„Shakespeare egymaga a teremtés fele!” – így kiáltott fel egykor a nemzet csatatéren elhunyt költője, Petőfi Sándor, méltatva a drámaíró géniuszt. A színházak repertoárjai jellemzően elképzelhetetlenek Shakespeare nélkül, hiszen olyan ő a szerzőknél, mint a dalok közt a Yesterday: valahol éppen mindig fut. De nem volt ez mindig így, az első világháború kirobbanásával Shakespeare egy ellenséges ország szerzője lett, és hasonlóan nehéz helyzet elé állította a központi hatalmak rendezőit, mint a német juhász az antant hatalmak kutyabarátait. Mikor 1914 júniusában, nagyjából Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával egy időben véget ért a színházi évad, bizonyára nem sokan gondolták, hogy egy kitörő világháború miatt nem indulhat el menetrendszerűen a következő.
Márpedig majdnem így történt: 1914. szeptember 18-án rendeletileg felbontották minden állami színházi alkalmazott szerződését. „Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben!” – kommentálta naplójában a helyzetet a Nemzeti Színház akkor már hatvannégy éves tragikája, Jászai Mari.
A színházi élet akadozva bár, de mégis kezdetét vette az év őszén. Az ekkor gazdasági részvénytársaságként működő Vígszínház továbbra is játszott – elsősorban propaganda-darabokat: A mindnyájunknak el kell menni c. színjátékot 1914 szeptemberében mutatták be és hosszú ideig telt ház előtt ment. A Víg mintáját követte utóbb a Király és a Magyar Színház is – példájuk nyomán több fővárosi és vidéki színház is megnyitotta kapuit.
Az állami színházak alkalmazottainak – csökkentett fizetéssel – új szerződést ajánlottak, ám a Nemzetiben és az Operában az új évad csak nem akarta kezdetét venni, holott Berlinben továbbra is telt házzal játszottak a színházak (például a „németté” átértelmezett Shakespeare-t). A radikális Világ 1914. december 6-án megjelent Háború és színház című cikke szerint az év vége felé már „egyre több helyen” beszélték, „immár határozott formában”, hogy a Nemzeti Színház január 1-jével újra megnyitja kapuit az Operaházzal együtt, hogy „regie” (ejtsd: rezsi)-csökkentési okokból csak felváltva játszanak, „csökkentett repertoárral”. Na de mit? „Mindenekelőtt gondot ad a vezetőségnek a műsor összeállítása” – írta a cikk. És mivel az első világháborúban nemcsak nemzetek, hanem kultúrák is szembekerültek egymással, az irodalmárokhoz hasonlóan – hadd utaljak Balázs Béla 1914. augusztusi Párizs-e vagy Weimar? című írására – elköteleződő színházi vezetés úgy döntött, hogy „főképp magyar drámákat óhajt bemutatni”. Továbbá, hogy nem játsszák az ellenséges országok szerzőit: „az idén a franciák és az angolok nem juthatnak szóhoz”. Szóval „Molière és Shakespeare sem”. A Világ alábbi cikke a 250-300 éve elhunyt antant-szerzők bojkottja ellen emelte föl szavát, hiszen: „Az irodalom szuverén terület. Az nem üzen hadat az idegen zseniknek. Mit vétett nekünk a 17. és 18. század »Franciaországa«? Mit Rostand és Wilde kora? És mit Bernhard Shaw, aki csak imént védte meg az iskolás gyermekek fecsegéseivel szemben a német kultúrát?” És akár azt is hozzátehették volna: „Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi, nevezzük bárhogy, éppoly illatos.” Az első világháború alatt azonban másképp gondolták: ezért nevezték át végül a német juhászkutyát, dobta el német dinasztianevét az angol uralkodócsalád és lett Windsor-ház, és így lett később a hamburgerből Liberty Sandwich az USÁ-ban. Ezek után nyilván nem meglepetés, hogy az új „állami” évad 1915. január 28-án nem Shakespeare-rel, nem is Molière-rel, hanem Jókai Mórnak A szigetvári vértanúk című hazafias darabjával kezdődött.

Készítette: Csunderlik Péter

Háború és színház = Világ, 1914. december 6.

Világ, 1914. december 6.

Háború és színház

Egyre több helyen beszélik, immár határozott formában -, hogy a Nemzeti Színház január elsején kaput nyit.  A színház kapunyitását problémák előzik meg. Mindenekelőtt gondot ad a vezetőségnek a műsor összeállítása. Az idei esztendő sovány év a drámatermelés szempontjából. Mindenütt csak alkalmi darabok íródtak. Igazi drámák játszódtak le a föld minden darabkáján. Az írónak azonban, amíg forró, lávaszerű, le nem higgadt az élménye, nem alkalmas arra, hogy formába öntse. Így érthető, hogy az 1914. év, a nagy év, a drámai év egyáltalán nem az a színpadon, ami a valóságban: nem drámai.  A színház vezetősége pedig főképp magyar drámákat óhajt bemutatni. Szándéka annyiban érdekes, félünk, épp oly nehezen keresztülvihető. Nem tudta keresztülvinni a békében – a drámai termelés kövér esztendeiben – sok egyéb ok miatt, amelyet most időszerűtlen itt részletezni, a drámabíráló-rendszer bonyodalmas és nehézkes volta miatt is. Ha a színháznak sok új magyar darabra van szüksége, egyszerre egy évadra való magyar darabra, akkor ezt a rendszert sürgősen meg kell reformálni. De még így sem remélheti, hogy elegendő és megfelelő magyar darab áll majd a rendelkezésre.  Az idegen írók közül – azt halljuk – az idén a franciák és az angolok nem juthatnak szóhoz. (Szóval, Molière és Shakespeare sem.)
Legutóbb németek vetették föl ezt a problémát és a németek, bár nemigen lehet megvádolni őket, hogy nem állják becsülettel és bátorsággal a háborút, és hogy lanyhák a nemzeti öntudatuk kidomborításában, az ellenkező konklúzióra jutottak, a francia-angol bojkott ellen foglaltak állást. Az irodalom szuverén terület. Az nem üzen hadat az idegen zseniknek. Mit vétett nekünk a 17. és 18. század „Franciaországa”? Mit Rostand és Wilde kora? És mit Bernhard Shaw, aki csak imént védte meg az iskolás gyermekek fecsegéseivel szemben a német kultúrát? A németek éppen azt tanácsolják, a francia és az angol irodalom remekműveit épp most kell játszani, hogy a múlt és a jelen között való különbséget megismerjük és el tudjuk választani a búzát a konkolytól. A mi közönségünket sem lehet vádolni azzal, hogy a háború nem éppen úgy lelkesíti, mint a németet, de azt se lehet állítani, hogy kevésbé belátóbb, kevésbé intelligens és kultúraszerető lenne, mint a német.
A Nemzeti Színház helyesen teszi, hogyha minél előbb kinyitja a kaput. Eddig már bebizonyosodott, hogy a háború semmiképp se ártott a színházaknak. Minden este megtelnek a nézőterek. A háború nem a gyász, hanem az erőpróba kora. Miért szüneteljen a kultúra erőpróbája? A kard fegyvertársa lehet a toll is. Sok helyről hangzik el az a kívánság, hogy az Opera is kezdje meg előadásait, ha másképp nem, redukált műsorral, a Nemzeti Színházzal, a testvérintézetével együtt, úgy, mint régebben, úgy, hogy egy napon az Opera, a másik napon a Nemzeti Színház játsszék. Ezzel kisebb lesz a napi regie. Lehetetlen, hogy ezekre az előadásokra ne legyen elég közönség. Minden pesti kávéház és mulatóhely tele van. A háború alig változtatta meg a város képét. A két színház pedig szolgálatot tesz a háborúnak is, a kultúrának is, hogyha a közönséget esténkint a kávéházakból, a mulatóhelyekből elvonja és a színházban egyesíti.