron – keresztény Magyarország vagyunk, e remény táplálásához feljogosítva érezzük magunkat. A lejtőn a posvány irányában guruló poétához e helyen nincs több szavunk.”

Hogy is mondja Isten a Jónás könyvében? „A szó tied, a fegyver az enyém.” A magyar állam végül nem teljesítette a büntetést követelő önkéntes próféták óhaját, Babits ügyvédjének hosszas kijárására és dr. Váry Albert sajtóügyész jóindulatának köszönhetően 1917 augusztusában a Fortissimo-ügyet elmarasztalás nélkül lezárták. Ugyan a vers továbbra is betiltva maradt: csak 1918 késő őszén jelenhetett meg újra nyomtatásban. „S ezzel az ügy véget is ér. Én most teljesen az irodalomnak adom magam és otthagyom a tanárságot” – nyilatkozta Babits 1918 novemberében, immáron a népköztársaság Magyarországán. Tanácsköztársaságbeli szerepvállalása miatt az 1920-as évek elején azonban újabb meghurcolást kapott a nyakába.

 
Felhasznált irodalom:
A vádlott: Babits Mihály. Dokumentumok, 1915–1920. Szerk.: Téglás János. Budapest, 1996.
Sipos Lajos: Babits Mihály. Budapest, 2003.

 
Készítette: Csunderlik Péter