II. Miklós orosz cárt és családját száz éve, 1918. július 17-én ölték meg Jekatyerinburgban. A történteket azóta sem sikerült pontosan rekonstruálni, a kivégzés körülményeiről és annak elrendeléséről egymásnak ellent mondó információk állnak rendelkezésünkre. Lenin és Szverdlov, a bolsevikok vezetői már Sztálin előtt is igazolták gátlástalanságukat – miközben igyekeztek a nyomokat eltüntetni és a felelősséget eltussolni. Az, hogy nemcsak az uralkodót, hanem hozzátartozóit is meggyilkol(tat)ták, az ázsiai despotizmusra jellemző. Török szultánokhoz hasonlóan likvidálták a lehetséges trónkövetelőket is – a bukott cárral együtt – az élők sorából. Az összes áldozat száma 11 volt: a cár, a cárné, a trónörökös, négy hercegnő, az orvos, a lakáj, a szakács és egy cseléd. (De hogy egy kutyát miért kellett puskatussal agyonverni? – azt talán tényleg nem Lenin vagy Szverdlov rendelte el.)
A kivégzési parancs legfelsőbb szintű kiadására nincs egyértelmű bizonyíték. A szovjet történetírás szerint helyi vezetők döntöttek 1918-ban a kivégzésről, a szibériai kaotikus helyzetben. Ennek valószínűsége – józan ésszel belátva és a bolsevik párt működését ismerve – minimális. Trockij száműzetésében is megerősítette: a döntés valójában Moszkvában született meg, nem az uráli szovjet végrehajtó bizottságában. Kun Miklós szerint Szverdlovnak volt kulcsszerepe a kivégzés elrendelésében és titkos végrehajtatásában, de tanácskozott a kérdéskörről a legfelsőbb pártvezetés is Moszkvában. A gyilkosságot kivitelező Jakov Jurovszkij 1938-ban hunyt el, a sztálini tisztogatások idején (állítólag) szívrohamban.
Jó nyomon járt tehát a Pesti Hírlap akkor, amikor XVI. Lajos francia király kivégzését II. Miklóséval hasonlította össze, pedig a cár halálának körülményeit nem ismerhette még 1918. július 23-án. A lapnak igaza volt: „mennyivel szegényesebb, triviálisabb, minden tekintetben jelentéktelenebb II. Miklós utolsó történelmi jelenete, mint XVI. Lajosé”. A cári családot egy vidéki orosz városban, Jekatyerinburgban, egy helyi kereskedő, Ipatyev korábbi házában, a pincében mészárolták le. Lenin vagy Szverdlov (az utóbbinak a kivégzőosztag vezetője jelentett a mészárlásról; cinikus módon később Jekatyerinburgot róla nevezték el Szverdlovszknak) szerepét sok történész vitatja, az azonban kétségtelen, hogy a bolsevik vezetők gátlástalanul elsöpörték oroszországi ellenségeiket. A polgárháború 1918 júliusában az egyik legvéresebb szakaszában járt: az eszer lázadást pár napja verték le Moszkvában, a transzszibériai vasúton a cseh légió garázdálkodott. A fehérek, a volt cári tisztek az ország több pontján szervezkedtek, az antant orosz kikötőkből (Arhangelszk, Vlagyivosztok) intervenciót hajtott végre. Beavatkoztak a brit erők a Kaukázusban is. E pillanatban az életben maradó cár önmagában is fenyegetést jelentett volna Leninre és a bolsevikokra, akik hosszas habozás után végeztették ki a bukott uralkodót – akkor, amikor félő volt, a fehérek vagy a csehek kiszabadíthatják II. Miklóst fogságából. A cár haláláról nem is ez volt az első hír 1918 júliusában: a hónap elején már elterjedtek erről álhírek, így a Pesti Hírlap még hat nappal a történtek után is csak óvatosan mert írni II. Miklós kivégzéséről.

Felhasznált irodalom:
 II. Miklós tragédiája = Pesti Hírlap, 1918. július 23.
Dolmányos István: G. Ζ. Ioffe: Krah rosszijszkoj monarhiszkoj kontrevoljucii. Otv. red. I. I. Minc. , Moszkva, 1977. 320 .
Az orosz monarchista ellenforradalom csődje = Századok, 1979/5. 916-917.
Kun Miklós: Kérdőjelek a cárgyilkosság körül = História, 1998/7. 18-21. Elisabeth Heresch: II. Miklós. Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála. Budapest, 1995.
Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 2001.
Edvard Radzinszkij: Az utolsó cár. II. Miklós élete és halála. Budapest, 1995.
Mihail Heller – Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, 1996.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Pesti Hírlap, 1918. július 23.
II. Miklós tragédiája

Igazán az a kegyes szó illik ide: Consummatum est. Mert olyan mindegy vajon a legutóbbi napokban törtónt-e, ahogyan a moszkvai hivatalos táviratok erősítgetik, vagy hogy talán heteken, hónapokon át hazugul elleplezték a már régebben végrehajtott kivégzést. Sőt az is mindegy volna, ha föltehetnők, hogy az ex-cár kivégeztetésének híre most sem nyugszik a pozitív hitelesség alapján. Sorsa beteljesült és a halálos tragikumig való kikerülhetetlen fejlődését előre lehetett látni attól a pillanattól fogva, amikor az ellene lázadt forradalmi erők foglyává lett. Trónját vesztett uralkodót, akit hajánál fogva húztak ki a sok százados önkény-tradíció fellegvárából, még a jól elzárt börtönfalak sem menthetik meg attól a gyilkos végzettől, amelyet a forradalmi hatalmak erőszakos sodra előbb-utóbb reája mér. Az orosz forradalom, amely most vég nélkül küszködik a fölidézett káosz forrongó elemeivel, nem férhetett meg az ex-cár életével még tehetetlen raboskodásában sem. Mert ez az élet maradt még mindenféle ellenforradalmi törekvésnek reményhorgonya, minden reakciós mozgalomnak tömörülési lehetősége, akár külföldi száműzetésbe küldik a cárt, akár volt alattvalói közt vetik oda a porkolábok durva kényének.

Szegény II. Miklós, sokat gondolhatott rabsága napjaiban XVI. Lajos francia király végső sorsára. Sokszor szokták összehasonlítgatni az orosz abszolutizmus letörését a francia „ancien régime” leomlásával és régtől jósolgatták, hogy az orosz forradalom is majd egy kivégzett uralkodó vérével fogja jelezni a szabadság korszakának hajnalodását. De mennyivel szegényesebb, triviálisabb, minden tekintetben jelentéktelenebb II. Miklós utolsó történelmi jelenete, mint XVI. Lajosé. XVI. Lajos halálának körülményeiből, kezdve a konventnek mint ítélő bíróságnak megrendítő tárgyalásaitól és döbbenetes szavazásaitól egészen a guillotine alá való halálmenetig, amelyet százezer nemzetőr villogó szuronya kísért, minden mozzanatból a történelmi kürt harsogása, a nagy tragikum léptének ünnepélyes döngése szól hozzánk. Bizony II. Miklóssal rövidesen végeztek. Egy kis vidéki város szovjete határozta el halálítéletét negyedórai tárgyalás után és fölötte laza bírósági formák között Még a családjától való búcsúzást sem engedték meg neki. Nyilván már nagyon unták, hogy folyton biztonságáról és táplálékáról kelljen gondoskodniok. Ezt a cinikus eljárást ugyan talán érthetővé teheti az, hogy az orosz tömegek forradalom nélkül is eléggé hozzászoktak a cárgyilkosság gondolatához. Szinte rendszeres intézménnyé fejlett ez a régibb századokban, amikor udvari összeesküvések és palotaforradalmak megfelelő időközökben úgy szabályozták a trónváltozás rendjét, hogy hurkot vetettek az ellenszenvessé vált uralkodó nyakába. A múlt században még az a jelszó járta, hogy Oroszország kormányformája az abszolutizmus mérsékelve a cárgyilkosság által. Ilyen dicső példákon indulva Oroszország el is jutott a teljesen mérsékeletlen anarchizmusig, amelynek holmi cárgyilkosság csak egy kis vidéki szórakozás apró kocsmapolitikusok véres színjátszása.

Mégis van II. Miklós nyomorúságos halálában óriási történelmi jelentőség is, van minden időkre szóló szimbolikus értelem is. Csak úgy, mint XVI. Lajos halálánál, itt is meg lehet látnunk a külsőségek köznapi laposságai ellenére egy nagy népnek rettentő elszántságát, hogy végképp szakít történelmi múltjának intézményeivel, még sok százados emlékeivel is. Az orosz forradalom egész menete bizonyság rá, mily kevés lelkesedést érez az orosz nép az ő történelme iránt, mily kevés tiszteletet kelt benne az a félelmetes birodalmi nagyság, amely a Péterek és Pálok, Katalinok és Sándorok, a Szuvorovok, Paskievicsek sivár emlékezetével van egybekapcsolva. Ezen az általános történelmi fásultságon kívül nyilvánvaló az is, hogy a jelen orosz nemzedéket még különös gyűlölet is hevítette éppen II. Miklós irányában. Ezt az általános gyűlöletet az ő sajátságos fátumának kell mondani. Mert mint XVI. Lajosról, ő róla is igaznak vehetjük, hogy alapjában jóakaratú, uralkodói kötelességek tudatától áthatott. amellett határozattan családias hajlamú férfiú volt. Még sem lehetne róla is ismételni, amit XVI. Lajosról mondottak, hogy csak elődjeinek bűneiért kellett lakolnia. Azt a korlátlan hatalmat, amelyet istentől rendelt örökségének hitt és vallott ő, oly hozzáférhetetlen egyéni korlátoltsággal, szinte beszámíthatatlan bigottériával párosította össze, amelyeknek ezekben a sorsteljes években és annyi világtörténelmi válság egymásra zúdulása közepett föltétlenül önönmagára is, dinasztiájára és birodalmára is a szerencsétlenségek özönét kellett zúdítania. Megrögzött elfogultságai, amelyeknek logikus következéseit megítélni nem tudta, egyfelől arra is vitték, hogy sorra összecsókolózzék a francia plebejus elnökökkel — amit merész újításnak is értékeltek —, másfelől meg saját udvarában lehetővé tették a botrányos Raszputyin-üzelmeket, a szinte hihetetlen középkori babonák felburjánzását. Aki uralkodása elején az általános, lefegyverkezést ajánlotta és kezdeményezője volt a hágai békeegyezményeknek, utóbb saját országában a „véres cár” jelzőre tette magát érdemessé, a vésztörvényszékek révén, amelyek éveken át az akasztófák ezreit virágoztatták ki óriási birodalmában. Az ő gyönge lelkületét, tudatlan szellemét terheli örökre az a felelősség is, hogy lelkiismeretlen, megvesztegetett miniszterek, becsvágyó és tolvaj tábornokok által félrevezetve, végül eldobta ennek a borzalmas világégésnek kanócát is. Amilyen nagy, félelmetesen tragikus is bűnhődése, nem lehet az az érzésünk, hogy nem volna arányban bűnével. Úgy kellett elvesznie, hogy másfél évi kegyetlen fogsága alatt sehol népének szánakozó indulata nem szólalt meg érette. És mielőtt meg kellett halnia, még azt a fájdalmat is megérte, hogy saját romlásával együtt darabokra robbant az ősei által fölépített óriási birodalom is.