„Magas, nehéztestű ember volt, aránylag kurta, befelé görbülő lábszárakkal, amilyennek Mátyás királyt mondották volt. Töprengő szeme volt; a felső szemhéj alatt megbújva lesből nézte a világot és a homlok közepén mély gondolkozó ráncban folytatódott. De a karikaturista legbiztosabban a szájánál kötött ki; széles harcsa-szája volt, két szélén az állandó mosoly görbületével. Előrevetett alsó ajka alatt a hátravonult kicsi áll majdnem egyenes vonallal folytatódott a kurta, vastag nyakban. Mély, dörmögő hangja volt és szája roppant öbléből böffenve robbantak a szavak; olyan volt a beszéde, mint a benzinmotor kipufogása.”
Személyes ismeretség híján Nagy Endre újságírónak, a „kabaré atyjának” szavaival kezdjük szubjektív portrénkat Ujházi (vagy inkább Újházy?) Edéről, aki a színpadon és a konyhában egyaránt otthonosan mozgott. A róla elnevezett húslevest mint „Újházy tyúkhúslevest” szerepeltetik az étlapokon, de mi a helyes névhasználat? Mivel ő maga az Ujházit használta és a korabeli sajtóban, valamint a már említett Nagy Endre írásában is így szerepel (továbbá a Kerepesi temető sírfeliratán is ez áll), az első variációt fogadjuk el helytállónak.
De hogy kerül egy színész kapcsolatba egy levessel? Nos, Ujházi életét részben a színpadon, részben a pesti vendéglőkben élte: nyáron a Wampetics vendéglő teraszán, télen a Pannónia fehér termében. A Wampetics a Városliget „fő helyének” számított, az 1890-es években az omnibusz idáig járt ki a városból. Tulajdonosa, Wampetics Ferenc fővárosi bizottsági póttag volt, éttermében az irodalmi és művész-asztaltársaságok adtak találkozót egymásnak, a századforduló szerdáin itt vacsoráztak a Szabadelvű Párt tagjai. Wampetics 1910-ben adta el éttermét Gundel Károlynak, aki tovább öregbítette a kerthelyiség hírnevét.
Ujházi másik kedvelt helye, a Pannónia, szálló volt a Rákóczi úton, amelynek a Sándor utcai (ma: Bródy Sándor utca) régi képviselőház és az 1913-ban lebontott Nemzeti Színház határozta meg életét. „A Pannóniában találkozunk” – ez volt a színjátszás apostolainak gyakori jelszava. Tulajdonosa, a városatyaként működő Glück Frigyes javaslatára 1906 októberében Rákóczi hazahozott hamvait nem a Nagykörúton szállították a Keletiből a Nyugati pályaudvarra, hanem a jóval hosszabb távot bejárva a Kiskörúton, így a menet elhaladt a szálloda előtt – ennek emlékét őrzi a ma is meglévő emléktábla, Rákóczi dombormű képmásával.
Ujházi neve azonban mégis egy Dohány utcai kisvendéglőhöz köthető leginkább. A tulajdonosa, Ujházi színészkollégája által nyitott apró helyiség kocsisok és teherhordó munkások találkozóhelye volt – legalábbis míg Ujházi be nem tért ide ebédelni… A Hatvani-Ujházi vendéglő rövid idő alatt divatba jött: Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Pálmay Ilka, Márkus Emília üldögéltek fehér asztalai körül. Itt született meg a híres-neves leves is, történetét szintén rögzítette Nagy Endre: „… Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze [t.i. Ujházi – K.E.]. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált.”
A vendéglő népszerűsége azonban tiszavirág életű volt. A tulajdonos, Hatvani, eltelve sikerétől úgy hitte, az ő főztje és nem Ujházi személye vonzza oda a törzsvendégeket. Egy alkalommal, mikor Ujházi szavát vette Szemere Miklós országgyűlési képviselőnek, hogy nála vacsorál a Nemzeti Kaszinó tagjaival, Hatvani az előre felterített különteremben is leültette a várható eseményre kíváncsi “pórnépet”, és a vendégek száma miatt szétszedette az ünnepi asztalsort. Ujházi éppen játszott aznap este és a felvonásközben rohant át a Nemzetiből a Dohány utcába – hiába. Hatvani szemében minden vendég egyforma volt. Ujházi csalódottan távozott, és többet nem ment még a környékre sem – a vendéglő pedig újból azzá lett, ami volt: konfliskocsisok törzshelye.
Ha épp nem a vendéglőkben, akkor a Nemzeti Színházban lehetett Ujházit megtalálni. Sokoldalú művész, ennek ellenére inkább a komikus szerepei voltak: egy évtizeden át játszotta Malvoliót a Vízkeresztben. 1913-ban nyugdíjazták, ennek híre nyaralása közben, az Abbázián érte utol. Az őt faggató újságírónak ki is fakadt: méltatlan eljárásra, pénzügyi okokra panaszkodott. Élete utolsó éveiben mind jobban elhatalmasodott rajta cukorbetegsége, erősen lefogyott. 1915 novemberében halt meg, koporsója felett Tóth Imre, a Nemzeti Színház igazgatója és Gál Gyula, a Színművészeti Akadémia vezetője mondott gyászbeszédet.
Ránk meg maradt a levese, igaz, kakasból éppen nem főzik, tyúkból, csirkéből, disznóból, marhából annál inkább. És itt álljunk is meg egy percre: bármiből is készüljön, ne hagyjunk ott a tányérunkon egy kanálnyit se, hacsak nem akarjuk megidézni Ujházi szellemét: „Te marha!…. Hisz ép ez a java!”
Felhasznált irodalom:
Gundel Imre – Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979.
Nagy Endre: Ujházi Ede arcképe = Nyugat, 1930/4.
Ujházi Ede nyugdíjazása = Népszava, 1913. szeptember 30.
Ujházi Ede meghalt = Népszava, 1915. november 5.
Ujházi Ede temetése = Népszava, 1915. november 7.
Készítette: Kaba Eszter
