„A Balatonra egy hétre jöttem / Hogy vitorlázzak, s napozzak közben / Mikor egy nő ült römizni mellém / Ez történt Lellén.”
Noha biztosak vagyunk benne, hogy a háború alatt is történt ehhez hasonló romantikus eset a magyar tenger partján, azonban a pihenni vágyók közel sem töltötték idejüket olyan gondtalanul a tónál, mint a boldog békeidőkben – nyaralás ide vagy oda, a hétköznapi nehézségek az üdülővendégeket sem kímélték.
1914 júliusában a balatoni fürdővendégek nyugalmát még nem dúlta fel a háború – igaz, a hadüzenet hírére magasabbra szöktek az árak, ami fejtörést is okozott a jellemzően középosztálybeli nyaralótulajdonosok hölgyvendégeinek: vegyenek-e drágábban tartaléknak szánt élelmiszert, vagy inkább várjanak néhány hetet, hátha „rendeződnek a dolgok”. Mondanunk sem kell, hogy az aggodalmaskodóbb (és talán némi hörcsög-hajlammal rendelkezők) jártak a legjobban: a nyaralási idény ugyanis a vártnál sokkal tovább tartott. Ennek a kellemesen langyos vénasszonyok nyaránál sokkal prózaibb oka volt: a megnyíló hadszínterekre tízezrével vitték ki a katonákat, amely a MÁV minden kapacitását lekötötte, így a civilek utazási igényei teljesen háttérbe szorultak. Nagyjából október közepéig mindenki maradt, ahol volt, így a balatoni (hölgy)vendégek is a tó partján. A legnagyobb problémát azonban nem is ez jelentette, hanem az egyre dráguló élelmiszerek és a szűkülő beszerzési lehetőségek: amint besorozták a helyi péket és hentest, az adott településen már nem volt kihez fordulni nyersanyagért és persze friss kenyérért.
Az első háborús szezont a felmerült nehézségek dacára követte a második (majd a többedik…), ekkor azonban már a sajtó is igyekezett biztosítani a pihenni vágyókat arról, hogy zökkenőmentes lesz a nyaralás. A kormánypárti Budapesti Hírlap az Almádi Fürdő Rt. választmányi üléséről számolt be megnyugtatásképp. A lap tudósítása szerint a kormány a balatoni fürdők részére külön gabonát utalt ki, amiből Balatonalmádi „bőséges mennyiséget” kapott. Zöldségfélékkel a tervek szerint a környék lakossága és a Balatoni Szövetség siófoki „részlege” látta volna el a fürdőzőket, hús- és zsírfélét a környékbeli uradalmak biztosítottak volna, ahol már mindent „előre lefoglaltak”. Sőt, papíron a MÁV is megtette a magáét: külön fürdővonatokat indított a nyaralni óhajtó közönség számára.
Ennek ellenére nehezen indult be a szezon 1915 nyarán, legalábbis a Budapesti Hírlap újságírója Balatonfüreden járva őszi csendről és „halott vízről” számolt be, noha – ahogy az újságíró is megjegyezte – a korán beköszöntő iskolai szünidőnek (1915-ben májusban véget ért a tanév) köszönhetően az egész nyarat a tónál lehetett volna tölteni. Potenciálisan lett volna vendég elegendő, hiszen sok tehetős család inkább a biztonságosabb belföldi üdülést választotta a sokkal kockázatosabb külföldi helyett, és eleinte hely is akadt bőven: a Pesti Hírlap apróhirdetései között jónéhány balatoni nyaralót kínáltak bérlésre: „Balatonaligán […] a Mann-villában […] 4 szobás, konyhás lakás, teljesen bútorozva, erkéllyel, fürdőkabinnal a nyári idényre kiadó”. A felfokozott érdeklődésnek köszönhetően viszont csakhamar az egekbe szöktek a bérleti árak – ennek ellenére telt ház lett a tónál, sokan valószínűleg abban reménykedtek, hogy az ellátás a kiemelt üdülési övezetben jobb, mint a fővárosban.
1916-ban, még jóval a szezonkezdet előtt nemcsak a Balaton megemelkedett vízszintje miatt bekövetkezett károk okoztak fejtörést a nyaralótulajdonosoknak, hanem a bevezetett jegyrendszer miatti félelem is. A kenyér- és lisztjegyek ugyanis csak lokálisan voltak érvényesek, azaz a fővárosi jegyeket nem lehetett beváltani a Balatonon, ezért aztán félő volt, hogy elmaradnak a vendégek, hiszen „nem az a céljuk a nyaralással, hogy kisebb vagy nagyobb szabású koplalási kúrákat tartsanak”.
Az élelmezési nehézségek enyhítésére 1917 tavaszán a belügyminiszter rendeletileg engedélyezte a szabad halászatot a Balatonon – ami vajmi kevés, jegyezte meg a Népszava, és ebben a lapnak igaza is volt. A halászathoz ugyanis nem elég a horgászbot és a csali, hanem kell hozzá halászati engedély és partbérlet is – és az sem árt, ha a szabad halászatot elrendelő hír igaznak is bizonyul. Jelen esetben azonban téves volt a közlés (azaz nem született ilyen hivatalos rendelkezés), a félinformációkon alapuló híresztelést a Népszava másnapi számában már meg is cáfolta. Persze a rendelet megvalósulása esetén sem törte volna le az élelmiszeruzsorát, amely 1917 és 1918 nyarán is megkeserítette a fürdőzők életét. A fővárosi élelmiszerjegyeket továbbra sem lehetett a Balatonon beváltatni, ezért sokan maguk után küldették heti liszt- és cukoradagjukat. A jegy nélkül kapható élelmiszereket méregdrágán adták, ha egyáltalán volt. A tejet vizezve, lefölözve árulták, literjét 1 korona húszért, a jércékért 16-18 koronát kértek, zöldségféléhez pedig csak a „pult alól” lehetett hozzájutni.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy a világégés közepette mennyire kell együttéreznünk az élelmiszerhiánnyal szembesülő középosztálybeli családokkal, akik mindemellett azért maximálisan élvezhették a Balaton nyújtotta szórakozási lehetőségeket és a hűs habokat.
Felhasznált irodalom:
Az Almádi Fürdő Részvénytársaság és az Almádi-kör = Budapest Hírlap, 1915. június 10.
A Balaton háborús nyara = Budapesti Hírlap, 1915. június 27.
Írás a honi nyaralásról = Pesti Napló, 1915. augusztus 15.
A második veszedelem = Pesti Hírlap, 1916. január 26.
Gyerünk a Balatonra! = Népszava, 1917. május 10.
Élelmiszer-uzsora a Balaton mentén = Pesti Hírlap, 1917. július 5.
Uzsora a Balaton mentén = Budapesti Hírlap, 1918. augusztus 18.
Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete, 1860–1914. Budapest, 2016.
Készítette: Kaba Eszter