Biztos nem lenne ötvenmilliós kérdés a Legyen Ön is milliomosban, hogy ki volt Jean Jaurès (1859–1914) – Jászi Oszkár szavaival a „világ lelkiismerete”, akinek alakja úgy él a kulturális emlékezetben, mint az első világháború kitörését ellenzők Keresztelő Szent Jánosa. Egy józan hang az őrült hangzavarban, akinek éppen emiatt kellett meghalnia: 1914. július 31-én merénylő végzett az antimilitarista szociáldemokrata politikussal egy párizsi vendéglőben. Ezzel Jean Jaurès lett a „háború első áldozata”, a „világbéke mártírja”. A legenda megszületett. Első rész.
Életében azonban nemegyszer bírálták, ugyanis Jaurès esetében is elmondható, a legendája halálával kelt életre, hogy az antimilitarista politikusként már „életében meghaló” Gustave Hervé helyére lépjen a béke panteonjában. (Noha szobrot Franciaországban is csak majdnem tíz évvel halála után, 1923-ban kapott Jaurès, arcképét pedig 1924-ben helyezték el a francia parlamentben, hogy hamvait még abban az évben a Panthéonba szállítsák halála tizedik évfordulóján).
1914-ig ugyanis nem Jean Jaurès, hanem – a ma már szinte teljesen elfeledett – Gustave Hervé (1871–1944) számított a nemzetközi antimilitarista mozgalom Magyarországon legtöbbet méltatott alakjának. Ha egykori antimilitaristák emlékiratait olvassuk, szinte mindegyikük leszögezi: az elméleti alapokat Gustave Hervének Az ő hazájuk című 1905-ös művéből tanulták. Az „ő hazájuk” alatt Hervé a „burzsoázia hazáját” értette. Hervé azt a marxi tételt rekapitulálta, amely szerint „a munkásoknak nincs hazájuk”, a legélesebb osztályellentétek következtében a proletároknak és a burzsoáziának nincs közös érdekük. Azt, hogy ennek ellenére a munkások mégis szeretik hazájukat, Hervé a „hazafiság hazug kultuszának” tudta be, amelyet „a kapitalizmus fő támasza”-ként azonosított. Hervé a militarista politikára és a politikusok-gyárosok háborújára antimilitarista válaszként a tömegsztrájkot irányozta elő: a tartalékosok és a munkások általános sztrájkját. Úgy vélte, a tömegsztrájk fenyegetése az egyetlen mód a háború elkerülésére, hiszen ha a politikusok-gyárosok tudják, hogy a háborús mozgósításra a munkásosztály munkabeszüntetéssel és parancsmegtagadással felel, akkor az államok vezetői kénytelenek ellentéteiket nemzetközi döntőbíráskodás útján rendezni. Hervé nézetei komoly visszhangra találtak Jászi Oszkár polgári radikális és Szabó Ervin szindikalista körében. Ady Hervét egyenesen az „antimilitarizmus apostolának” nevezte.
Az első világháború kitörésekor Hervé működése azonban teljes fordulatot vett, a német támadást követően ugyanis feladta antimilitarista álláspontját: „Alig van ember, akinek lelke nagyobb átalakuláson ment volna keresztül, mint az övé. Szélső antimilitarista valaha s ma a legféktelenebb harcra buzdító” – írta róla 1917-ben a konzervatív-liberális Magyar Figyelő. Hervé fordulata azt eredményezte, hogy az egykori szabadgondolkodó hősből baloldali perspektívából elrettentő példa lett, és ekként őrződött meg a szabadgondolkodó-antimilitarista Galilei Kör tagjainak emlékezetében is. 1914 augusztusától így léphetett Hervé helyére az a Jaurès a magyarországi antimilitarista panteonban, akit – tessék meglepődni – a magyarországi szabadgondolkodók vezető személyisége, Székely Aladár 1906-os írásában még „opportunista félembernek” nevezett a Huszadik Században. Halála után azonban Jaurès már „nagy, egész ember” lett ugyanebben a baloldali-polgári radikális folyóiratban.
Jaurès-t korábban azért vádolták opportunizmussal, mert a francia szocialisták vezéreként feladta a következetes „osztályharcot” és kiegyezett a „burzsoáziát” reprezentáló Clemenceau vezette radikálisokkal. Szövetségkötése egykorúan éles bírálatokat váltott ki, ezért aztán mértékkel kell fogadnunk ama halála után a Népszavában megjelenő állítást, miszerint Jaurès „soha egyetlenegy pillanatig sem tántorodott le arról az útról, amely a munkásság politikai és kulturális felszabadításához vezet”. Ám a „burzsoá megingás”, 1906 után Jaurès szembefordult a radikálisokkal, mivel elmaradtak azok a szociális reformok, amelyekben bízva biztosította a szocialisták támogatását Clemenceau politikájának. Miután pedig lelőtték, Jaurès-ből mártírhalált halt szent lett: „sokan érezték, hogy a világbéke hadseregének vezérkari főnökét terítette le gyilkos golyó, éppen akkor, amikor erejére és cselekvésére nagyobb szükség volt, mint bármikor addig a világon” – írta Kunfi Zsigmond a francia politikus emlékének állított Jean Jaurès az emberiség és szocializmus nagy halottja című 1915-ös könyvecskéjében.
Fókuszáljunk tehát Jaurès-re és magyarországi recepciójára. Miben összegezhetjük az oly sokszor emlegetett politikus nézeteit? Jaurès következetes antimilitarista politikát hirdetett, amely nála is elválaszthatatlan volt a szocializmustól. Ugyanis úgy gondolta: a kapitalizmus úgy rejti magában a háborút, mint a felhő a vihart. A francia szociáldemokrata politikus a munkásosztály szempontjait és érdekeit figyelembe véve jutott el antimilitarista nézeteinek tételes kidolgozásáig, amelyet Az új hadsereg című 1911-es művében tett meg. Jaurès-nek mint a „béke vértanújának” eszméit Farkas Gejza ismertette halálának évfordulóján a Huszadik Században (a folyóiratban korábban közölték a „szocialista békebarát” honvédelmi törvényjavaslatának fordítását is). Jaurès-nek Az új hadseregben kifejtett következtetései logikusak voltak: egyetlen állam sem viheti végbe „a szociális megváltás nagy művét”, amíg az államok egymás közti viszonyát „az erőszak és a bizalmatlanság” határozza meg, amely pedig a háborús fenyegetettség érzetét indukálja. A potenciális támadók elrettentésére az államok szinte kivétel nélkül tömeghadseregeket – Jaurès szavával „kaszárnya-hadsereget” – hoznak létre, ez a fegyverkezés azonban akkora költségeket emészt fel, amely lehetetlenné teszi a jóléti intézkedéseket: „a fegyveres béke a szociális reform halálát jelenti” – ez volt Jaurès állítása.
Jaurès azért is vetette bele magát szónoklataival, írásaival és szervezőkészségével a nemzetközi mozgalomba, mert a békét a szociális reform előfeltételének gondolta. A személyével vissza-visszatérően foglalkozó Népszava egy addig kiadatlan, 1888-as Jaurès-beszéd közlésével vélte utóbb igazoltnak látni, hogy Jaurès egész életét annak szentelte, „miként lehetne kitörésük előtt eloszlatni a háborús veszedelmeket”. Jaurès ajánlata: támadásra kiképzett, militarista „kaszárnya-hadsereg” helyett a munkásosztály érdekeit képviselő „néphadsereget” kell létrehozni, mivel az efféle erőt „kalandos háborúk indítására képtelennek tartotta” – írta már említett írásában Farkas Gejza.
(Folytatjuk)
Készítette: Csunderlik Péter
