1915 novemberében Az Est megmutatta, hogy a sajtónak igenis van hatalma. A forgatókönyv annyira klasszikus, hogy szinte tankönyvekbe kívánkozik: a szerkesztőség felkarol egy társadalmi ügyet, rámutat arra, hogy a hivatalossággal szemben az állampolgárnak van morális, sőt, törvényi igazsága, mire a kormányzat orvosolja a problémát.
Maga a kérdés a hadba vonult állami hivatalnokokat, illetve családjaikat érintette. A különböző fizetési osztályokba sorolt állami alkalmazottak családjainak ugyanis az államkincstár (a családfő havi fizetését pótolandó) ún. illetményt utalt ki, amit lakbér- és családi pótlék egészíthetett ki. Ez az összeg viszonylag tisztes megélhetést biztosított egy polgári családnak. A cikk ifj. Röszler Károly családjának esetét elemezte, aki az aradi növénynemesítő állomás éléről vonult be 1914-ben, és távollétére 260 korona illetményt állapítottak meg családja részére, de pótlékokkal együtt havi 410 koronát utaltak ki feleségének. Az összeg elég jelentékeny volt, pedig Röszler csak a VIII. fizetési kategóriába, azaz a nem túl magasan kvalifikált hivatalnok közé tartozott. (A Monarchia idején tizenegy fizetési osztály létezett, amelyből az első kettő a minisztereké, tábornokoké és nagyköveteké volt, míg az alsó kettőhöz (X. és XI.) az alsóbb hivatalnokok, segédfogalmazók, irodatisztek, tanítók tartoztak.)
Feszültség akkor keletkezett a kifizetés körül, ha a férj eltűnt, de a haláláról szóló hivatalos értesítés csak hónapokkal később érkezett meg. 1915 folyamán az államkincstár még úgy járt el, hogy megállapította az özvegyi nyugdíjat, ami az illetménynél jóval alacsonyabb összeg volt, és az elhalálozás és a hivatalos értesítés közti időszakra a nyugdíj és az illetmény közti különbözetet visszakövetelte. Röszlerék esetében például a család havi jövedelme 410 koronáról 213 koronára esett vissza, de a különbözet visszakövetelése miatt az államkincstár 16 hónapig csak 61 koronát utalt volna a háromgyermekes családnak.
A lap így gúnyolta ki a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezésének életszerűtlenségét: „Az a kozák, amelyik esetleg a lándzsáját beledöfi a magyar tisztviselő szívébe, a lándzsája helyén nem hord egy szikratávírót, amellyel a hivatali főnök úrnak bedrótnélkülizhetné: halló, halló, itt a 128-as kozákezred közlegénye beszél, tisztelettel jelentem, hogy leszúrtam az Önök tisztviselőjét, vigyázni tessék az illetményekre, nehogy felvegye az özvegy!” Ám arra is rámutatott, hogy az a rendelet, ami alapján így járnak el, ellenkezik egy magasabb rendű jogszabállyal. A lap az állami alkalmazottak, valamint azok özvegyeinek és árváinak ellátásáról szóló 1912. évi LXV. törvénycikk egy paragrafusára hivatkozott, amely azt mondta ki, hogy a tisztviselő eltűnése esetén is jár az illetmény a feleség és gyermekek részére, míg halálát meg nem állapítják. Valamint hogy ez az illetmény nem visszafizetendő akkor sem, ha a tisztviselő mégis előkerül. Így Az Est szerint az illetmény akkor is törvényesen megillette volna a családot, ha a férfi – horribile dictu – szeretőjével lépett volna le Itáliába és csak hónapok múlva került volna elő.
A cikk nyomán a Röszler-ügy a Közigazgatási Bíróság elé került. Ez az akkori magyar igazságszolgáltatás legfiatalabb szerve volt, az 1896. évi XXVI. számú törvénycikk hívta életre. Ez a bíróság volt hivatott megítélni a miniszteri rendeleteken és alacsonyabb szintű szabályrendeleteken alapuló vitás kérdéseket, illetve pénzügyi osztálya az adó- és illetékvitákban hozott döntéseket. 1915 novemberében e bíróság egy másik 1912-es jogszabályra, az állami, vármegyei és államvasúti alkalmazottak családi pótlékáról és egyes egyéb intézkedésekről szóló törvénycikkre (1912. évi XXXV. tc.) hivatkozva mondta ki, hogy a jogosnál magasabban megállapított, de jóhiszeműen felvett illetményt visszafizettetni nem lehet. A bíróság ítélete pedig irányadónak számított más hasonló esetekben. Így egyúttal rendeződött ez a speciálisan háborús probléma is.

Felhasznált irodalom:
A túlélvezmény = Az Est, 1915. november 14.
A túlélvezmény ügye = Az Est, 1915. november 21.

Készítette: Takács Róbert