1918 októberének végére Budapest utcáin kezdett felbomlani a rend. Miközben a környező országok és népek politikai elitje összefogott és egységesen lépett fel, 1918 legkritikusabb pillanataiban a kormányon lévő és az ellenzéki magyar elitcsoportok még egymással is alig-alig tudtak egyezségre jutni. Október 25-én háromezer diák több száz katonával és a hozzájuk csapódó munkásokkal együtt a budai Várba vonultak (ekkor már Katonatanács is működött a fővárosban), átjutottak a rendőrkordonon és a katonai karhatalmon is. Ám a király elé nem kerültek, mert az uralkodó Gödöllőn tanácskozott. IV. Károly még mindig nem jutott dűlőre, hogy kit nevezzen ki az október 23-án lemondott Wekerle helyére. Az ellenzék élén a szintén bizonytalan Magyar Nemzeti Tanács (MNT) állt: a szociáldemokraták ingadoztak, hogy szövetségre lépjenek-e a pacifista Károlyi Mihály gróffal. Végül is összefogtak Károlyiékkal és Jászi Oszkár Radikális Pártjával, így október 23–24. éjjelén megalakították az MNT-t, amely magát tekintette a magyar nemzet képviselőjének, nem az ügyvezető Wekerle-kormányt.
Ebben a helyzetben a Népszava október 27-i vezércikke a hatalmon lévő elit halogató politikáját bírálta, nyilvánvalóan a Tisza István és Wekerle Sándor vezette, frissen egyesült kormánypártra utalva. (A tradicionális magyar elit oldalán is voltak kimaradók az összefogásból, pl. az Apponyi Albert gróf és a Bizony Ákos körüli csoportok.) A Népszava bírálta, hogy a hatalom húzza az időt, miközben szétesik a Monarchia. Az időhúzás célja pedig az, hogy a „népet” továbbra is szolgaságban tartsák – írta a lap.
De mit akart a szocdemek szerint a nép? Békét. Mielőbb.
A cikk figyelmeztetett az „ellenforradalmi” erőkre, illetve arra, hogy a konzervatív hatalomhoz hű Budapesti Hírlap már-már katonai diktatúrát akar, aminek jelét egy, az olasz frontról ismert, hírhedten szigorú tábornoknak, Lukachich Gézának a fővárosi karhatalom élére való kinevezésében látták. Tisza pedig a frissen egyesült kormánypárt értekezletén a Budapesti Hírlap szerint arról szónokolt: támogatja az ügyvezető Wekerle-kabinetet, hogy „ezt az országot egy forradalmi paródiának megpróbáltatásaitól megkímélje”. Tisza szerint a többség is támogatja Wekerlét, ha „az országnak belső rendjét olyan eszközökkel, melyeket a körülmények igényelnek, fenntartja”. (Tisza és az előtte szóló Wekerle beszédét a Világ című lap úgy értékelte: mindketten „terrort ígértek”.)
Hogy mit is jelentenek e kijelentések, a tüntetők már október 28-án megtapasztalhatták. Ekkor zajlott a „lánchídi csata”, amikor a rendőrség belelőtt a Nemzeti Tanácsot támogató tömegbe, ami kiváltotta az őszirózsás forradalmat. A Népszava 27-i vezércikke viszont éppen ezt, vagyis a forradalmat akarta elkerülni. A szociáldemokrata vezetők a béke mellett demokratikus átalakulást is akartak a forradalom elkerülésére. Ezt tükrözte a párt október 8-i kiadványa, osztályokat és nemzetiségeket képviselő új kormányt követelve. Nyolcórás munkanap, általános választójog, a közigazgatás demokratizálása – ezek voltak a legfőbb törekvéseik. Ezt megerősítette a párt október 13-i kongresszusa is.
Közben a hatalom a bukás előtti órákban is ragaszkodott a Tisza–Wekerle-féle irányvonalhoz, és a Népszava szerint elkoboztatta azokat a lapokat, melyek beszámoltak az Magyar Nemzeti Tanács közleményéről, amelyben az magát a magyar nemzet képviselőjének nyilvánította.
A Népszava október 27-én hiába emelte ki: „a halogatásból katasztrófa következik”, a király még ekkor sem a demokratikus átalakulás mellett döntött, nem nevezte ki Károlyit kormányfőnek. A lap figyelmeztetett: „Végsőkig kiéleződik a helyzet. […] A katasztrófát csak a békét és népuralmat megvalósító népkormány haladéktalan kinevezése háríthatja el, de – mily vakság és, süketség – a döntés még mindig késik”. A forradalom azonban nem késett, más kérdés, hogy ez sem tudta megmenteni a történelmi Magyarországot a széteséstől.
Felhasznált irodalom:
Még mindig halogatnak! = Népszava, 1918. október 27.
Wekerle és Tisza a helyzetről és föladatairól = Budapesti Hírlap, 1918. október 29.
Wekerle és Tisza terrort ígér = Világ, 1918. október 29.
Galántai József: Magyarország az első világháborúban, 1914–1918. Budapest, 1974.
Lukachich Géza, báró = Magyar Életrajzi Lexikon
Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Főszerk.: Szijj Jolán. Budapest, 2000.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Budapest, 2014.
Készítette: Szegő Iván Miklós
Népszava, 1918. október 27.
Még mindig halogatnak!
Fölfordul az ország. Vonagló teste már nem bírja a válságot, de még mindig halogatnak, még mindig nincsen döntés, még mindig folynak az intrikák, a ravaszkodások és befolyásolások. Az idegek végsőkig feszülnek. A tömegek lelkét kétség és düh között hányják az események. A türelmetlenség és elszántság pillanatról pillanatra csigázódik. A válság elérte csúcsát, és most már haladék nélkül meg kell oldani, különben szétvet mindent. És döntés még mindig nincsen és még mindent halogatnak.
Az olasz fronton rettentő erővel folyik az offenzíva. A hadijelentések minden sorából érezzük a vér szakadatlan ömlését. A szerb és francia csapatok napról-napra újabb kilométerekkel közelednek a magyar határ felé. Szerbia népe gerillaharcokban kelt föl a visszavonuló osztrák-magyar csapatok mögött. Montenegró lángokban áll. Népe mindenütt lázong és lerázza az idegen hódítót. Előttünk az invázió kilátása és még mindig nem történik döntés és még mindig halogatnak.
Ausztria nincs többé, valamennyi népe önálló állammá formálódott. Egyik sem akar tudni az úgynevezett osztrák kormányról. A nemzeti tanácsok csak egymással akarnak egyezkedni és még csak érintkezést sem kívánnak az eddigi militarista–bürokrata kormányzattal. A cseh-szlovák államban, a délszláv államban és az osztrák-német államban egyformán teljes önállóságot és független köztársaságot kívánnak és proklamálnak. Ausztria nincsen többé, az osztrák-magyar monarchia megszűnt, de azért még mindig „közös” külügyminisztert neveznek ki, még mindig fönntartják a közösség fikcióját, a közös pénzügyminiszter még mindig úgy tesz, mintha valamit kormányozhatna és igazgathatna. Még mindig nem akarják tudomásul venni a tényeket, nem akarnak ráhelyezkedni a valóság fundamentumára és még nem döntenek, még mindig halogatnak.
Nem akarják meglátni a nagy történelmi tanulságokat, nem akarják megtanulni, hogy minő okok törték össze az orosz cárizmust és csodálatos módon nem látják meg, mi játszódik le most a német birodalomban. II. Miklós és II. Vilmos sorsa örökre intő példa lehet minden uralkodó számára, aki nem tanulta meg, hogy mikor kell idején engedni, mikor kell idején a népek akaratát teljesíteni. Németországban Hindenburg és Ludendorff kénytelen lemondani, a császár s a trónörökös lemondása talán csak órák kérdése, a Hohenzollern-dinasztia félreállítása komoly lehetőség és nálunk még mindig nincsen döntés, még mindig csak halogatnak.
A tömegek békevágya már az egekig csap és a trónokat ostromolja. A tömegek nem bírják tovább a nyomorgást és gyűlöletük egész hevével követelik a háború kivégzését. A tömegek megunták a szolgaságot és nem akarják egyetlen napig sem tovább tűrni az osztályparlament igáját. A katonák érzik a háború céltalanságát, nyögik az ötödik esztendeje tartó frontélet minden keservét és békét, minden áron és minél hamarább békét parancsolnak. A béke és a szabadság vágya már utolsó bilincseit is rázza, már nem bírja tovább tűrni a zablát és a féket és rettentő kitöréssel fenyeget mindent és mindenkit. De azért döntés még nem történt, de azért még mindig halogatnak.
Az országon uralkodó katonai és hivatalnoki apparátus feje, a király, az osztályok harcában jelentős hatalmi tényező, mert személyében fut össze a militarizmus és a bürokrácia minden szála. Éppen ezért kellett végső kísérletül a szociáldemokrata munkásság küldötteinek nyíltan, tisztán és világosan megrajzolniok és kiélezniök a helyzet képét a király előtt. A szociáldemokrata szervezett munkásság akaratát és politikáját képviselték elvtársaink a gödöllői kihallgatáson, de egyúttal az ország megmentésének egyetlen lehetőségét, a béke rögtönös megteremtésének egyetlen útját. A királyi hatalom körül a grófok és az osztályparlament politikusai állandóan ott ravaszkodnak, leselkednek és intrikálnak. Hazudnak és ferdítenek, letagadják az eseményeket és elhazudják a valóságot. Mindent elkövetnek, hogy a háborút még nyújthassák, hogy a tömegek szolgaságát állandósítsák. A szociáldemokrata munkásság képviselői a magyar tömegek akaratára és hatalmára támaszkodva, a valóságot mondották el a királynak és nem hallgattak el semmit a veszedelmekből, a válságokból és figyelmessé tették a halogatásból következő katasztrófa minden jelére.
Mert a halogatásból katasztrófa következik.
Egyre sűrűbben gyűlnek és gomolyodnak a jelek. Mindenfelől koncentrálódnak az ellenforradalom erői. A reakció kívánságainak leghívebb tolmácsa, a „Budapesti Hírlap” most már egészen nyíltan szint vall és mezítelen katonai diktatúrát követel a válság megoldására. És a Tisza-parlament és Wekerle-kormány nem is habozik, hanem már ki is nevezte Lukachich altábornagyot Budapesten a karhatalom parancsnokává vagyis a csendőrség, a rendőrség és az ide koncentrált 60.000 főnyi katonaság kommandánsává. A reakció mindent megpróbál és elkobozta néhány gyászlap kivételével az egész magyar sajtót, amely le merészelte nyomtatni a Magyar Nemzeti Tanács proklamációját.
Ugyanakkor azonban épp ily rohamosan gyülekeznek a forrongás erői is. A cenzúrát egyszerűen megszüntette a szabadság kitörő vágya. Az egyesülés jogát visszaállította a Galilei Kör pecsétjét letépő tüntetés. A forradalmi kezdeményezés útjára lépett már megalakulásának tényével a Magyar Nemzeti Tanács. A békét és a népuralmat követelő erők nagy seregszemléje készül a vasárnapi tömeggyűléssel.
Végsőkig kiéleződik a helyzet. Nincsen hatalom, amely megakadályozza az ellenforradalom és a haladás erőinek összecsapását. És a döntés még mindig késik, és még mindig halogatnak. A katasztrófát csak a békél és népuralmat megvalósító népkormány haladéktalan kinevezése háríthatja el, de – mily vakság és, süketség – a döntés még mindig késik és még mindig, még mindig, még most is halogatnak!