A magyar-horvát kapcsolatokat elmérgesítő gróf Khuen-Héderváry Károly 1918. február 16-án hunyt el. Ferenc József „hű szolgájaként” kétszer volt magyar miniszterelnök, másodszor 1910 és 1912 között, a frissen alakult Nemzeti Munkapárt egyik alapító tagjaként – a pártnak utóbb Tisza István lett a legfontosabb embere. „A munkapárt atyja, Khuen-Héderváry Károly gróf meghalt. Egy nagy darab történelem fűződik hozzá, de csupa rút és szomorú emlékezettel” – írta róla a Károlyi-párti Magyarország című lap 1918. február 17-én, halálának másnapján. „Mint horvát bán a megtestesült erőszakot képviselte s ezt az erőszakot egyesítette mélyreható korrupcióval. Úgy bánt a horvát száborral, mint később Tisza István a magyar képviselőházzal.” A lap utalt az 1910-es itthoni választásra is, amelyen a Nemzeti Munkapárttal nyert: „Soha alávalóbb, erkölcstelenebb, erőszakosabb választások nem voltak Magyarországon, mint aminőket Khuen-Héderváry csinált.” Tegyük hozzá: az 1915-ös szavazás a háború miatt elmaradt, így az 1910-ben megválasztott képviselők betonozták be magukat nyolc évre, az utóbb Tisza István irányítása alá került Munkapárt így 1918-ig gátolhatott minden fontos reformot.
A Khuent (a Héderváry nevet utólag vette fel a csehországi-sziléziai születésű gróf) zsigerből nem gyűlölő Pesti Napló így írt: „a régebbi magyar politikában különösen azért juthatott olyan nagy szerephez, mert »urának hű szolgája« volt. Híven szolgálta az uralkodói akaratot és türelmesen szállt szembe azokkal a nagy politikai viharokkal is, amelyeket mint horvát bán és több ízben miniszterelnök felidézett politikai magatartásával.”
1867-ben a kiegyezéssel eldőlt, hogy (a mainál kisebb) Horvátország az Osztrák-Magyar Monarchia magyar felének irányítása alá kerül. Pesten pedig Khuen személyében olyan figurára leltek, aki lelkesen kiszolgálta a magyar érdeket Zágrábban. A szerbek és a horvátok egymás elleni kijátszásával, a horvátok megosztásával a „magyarón” (magyar párti) politikai erőket segítette. Khuen hiába mutatott fel gazdasági prosperitást, húszéves bánságát, a „khuenovštinát” a horvátok elítélik, pont úgy, mint a Bach-korszakot nálunk, aminek gazdasági sikerei senkit sem érdekelnek itthon. (A horvát GDP 1880-ban 709 dollár volt – 1990-es árfolyamon –, ez 1913-ra 1371 dollárra emelkedett.)
A Pestről 1883-ban (egy magyarellenes megmozdulás évében) kinevezett horvát bán, Khuen mintha ténylegesen hergelte volna a horvátokat: magyar feliratokat erőltetett, a hivatalokban és a vasútnál a pozíciókat magyarokkal töltette be döntően. Szerbeket is kinevezett sokszor meghatározó tisztségekre – horvátok helyett (1892-ben szerb nemzetiségű volt a kormánypárt, illetve a szábor elnöke, a belügyi osztályfőnök és a bán helyettese). A helyiek szavazójogát korlátozta, de az odahelyezett magyar hivatalnokok voksolhattak.
Khuen helyzete többször megingott: az 1893-as zavargás után statáriumot rendelt el. Ferenc József 1895-es zágrábi látogatásakor horvát fiatalok magyar zászlót égettek. Kicsapták őket az egyetemről, de elmentek Prágába, ahol Masaryk hatására radikalizálódtak: Stjepan Radić a magyaroktól való elszakadásért küzdött 1917-től a száborban. 1903-ban lázadás tört ki Khuen ellen. Egy 11 éves horvát kisfiú – az 1950-es években felidézett – emlékei szerint a vasútállomásokon leszaggatták a magyar zászlót, majd a megtorlásoknak a környékükön egy, az országban több mint húsz áldozata volt. Otthon nem volt mit enniük, a szomszédba jártak ételt koldulni, de a hozzájuk beszállásolt négy magyar katonát egy hónapig kellett etetniük – írta mindezt Josip Broz, akit Titóként ismert meg a világ. (Ám Tito korának végén elismerték a horvát oktatás Khuen alatti fejlesztését.)
A történészek közül Sokcsevits Dénes és ifj. Bertényi Iván szerint Budapest még erősebb magyarosítást várt tőle. A horvát Stjepan Matković a későbbi jugoszláv (szerb) dominancia tükrében mond pozitívabb véleményt a horvát államiságot elismerő Khuenról. Khuent utólag egy horvát politikus, Ante Trumbić is kedvezőbben ítélte meg. Ő már emigrációban írt erről, Stjepan Radić viszont Jugoszláviában hiába sírta vissza a Monarchiát: 1928-ban lelőtte egy szerb képviselőtársa.
Felhasznált irodalom:
Khuen-Héderváry Károly = Magyarország, 1918. február 17.
Gróf Khuen-Héderváry Károly meghalt = Pesti Napló, 1917. február 17.
Khuen-Héderváry Károly gróf (1849-1918) = Magyar Életrajzi Lexikon
Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest, 2011.
Ifjabb Bertényi Iván: Magyar-horvát közjogi és politikai viták a századfordulón. Bánffy Dezső intrikái Khuen-Héderváry Károly horvát bán ellen = A horvát-magyar együttélés fordulópontjai. Intézmények, társadalom, gazdaság, kultúra. (Főszerk.: Fodor Pál, Sokcsevits Dénes) Budapest, 2015.
Stjepan Matković: A horvát politika evolúciója az első világháború előestéjén = A horvát-magyar együttélés fordulópontjai. Intézmények, társadalom, gazdaság, kultúra. (Főszerk.: Fodor Pál, Sokcsevits Dénes) Budapest, 2015.
Vladimir Dedijer: Tito. Autorisierte Biographie. (West-)Berlin, 1953.
Készítette: Szegő Iván Miklós
Magyarország, 1918. február 17.
Khuen-Héderváry Károly
A munkapárt atyja, Khuen-Héderváry Károly gróf meghalt. Egy nagy darab történelem fűződik hozzá, de csupa rút és szomorú emlékezettel. Aulikus és reakcionárius ember volt, és politikai egyéniségének ezt a két karaktervonását belevitte minden cselekedetébe. Mint horvát bán a megtestesült erőszakot képviselte s ezt az erőszakot egyesítette mélyreható korrupcióval. Úgy bánt a horvát száborral, mint később Tisza István a magyar képviselőházzal. Teljes mértékben kiérdemelte a „granicsár” nevet, mely jelzője maradt első magyar miniszterelnöksége alatt is.
Legelőször az egyházpolitikai harcok idején kínálkozott fel Bécsben magyar miniszterelnöknek a Wekerle-kormány válsága idején, de az akkori szabadelvű párt kitessékelte a Darányi-féle híres határozattal. Mikor Széll Kálmán bukása után mégis miniszterelnökké lett, az egész magyar közvélemény érthető bizalmatlansággal fogadta. Ez a bizalmatlanság valóságos elkeseredéssé fokozódott a „granicsár” kormányzása alatt, mely a híres Szapáry-féle vesztegetési ügy révén országos botrányba fúlt bele. Még fokozta az ellene való gyűlöletes hangulatot a Körber osztrák miniszterelnökkel szemben tanúsított gyámoltalanságával, mely miatt megbukott.
A koalíció bukása után megint ő lett a miniszterelnök. Pártja egyáltalán nem volt: a parlamentben nem lehetett maradása és feloszlatta az országgyűlést. Ekkor teremtette meg a munkapártot. Soha alávalóbb, erkölcstelenebb, erőszakosabb választások nem voltak Magyarországon, mint aminőket Khuen-Héderváry csinált. A Lukács-féle sópanama révén szerzett pénzt ő használta fel s a nemzeti akarat durva meghamisításával szerzett többséget a munkapártnak.
A rezolúció visszavonása, ámbátor ezt úgy tüntették föl, mint Ferenc József királynak hozott áldozatot, oly mértékben diszkreditálta a munkapártot, hogy Khuen gróf kénytelen volt lemondani.
Bízvást mondható, hogy ő csinálta meg az országban a korrupció és hatalmi erőszak rendszerét. Ez a szomorú dicsőség fűződik emlékezetéhez.
Úgy is, mint horvát bán, úgy is, mint magyar kormányelnök, cselekedeteivel és egész kormányzási rendszerével arra adott példát és okulást, hogy miképpen nem szabad kormányozni. Az erőszak és a korrupció rendszerét áthozta magával a horvát báni állásából a magyar kormányelnökségbe. Mert ez a rendszer volt az ő igazi levegője. Előbb kudarcot vallott, mert a régi szabadelvű párt még nem volt egészen érett az ő rendszeréhez, de azután, amikor megteremtette a munkapártot, ez már teljesen alkalmazkodott az ő szelleméhez. A munkapárt követte atyjának, Khuen grófnak erőszakra és korrupcióra épített kormányzati rendszerét, melyet utódai, Lukács László és Tisza István még tökéletesítettek. Tisza István méltó tanítványa volt a „granicsár” Khuen-Hédervárynak.
