A legjobb Ady-versekkel ellentétben bizonyára nem kap fel és vág falhoz a kijelentés, hogy Ady Endre (1877–1919) a valaha volt legnagyobb magyar költők egyike: az 1906-os Új versek szétrobbantotta a korabeli magyar lírát, utóbb kortársai e kötet körül polarizálódtak. Németh László írta a Kisebbségben című esszéjében – egyébiránt nem minden antiszemita él nélkül –, hogy: „Ady puszta létével borzalmas kritika. Akik mellette éltek, gyűlölniük kellett, mert ha ő igazán nagy költő s nem torzszülött, akkor tán nincs is igazi magyar irodalom, csak egy másfél század óta haldokló, szörnyű vágy utána.”
Ady persze nem volt „kórházszagú”, „perverz” – miként azt Rákosi Jenő írta róla 1915-ben az Ady és Babits „defetizmusáról” szóló vitában –, hanem „túlfeszített lényeglátó” zseni annál inkább. Az egész pályáját tekintve fölöttébb érdekes, hogy Adynak ez a „túlfeszített lényeglátó” zsenisége mennyivel korábban jelentkezett újságírói munkásságában, a napi munka feszített tempójában született cikkekben, mint költészetében. Szerb Antalt idézve: „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő”, ugyanis még „kortársai zsúrversikéit” utánozta, mikor már értelmiségi körökben ismertséget szerzett fiatal nagyváradi újságíróként a Széll-kormányt támadó vagy éppen antiklerikális írásaival (a nagyváradi kanonokokat bíráló, 1901-es Egy kis séta című cikke miatt országos visszhangot kiváltva három napi fogházbüntetésre ítélték). Adynak a megcsúfolt parlamentarizmusról, a korrupcióról, a sötét klerikalizmusról vagy a kultúra szabadságáról szóló szövegeit, ha kitakarjuk a neveket, egy az egyben le lehetne hozni egy mai Népszabadságban. Ha álnévvel közölnénk ezeket az írásokat, akkor az olvasók azt hinnék, hogy fölvettek egy új publicistát. (Ezt a feltételezést közvetve bizonyítja, hogy 2010 óta hány helyen publikálták újra Ady 1902-es Menjünk vissza Ázsiába című művét, nyilván aktuálisnak érezve azt.)
Ady ezekben a cikkeiben a később polgári radikálisnak elnevezett eszmerendszer szempontjai szerint bírálta a „Régi Magyarországot”. Ady volt lényegében Jászi Oszkár körének vezérpublicistája – ezt a polgári radikális kötődést sokan próbálták meg újra és újra tagadni, de legalábbis elbagatellizálni az 1920-as évek óta, amikor megszületett az első kísérlet Ady fajvédő költővé átstilizálására (a kommunistává váló Bölöni Györgynek eme törekvés ellen született Az igazi Ady című munkája). A baloldali radikális körökben való jelenlétének tudható be, hogy mikor 1910-ben elindították a magyarországi radikális szabadkőművesség napilapját, a Világot, Ady külső munkatársként csatlakozhatott a laphoz. Vezér Erzsébet Ady-életrajzából tudhatjuk, hogy a szerkesztőséggel kötött megállapodás szerint havi három cikk és két tárca közlését vállalta tőle a Világ. (A lappal való kapcsolata azonban nem volt konfliktusmentes, hasonlóan Jászi Oszkár Világhoz fűződő viszonyához. Lásd: Jászi Oszkár: Miért léptem ki a Világ szerkesztőségéből?)
Ady a Világ 1915. január 24-i számában közölte Levél helyett Gogának – Üzenet román barátomnak című írását, amely ama barátság végét deklarálta, amely talán a legnevezetesebb a magyar–román szellemi kapcsolatok történetében. Octavian Goga (1881-1938) fiatal íróként nemcsak Petőfi- és Ady-verseket ültetett át hazája nyelvére, de még Madách Az ember tragédiáját is lefordította. Az 1910-es években azonban a „nacionalizmus uszályába került” – legalábbis ha ötvenes évekbeli szerző lennék, ekképp fogalmaznék. Ady cikkének előzménye is az, hogy az addig mérsékelt Goga szakított a Román Nemzeti Párttal, melyet követően a Liga Politica elnevezésű radikális nacionalista román szervezetben kezdett tevékenykedni (1919-1920-ban és 1926-ban miniszteri pozícióhoz is jutott Goga, halála előtt nem sokkal román miniszterelnök lett). Az Osztrák–Magyar Monarchia és Románia a cikk 1915. januári publikálásakor még nem álltak hadban – elméletileg még szövetségesnek is lehettek volna tekintendők, mivel Románia 1884-ben negyedik államként csatlakozott a hármas szövetséghez –, azonban várható volt, hogy a román nacionalisták Erdélyre vonatkozó igénye miatt előbb-utóbb a keleti szomszéd az antant oldalán avatkozik be a háborúba.
Mondani se kell, hogy Erdély elvesztésének gondolata mennyire megrendítette a bihari születésű – és 1914 augusztusa után Csinszkával Csucsán tartózkodó –, bőrére kivarrt idegű Adyt, a valóban váteszi, erősen sámángyanús költőt, aki első perctől kezdve ellenezte a háborút. Ady elítélte írásában, hogy Románia irredenta Piemontot akar játszani a 20. században, és mintegy a fejlettebb magyarság kultúrfölényének pózát felvéve bírálta a „garibáldoskodó” román politikusokat. Ady az uszító nacionalizmus helyett hitet tett az internacionalizmus mellett, írásában pedig implicite azt kódolta, a magyarság felsőbbrendűségének indikátora, hogy „legjobbjai valakije” – mármint Ady maga – internacionalista és pacifista legyen az élethalálharc óráiban, napjaiban, hónapjaiban: „Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövő nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű.”
A magyar néplélek húrjain hat ujjal játszó Ady azonban nemcsak a magyarság fájdalmát érezte a világháború alatt (ezzel az átéléssel tovább gyengítve amúgy is megrendült egészségét), cikke kéziratában még azt is olvashatjuk: „De nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy Weiss Manfréd golyója beletalált.” Az „óvatos” Világban azonban kihagyták a mondatot a végül közölt cikkből. Fájhatott Adynak. De mennyivel jobban megszenvedhette, mikor hírt kaphatott arról, hogy 1916. augusztus 27-én a román hadsereg megtámadta Magyarországot.
Az egykori Boncza-kastélyban, ahol 1914 augusztusa után Ady mintegy menedékbe húzódott, ma Goga-múzeum található. Az első világháború után ugyanis Csinszka Octavian Gogának adta el a családi birtokot.

Készítette: Csunderlik Péter

Felhasznált irodalom:

Levél helyett Gogának – Üzenet román barátomnak = Világ, 1915. január 24., 13.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok… A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007.
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Budapest, 1982.
Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Budapest, 1997.

Világ, 1915. január 24.
Levél helyett Gogának – Üzenet román barátomnak

Goga Oktávián nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj. De, istenem, annyi fájás között, amennyi az ilyen fajtájú, furcsa embert mostanában éri, ez számít. Ma minden, ami jön, fájás, szomorúság és seb, ezt bizonyosan Goga, a derék román költő is érzi. Ha nem hívnak s visznek a Halál elé, ez az ármádiának a haszna vagy kára, de rajtam mit se segít. Azt látom, dehogy látom, érzem, hogy ezt a játékot, se játékosként, se kibicként, nem bírom.
Megértem én Goga Oktaviánt, akit egy kicsit mindig a telített, kótyagos román Kisfaludy Károlynak vélek. Megértem esetleg azt is, hogy naciója egy rettenetes nagy kérdést kapott s erre a megfejtést az ó-romantikus Goga Oktaviánok adják. Mindent megértek s franciául magyaron beszélvén: meg is tudok bocsátani, ha valaki érdemes reá. De Goga barátom semmiképpen sem érdemes s ezért nem lehetséges, hogy a kezét, tulajdon kezét valaha is megint megszorítsam.
Lehet, hogy kezdő népeknek sok joguk van, de én is és Goga is kikérnők, ha valaki a románt kezdő népnek mondaná.
Idegeim nekem is vannak, Victor Hugo rajtam is rontott, ráadásul Jókai, de garibáldoskodni ma már magyar kultúrember nem tud.
Én változó hangulattal, újra és újra változó hangulattal nézem ezt a nagy földi komédiát.
Főképpen pedig fáj nekem annyi fájás mellett, hogy Goga Oktávián román Déroulède akar lenni. És legfőképpen az fáj, hogy e nekem szimpatikus fajtán elhatalmasodtak a lehetetlenül piementikus célú emberek.
Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e lehetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövő nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem, Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.