A grodnoi német parancsnokság (Lengyel Nemzeti Könyvtár; CC BY-SA 3.0 licensz)

Ober Ost: Ludendorff és Hindenburg birodalma

A keleti fronton 1915 májusában kezdődött offenzíva júliusra már kiterjedt a Kelet-Poroszországgal határos orosz területekre is. A Pesti Napló haditudósításaiban feltűnő helységnevek közül Libau (Liepāja), majd Riga (ami ekkor még nem esett el, csak frontvárossá vált) jelezte, hogy a cári birodalom balti tartományainak déli része is német megszállás alá került. Vilmos császár csapatai keleti irányban is előretörtek, hamarosan a kezükbe került Vilnius (Wilna), Kaunas (Kowno) és Grodno. Amikor a front megszilárdult, a mai Lettország, Litvánia és Belarusz területéből nagyjából 110 ezer négyzetkilométer állt az ellenőrzésük alatt. A német hadsereg könnyedén elérte, hogy ne vezessenek be polgári megszállási rendszert, a három tartományra (Kurland, Litvánia, Białystok-Grodno) osztott vidéket közvetlenül a keleti hadsereg főparancsnoka (Oberbefehlshaber Ost) irányítása alá rendeljék. Ezt a pozíciót ekkor Paul von Hindenburg töltötte be, vezérkari főnöke Erich Ludendorff volt, a két kultikus figura lényegében személyes birodalmaként irányíthatta a csak Ober Ostnak „becézett” területet.

A Balti-tengertől Breszt-Litovszkig húzódó vidék legfőbb jellegzetessége változatossága volt, ami éles ellentétben állt a hatalmas és egynemű cári birodalomról alkotott képpel. A gyakran hatalmas kiterjedésű erdők váltakoztak néha kevéssé művelt rétekkel, szántókkal és legelőkkel, mindezt vizek sokasága tagolta, a gyakran egymástól távol, faházakból épült falvak mellett középkori várak és régi városok vegyültek új gyártelepekkel. Hasonlóan változatos volt a lakók nyelvi, vallási és kulturális összetétele is. Lengyel, német, lett, litván, orosz, ukrán, jiddis mellett néha még tatár szót is lehetett hallani; protestáns, katolikus és ortodox templomokban harangoztak, izraelita imaházakban énekeltek. A Német Birodalomból érkező katonák számára mindez egzotikus, szokatlan, különleges és „elmaradott” volt, ami határozott etnográfiai jellegű érdeklődést váltott ki belőlük. A hadvezetés számára viszont a terület feletti korlátlan uralom révén mindez erőforrást jelentett, amit a háború szolgálatába lehetett állítani, kialakítva egyúttal a leghatékonyabb megszállási rendszert.

A grodnoi német parancsnokság (Lengyel Nemzeti Könyvtár; CC BY-SA 3.0 licensz)
A grodnoi német parancsnokság (Lengyel Nemzeti Könyvtár; CC BY-SA 3.0 licensz)

 
A megszállás egyik fontos kérdése a lakosság megbízhatósága volt. A cári kormányzat már nem sokkal a háború kitörése után szigorú ellenőrzést vezetett be a gyanús nemzetekhez tartozók (németek, lengyelek, zsidók) esetében, később tömeges áttelepítésük is megkezdődött. A német megszállók szemében ez mégsem tett senkit automatikusan megbízhatóvá, noha 1914 végén még úgy vélték, hogy a cári kormányzat által erőteljesen korlátozott zsidók lesznek a németek legfőbb támaszai. Végül a katonai kormányzat kiterjedt kulturális munkába kezdett a vidéken, ami ellentmondásos eredményhez vezetett. A hadsereg iskolákat alapított (bár a közép- és felső szintű oktatást korlátozta), színházakat állított fel, újságokat és folyóiratokat adott ki, múzeumokat és kiállításokat szervezett. Ezek sokszor többet nyújtottak, mint korábban a cári kormányzat intézményei, de ez azzal járt, hogy a német civilizáció felsőbbrendűségét is hirdették. Kötelező volt a német nyelv tanulása, és a német szellem nagyszerűségéről szóltak a kiállítások, a leggyakrabban játszott darab – Schiller „Wallenstein tábora” című drámája –, valamint az Ober Ost megjelenített „történelme” is.

Vilniusi árvaházi ebéd (Dán Nemzeti Könyvtár; CC BY-NC-ND 3.0licensz)
Vilniusi árvaházi ebéd (Dán Nemzeti Könyvtár; CC BY-NC-ND 3.0 licensz)

 
Eközben megkezdődött a vidék kiaknázása. A területet alapvetően nyersanyagforrásnak tekintették, bár nagyobb városaiban nem jelentéktelen ipari kapacitások is voltak. A katonaság rekvirált, központosította az áruforgalmat, bővítette a közlekedési hálózatot, a postát és a távírót, mindezt persze a helybeliek munkára fogásával. Kiépült a közegészségügyi és köztisztasági hálózat, kiteljesítve a német kulturális missziót. A katonaság rendeletek sokaságát adta ki és mindent szabályozni, ellenőrizni akart. A polgári hatóságok hiányában ezt persze önkény kísérte, a németek gyarmatosítóként viselkedtek a helyiekkel.

Mindez azzal járt, hogy a németek számára a tér szemlélete is fokozatosan megváltozott. A Lengyelországtól keletre fekvő vidék hatalmas térségnek tűnt, ahol primitív népek élnek, és amit a német szellem képes lehet teljesen a maga képére formálni. Szabadon alakítható, kiüríthető és újratelepíthető. Amikor 1917-18-ban kitört a forradalom, ez már nem is lehetőség, hanem „parancsoló szükség” volt. A cári Oroszország összeomlása megerősítette a németek sztereotípiáit, ebből a nézőpontból pedig a bolsevik forradalom maga a megtestesült ázsiai veszedelem volt, amit csak úgy lehetett elhárítani, ha a németek megszervezik a Keletet. Bár a háború végén az Ober Ost is feloszlott, a nem túl távoli jövőben már felderengett Hitler Generalplan Ostja.

 
Felhasznált irodalom:
Libau katonai jelentősége = Pesti Napló, 1915. augusztus 9.
Vejas Gabriel Liulevicius: War Land on the Eastern Front: Culture, National Identity and German Occupation in World War I. Cambridge, 2000.
Annamarie H. Sammartino: The Impossible Border. Germany and the East 1914–1922. Ithaca–London, 2012.
Kai-Achim Klare: Ober Ost

 
Készítette: Egry Gábor