Szocializmus folyóirat, 1915. május

„Valóban kikerülhetetlen volt-e ez a rettenetes öldöklés?” – A Szocializmus útkeresése 1914–1915-ben I.

Már nem látok pártokat, csak németeket!” – kiáltott fel II. Vilmos, mikor azok a német szociáldemokraták is megszavazták a Reichstagban a hadihiteleket – ezzel áldást adva a világháborúra –, akiktől elsősorban a világháború kitörésének megakadályozását várták oly sokan. A nacionalista felbuzdulás azonban nemcsak Németországban, hanem minden hadviselő országban felülírta a nemzeten belüli osztályellentéteket a háború kitörésekor. Az 1889 óta fennálló Második Internacionálé, a munkáspártok nemzetközi szövetségének pártjai és képviselői hiába foglaltak állást korábban amellett, hogy a háború kirobbantásának szándékára a munkások tömegsztrájkkal felelnek, a nemzetközi munkástestvériség hite szertefoszlani tűnt, 1914 végére a Második Internacionáléra látszólag már csak annyi maradt, hogy a brüsszeli irodában az utolsó lekapcsolja a villanyt. Mi a teendő ebben a helyzetben? Erre a kérdésre a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői és teoretikusai is igyekeztek választ adni. (1. rész)

Ha próbálkozásaikra kíváncsiak vagyunk, akkor leghelyesebb, ha az MSZDP 1906-ban alapított elméleti folyóiratához, a Szocializmushoz fordulunk. Ennek első szerkesztője Garami Ernő volt, akit 1907 májusában Garami felkérésére Kunfi Zsigmond követett: ők a századelő magyar szociáldemokráciájának két legjelentősebb gondolkodója. A Szocializmus előfizetőinek száma 2200–2300 körül mozgott, amely 1918-ban 4000-re nőtt, mikor a világháború utolsó két évében a szakszervezetek megsokszorozták taglétszámukat. A szerzők között találjuk – a rengeteget publikáló szerkesztőkön túl – Bokányi Dezsőt, Böhm Vilmost, Buchinger Manót, Jászai Samut, Pogány Józsefet, Rónai Zoltánt, Szabó Ervint, Varga Jenőt, Weltner Jakabot – de Ady Endre is e folyóiratban jelentette meg az Irodalmi háborgás és szocializmus című, oly sokszor idézett tanulmányát. Az 1918–1919-es forradalmakat követő emigrációs hullám okán a Szocializmus szerzői legtöbbjét elvesztette, így a kisebb-nagyobb átalakításokkal még 1938-ig működő folyóirat színvonalában már sose érte el a Monarchia-korabeliét. Ebben természetesen közrejátszott a Horthy-korszak erős „ellenszele” is: 1932-ben már mindössze 800 előfizetője volt a periodikának, ezt követően ugyan Mónus Illés vezetésével egy utolsó fellendülés következett (akkoriban a szerzők között találjuk József Attilát is), azonban a lapkiadási engedély 1938-as meg nem újítása a nagy múltú folyóirat halálához vezetett.

Lássuk hát, hogy a Szocializmus szerzői miként keresték az utat a háború vérzivatarában, a munkásmozgalom perspektívájából milyen kérdéseket tettek föl és milyen feleleteket adtak? A háború kitörésétől rendszertelenül megjelenő folyóirat (helyzetét csak 1917 decemberétől tudta újra stabilizálni) első háborús írásai az 1914. augusztus–1915. májusi 1-jei, összevont számban jelentek meg, amelyben már fehér foltok jelezték a későbbiekben egyre szaporodó, kicenzúrázott szövegrészeket. A következőkben röviden bemutatom eme első „háborús szám” jelentékenyebb írásait, hogy végül a tagadhatatlanul legfontosabbat, Kunfi Zsigmondnak A háború problémái című összegzését ismertessem részletesebben.

Garami Ernő
Garami Ernő

 
Az MSZDP legtekintélyesebb vezetője, Garami Ernő Az Internacionále és a háború viszonyáról írt. A nemzetközi munkásszövetség válságát elemezte, és végül találgatásokba bocsátkozott a jövőre vonatkozóan: „A háború okozta pusztítások minden országban hatalmas lehetőségek útjait fogják megnyitni az eredményes szocialista agitáció előtt. (…) És senkit meg ne tévesszen az, hogy ma úgy látszik, mintha az Internacionálé darabokra tört volna. (…) A kapitalista nemzetek mostani példátlan válsága a proletárság nemzetközi tendenciájának csak hasznára lehet. (…) És, így értelmezve, a mai rettentő napok káoszában is szabad kimondanunk a biztos bizakodó szót: az Internacionálé nem volt, hanem lesz.” Csak ma már tudjuk, hogy az első világháború nem a Második Internacionálé újjászületéséhez, hanem a Kommunista Internacionálé megszületéséhez vezetett.

A marxizmus klasszikusaihoz nyúlt iránymutatásért Bokányi Dezső és Szabó Ervin. Előbbi Bebelnek az 1910-es koppenhágai munkáskongresszuson mondott beszédét idézte fel, melyben az 1913-ban elhunyt német szociáldemokrata politikus egy „nagy háború” következményeit gondolta végig, meglehetősen borúlátóan: „Az élelmiszerek szállítása egészben vagy részben szünetel. Az élelmiszerek ára elérhetetlen magasra emelkedik. (…) Általános éhségnyomort idéz majd föl. Mit gondoltok, mi adódik az ilyen viszonyokból? A tömegek ilyenkor nem tömegsztrájkért kiáltanak, hanem munkáért és kenyérért! Munkát és kenyeret követelnek, amit, a háborúban érdekelt iparok leszámításával, senki sem tud nyújtani nekik.” Szabó Ervin Marxnak és Engelsnek az 1870–1871-es francia–porosz háború kapcsán tett megnyilatkozásait elemezte, mivel a párizsi kommün kikiáltásához vezető konfliktus különösen próbára tette „szocialista és forradalmi ítéletük biztosságát”. Szabó hangsúlyozta, Marx és Engels „nem a háborúért lelkesedtek, hanem csak a fölszabadító háborúért”, mivel a korban „III. Napoleon Franciaországa képviselte a cézarisztikus reakciót, s Németország a nemzeti eszmét és demokráciát”. Elzász és Lotaringia megszállásával azonban „a védelmi háborúból hódító háború lett, a nemzeti háborúból ismét dinasztikus háború, nemzetileg idegen területek elrablását célzó”. Ezt pedig Marx és Engels már nem helyeselhették, mivel az annexiós béke csak újabb konfliktushoz vezet. Nem véletlen, hogy a háború végére a munkásmozgalmi pártok fő követelése az annexió nélküli, demokratikus béke lett.

A leendő 1919-es igazságügyi népbiztos, Rónai Zoltán a béke és a demokrácia összefüggéseiről írt – „a jövő békéjének támasza csak a minderősebben kifejlődő demokrácia és az abban mindjobban izmosodó szocializmus lehet” –, míg a Tanácsköztársaság leendő „gazdasági agya”, a később szintén népbiztos, Varga Jenő a magyar állam háború alatti pénzügyi politikáját mutatta be. Hasonlóképp közgazdasági írással jelentkezett Buchinger Manó, aki a Háború és a drágaság című írásában az árak emelkedésének okait és megállításának lehetőségeit vizsgálta: „Milliók azok közül, akik béke idején termeltek, a háború beálltával pusztán fogyasztókká váltak. (…) A háború első háromnegyed esztendejét Magyarország munkássága végigkoplalta.” Buchinger szerint csak az élelmiszerkészletek összeírásával, a maximális árak megszabásával, és a készleteknek „a mágnások karmai közül kiragadásával” lehet elejét venni a fenyegető gazdasági anarchiának. Írásában Buchinger a német példára hivatkozva érvel a „népélelmezés mozgósítása” mellett.

Weltner Jakab A háború és a szociálpolitika című tanulmányának problémafelvetése húsbavágó volt: „mi lesz a betegsegélyező pénztárakkal, ha a legerősebb, legegészségesebb tagjaikat elveszik a harctérre, ha itthon a fiatalabbak közül csak azok maradnak, akiknek a szervezete gyöngébb és fogékonyabb a betegségekre és az öregebbek, akiknek köréből a betegek száma természetszerűleg mindig nagyobb, mint a fiatalok sorából?”

Malasits Géza Kötelességek – jogok nélkül című írásában szigorú bírálat tárgyává tette az 1912:LXVIII. törvénycikket, amely többek között kemény büntetést helyezett kilátásba azon munkásoknak, akik háborús célra termelő „üzem folytonosságát akár béremelés, akár munkarövidítés, akár pedig szerzett jogok megvédése érdekében zavarnák”. Malasits eseteket sorolt föl annak bizonyítására, hogy a tőkések miként használják ki a munkások fellépését tiltó háborús szükséghelyzetet: 57 óra helyett minden budapesti gyárban 60 órát vagy ennél is többet kell dolgozni, „a túlórákért addig fizetett pótlékot a legtöbb gyárban megvonták a munkásoktól, az árakat szorították, ahol csak lehetett”. Írásából kiderül, hogy a Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége 1915 januárjában beadványt intézett a honvédelmi minisztériumhoz, amelyben kérik, hogy „a katonai szállítók által fizetett munkabéreket a szociálpolitikai tisztesség szempontjából (…) vegye revízió alá, azokat a gyárakat pedig, amelyek munkásaiknak túlságos alacsony béreket fizetnek és azokat embertelen munkaföltételek mellett dolgoztatják, a katonai szállításból zárja ki”, a vasasok azonban nem kaptak választ a minisztériumtól. Malasitsnak a cenzúra közbeavatkozása miatt erősen hiányos írása a munkavállalói jogok külföldi (pl. német és angol) szemléjével zárul, rámutatva és egyben vádolva: „Magyarországon annak ellenére, hogy a munkásság minden tekintetben példásan önfeláldozóan végzi munkáját, nem részesül abban a védelemben, amelyben osztrák vagy német társának van része.”

(Folytatjuk)

Készítette: Csunderlik Péter